A science-fiction egyik alzsánere, a katonai sci-fi már egyidős olyan alkotókkal, akik manapság klasszikusnak számítanak a fantasztikum történetében. Nem kisebb nevekkel találkozhatunk az ilyen tematikájú regények írói között, mint Robert A. Heinlein (Csillagközi invázió, 1959) és Joe Haldeman (Örök háború, 1974). Az ő nyomdokaikon indult el az a néhány további szerző, aki az újabb generációkban tovább vitte ezt a vonalat, amely most ismét utat tör magának. A kétezres években John Scalzi újította meg a zsánert a Vének háborújával (2005), és részben az ő mentorkodása, részben pedig saját katonai tapasztalatai nyomán vált korunk egyik legjobb és legtermékenyebb katonai sci-fi-szerzőjévé Marko Kloos. A Frontvonalak (2013) című sorozata angol nyelvűen a hatodik, magyar nyelvű kiadása pedig a harmadik kötetnél tart: a Tengerészek most került frissen boltokba.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Frontvonalak világa a konfliktus-kirobbantó alapszituációk sablonját követi: a viszonylag közeli jövőben az emberiség képessé válik fényévekben mérhető léptékben meghódítani az univerzumot, és szétszórja magvait (telepeseit) a lakhatónak minősített exobolygók sokaságán. Ahogy az egy ilyen történetnél várható, az ember megmarad gyarlónak, az alkotás és rombolás kettőssége nem vész ki a fajból. A két egymással szemben álló érdektömb, az Észak-Amerikai Nemzetközösség valamint a Sinorusz Szövetség immár a gyarmatvilágok feletti ellenőrzés és betelepítés jogáért vív egymással galaktikus háborút. Ebbe a dualista világrendbe rondít bele egy titokzatos harmadik fél: egy huszonöt méteres testmagassággal, és ormótlan külsejű, óriási kiterjedésű maghajókkal rendelkező, közel sem barátságos szándékkal érkező idegen faj, a „nyurgák”.
Ezt az alaphelyzetet teremtette meg a Frontvonalakban Kloos, és kezdte meg a probléma részletesebb elmélyítését a második kötetben, a Felderítőkben. Miként lehet háborút vívni egy annyival fejlettebb technológiát használó, és mind fizikailag, mind taktikailag felkészültebb faj ellen, akikkel szemben haszontalanok a legerősebb emberi fegyverek? Erre a kérdésre a harmadik kötetben, a Tengerészekben sem kapunk választ, csupán néhány fordulat igyekszik érzékelteti, hogy az idegenek sem sebezhetetlenek, viszont kibontakozni látszik egy új terv. Azonban ahogy Kloos az előző kötetekben is tette, ezúttal is függővéggel hagy minket magunkra a következő kötet megjelenéséig. Viszont addig is marad idő alaposabban átgondolni, miért olyan népszerű a zsáner alzsánere, és mitől működik ennyire a Frontvonalak világa.
HIRDETÉS
Az első és legfontosabb ok a háttérvilágban keresendő. Marko Kloos ráérzett arra, hogy nem elég csupán elképzelt mélyűri gyarmatvilágokkal, bolygóközi csatákkal fűszerezni egy hódítástörténetet, hanem ideje lenne bemutatni azt is, mi történik mindeközben az otthon maradottakkal, a földi emberekkel. A korai klasszikusok ebben is iránymutatónak bizonyultak, hiszen – a társadalmi változásokat, a szexuális forradalmat is átértelmezve – már Haldeman is foglalkozott a háttérvilág alakulásával és az oda visszatérő frontharcosok re-szocializációjával. Kloos egy nagyon aktuális és egyre inkább égető problémát jár körbe, a túlnépesedés kérdését. A regényben jól körvonalazódik a társadalmi rétegek éles különválása, ahol a státusz határozza meg az életen át tartó körülményeket, lehetőségeket. A tehetősebbek kertvárosokban élnek, környezetkímélő hidrokocsikat vezetnek, az elszegényedettek pedig ún. szociális lakóövezetekbe szorultak. Ilyen övezetből minden nagyvárosban van jónéhány, akár százemeletesig is besorolható komplexum, amely afféle várost körbeölelő szegénynegyedet alkot. A fejadagként osztott szójaalapú élelmiszeren tengődő nyomorból nincs pedig kitörési pont, kivéve a katonai szolgálatot.
A történet főhőse, Andy Grayson két köteten át járja meg a poklot: vagy a rendfenntartó szerepében, vagy a gyarmatvilágokat védő hálózati irányítóként. Az ő kiemelkedése a szociális minimumon élők nyomorából, és fejlődése a háború árnyékában egy klasszikus hőstörténet. A Tengerészekben ez a kalandos, izgalmas, veszélyes életút folytatódik, melyet Kloos a történetvezetés iskolapéldájának is szánhatott volna a szórakoztató regény műfajában. Ezért a zsánerben jártas olvasó számára időnként kiszámítható, máskor viszont meglepően üde.
A szerkezet nem túl bonyolult, hiszen egyetlen fő karaktert követünk végig az események sűrűjében. Grayson a vezetőszál, akire a jelenetek szépen és egymásból következően épülnek: a cselekményvezetés figyelembe veszi, hol tartózkodik éppen a történetben. Kloos csak ott visz véghez nagyobb rombolást, hősi áldozatot, ahol a vezérmotívumot nem érheti nagyobb sérülés két ujj elvesztésénél. A Tengerészek egyik hibája éppen ez:A főhős gyakran külső szemlélője kulcsfontosságú eseményeknek, pusztán csak azért van jelen, hogy az olvasónak rálátása legyen arra, hogy a történet perspektívát kap.A regénysorozatnak tulajdonképpen ez az eddigi legizgalmasabb kötete: a feszültség adagolása a végkifejletig tart. Mégis az a helyzet, hogy a történet túlnőtt Grayson törzsőrmesteren. Ezen sajnos nem segít a háttérben zajló, halvány szerelmi szál sem. Mintha néha maga Kloos is elveszne az egyre nagyobb távlatokat felölelő történetében, ezt sugallják legalábbis az indokolatlan visszautalások is: nem csak a megelőző kötetek eseményeire helyez el célzásokat a szövegben, de a vége felé még a regény eleji információk is visszaköszönnek. Az író jobban bízhatna abban, hogy egy háromszáz oldalnyi, egy nézőpontú történetnek az elejét nem fogjuk elfelejteni, mire a végére érünk, és visszautalásokra nem lesz szükség.
Van viszont valami, amiben Kloos lepipálja saját mesterét, Scalzit, és továbbfejleszti a korai szerzők stílusjegyeit: ez pedig a katonai szakzsargon. Ahogy minden korábbi kötet, úgy a Tengerészek is bővelkedik – a cifra káromkodások mellett – a nagyon precíz katonai kifejezésekben, a fegyvernemek és a harcászati eszközök részletes leírásaiban, amelyek az új regényben kiegészülnek az (űr)haditengerészeti kifejezésekkel is.Aki szívesen olvasta Jack Campbelltől a Az elveszett flotta sorozatot, annak tetszeni fog a Tengerészek is.Kifejezetten inspiráló és szimbolikus, ahogy a modern kori lilliputiak megpróbálják csapdába csalni az óriási ellenséget, de akár a Dávid és Góliát analógiát is felfedezhetjük a szituációban, amit Marko Kloos megteremtett. Most már csak az a kérdés, hogy a széria további köteteiben miként próbálja meg feloldani azt a lehetetlen helyzetet, amit az eddigi kötetekben épített fel sodró történetmesélésével.
