Paul Walker-Emig feltette a kérdést, amit a hardcore sci-fi rajongók már félve kérdeztek egymástól a sörük és a Neurománc fölött merengve: Megújulhat-e még a cyberpunk? Az alműfaj a mai napig virágzik, számos alkotás érkezik (elég csak az év elején bemutatott Valós halálra vagy a 2020-ban érkező Cyberpunk 2077 videojátékra gondolni), és soron következő könyvkritikánk tárgya, Zachary Mason Void Star című regénye is beleillik a sorba. A nagy kérdés, hogy hoz-e újdonságot a cyberpunkba?
Walker-Emig szerint a jövő négy évtizede ugyanúgy néz ki: Az eget felhőkarcolók takarják, vállalati logók neonjai hoznak világosságot az éjszakába, ezzel jogot formálva magára a Városra. Az alsóbb rétegekbe a fenti fény süt le és csillan meg az esőben és a mocsok felszínén. Az erősen kirajzolódó ellentétek helyszínén élnek a gazdagok, a luxust hajszolók, a drogoknak és más szereknek élők és az utcai bandák, akik az erőszak útján boldogulnak a cyberpunk víziókban.
A Void Star is ebben a sokszor megénekelt, nem túl távoli jövőben játszódik. A történet szerint tengerszint megemelkedik, és elűzi a lakosságot az Egyenlítő menti területekről, köztük a keleti partról is. A krízis ellenére San Francisco még élhető város – egy bizonyos gazdag társadalmi osztály számára. A többieknek itt nincs hely, a betörni vágyókat pedig droidok tartják távol. Ebben a jövőbeli világban három ember sorsát követhetjük, akiknek az útja összefonódik: Irina, a gazdagok és azok átláthatatlanul összetett mesterséges intelligenciái között dolgozik közvetítőként; Kern a szegények közül való, aki mindennapi harcát vívja a droidok és a városhatár között az életben maradásért; és Thales, a brazíliai politikusklán sokadik ágának sarja, aki apja halála után menekülni kényszerült.
A három nézőpontot követő történet William Gibson örökén halad tovább, kiegészítve azt az elmúlt évek cyberpunk regényeinek, filmjeinek és sorozatainak esztétikai eszköztárával (például a Valós halál neon totál plánjai és kék-lilában pulzáló sikátoraira emlékeztethet a Void Star világa). A könyv cyberpunksága azonban nem csak ennyiben merül ki. A Zachary Mason által megálmodott jövőben az informatika és a technológia továbbra is töretlenül halad célja felé: az emberiség olyan eszközöket talál fel, mint a fejbe ültethető, wi-firől is irányítható memóriaimplantátum; a Mayo Klinika és más intézmények áldásos működése révén lehetővé válik akár 200 évig is élni; mesterséges intelligenciák saját öntudatot fejlesztenek és létrehozzák saját alkotásaikat. Azonban a technológia árnyoldala is megjelenik – pontosabban az emberi rosszakarat, amely csak új eszközre lel. Így a szerző némi új ötlettel, de végsősoron a cyberpunk vízió sokadik verzióját teremti meg.
Ami némi frissességet ad a jól bejáratott díszletek mellé, az a történet fókusza.
Mason regénye nem a bűnözésre vagy az emberiség elkerülhetetlen romlására koncentrál, hanem a történet végcéljának elérésére. Volt egy jó ötlet az író fejében. Ehhez állítja fel képzeletének sakktábláján a három szereplőt, Irinát, Kernt és Thalest. Különböző élethelyzetekből indítja őket útra, de apró, szinte jelentéktelennek tűnő lépésekben egyre közelebb és közelebb vezeti őket egymáshoz, hogy beteljesedjen a könyv közepénél már kitalálható végcél. Az építkezés folyamatában izgalmas részt venni, megpróbálni kitalálni Mason szándékait, többször képes is meglepni. De a regény letétele után mégis inkább ürességet érezni, mint hogy egy igazán jó könyvet olvastunk.
A Void Star nem gondolkodtat el minket a közelgő jövőről, vagy aktualizálja a korábbi művek kérdéseit, ahogy azt a már sokat hivatkozott Walker-Emig cikk szerint meg kell lépnie az alműfajban alkotóknak. Bizonyos eseményekben felismerhetjük saját korunk aktuálpolitikai és társadalmi kérdéseit, de ezekre nem reflektál explicit módon a szerző, inkább azért helyezi el ezeket történetében, mert az a trend és elvárás, hogy a sci-fi reflektáljon a való világra. Ezzel alapvetően nincs is gond, ha jól végiggondolt szándékkal történik.
De miért kell ezt felróni egy olyan regénynél, aminek nem feltétlen a filozofálás a célja?
Ez a legjobb és legszebb regény a számítógépekről a Neurománc óta.
Idézi a borító Michael Clune amerikai író és kritikus szavait, aki ezzel szépen megágyazott a túlzott olvasói elvárásoknak és csalódást okozva mindazoknak, akik a következő Neurománcot vagy legalábbis egy zseniális cyberpunk művet vártak. Nem rossz könyv, a szerző a thriller eszközeivel meséli el viszonylag szövevényes történetét, de nincsenek meg benne azok a faktorok, amelyek azzá az állítólagos legjobb regénnyé tehetnék a Void Start. Nincs lelke, hisz gondolatok és kérdésfelvetés tekintetében csupán a felszínt kapargatja, karakterei pedig inkább eszközök a cselekmény kiteljesedéséhez, mint hús-vér szereplők. Mindez ráadásul a lehető legidegesítőbb nyelvezettel tálalva. Mason számtalan olyan stílust próbál elhelyezni regényében, melyek nem működnek egy olyan kaliberű történetnél, mint a Void Star. A sejtelmeskedő félmondatok és túl modoros kifejezések kizökkentik az olvasót, az extrém rövid fejezetek (olykor mindössze egy oldal) és váltakozó nézőpontok pedig folyamatosan megtörik a cselekmény folyását, ezzel megnehezítve a történet követhetőségét.
Ha nem úgy állunk neki Zachary Mason regényének, hogy elhisszük: ez „a legjobb és legszebb regény a Neurománc óta”, akkor egy tisztességes thrillert kapunk a cyberpunk alműfaj díszleteivel. Viszont ha a fentieknek megfelelő elvárásokkal ül neki, nagyon könnyen csalódhat az ember. Én mindenképp az előbbit javaslom.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
