Castle Rock. A város, ahonnan Maine állambeli szörnyűségek elindulnak, vagy ott végződnek? Ott lakik a gonosz, vagy csak lakott, de elköltözött? Mindenesetre a horrorpápa, nevezetesen a mélyen tisztelt Stephen King sok művében megemlíti, mintha valami eredő, origó lenne. Annyira misztikus, hogy a Hulu kénytelen volt sorozatot csinálni belőle a mégmisztikusabb J.J. Abrahams, na meg persze King producerálásával (ilyen szó van?). 10 epizódon keresztül próbáltuk megfejteni, hogy mi ez a hely. Kicsit dichotóm (ilyen szó van!), ambivalens, egyszerre izgalmas, feszült, félelmetes és dögunalmas, de ez most akkor jó? Élvezni élveztük de….nem illik egy szarrá miszticizált városba ennyire vérszegény sztorit és cselekményt szuszakolni. Spoilermentes értetlenkedés következik.
Henry Matthey Deavert (André Holland) a Castle Rock-i erdő tavának befagyott vizén talált a meg a helyi seriff, Alan Pangborn (Scott Glenn). A srác több napja tűnt el, az őt örökbefogadó édesapját pedig félig holtan, összetört csontokkal találták meg. A város úgy gondolja, az afroamerikai kissrác akarta megölni a város tiszteleteseként tevékenykedő fazont, ám ezt sosem tudták rábizonyítani, még a kissrác sem emlékszik, mi történt.
27 évvel később a Shawshank fegyház igazgatója Dale Lacy (Terry O’Quinn) lefejezi magát egy bravúros kocsis, nyakat fához-kötözős, tóba-hajtós manőverrel. A nagy tiszteletnek örvendő igazgató helyére helyettes érkezik, aki újraaktiválná a Shawshank egy lezárt épületszárnyát. A részleg felmérése során az egyik őr egy használaton kívüli víztározó aknában egy húszas éveiben járó férfira (Bill Skarsgard) lel, akit egy vaskalitkában tartott valaki. Nyilvánvaló, hogy a megboldogult igazgató tartotta fogolyként a férfit nem is rövid ideig. Az eleddig egy vaksötét kalitkában tartott, szűkszavú férfi egy nevet mormol a kérdésekre válaszul: Henry Matthew Deaver.
A fogolyra akadó őr az új igazgató parancsa ellenére felhívja az azóta a halálsoron várakozók ügyvédévé vált Henryt. A távolba szakadt Deaver fiú hazatér, mert erős jogsértést gyanít a már börtöni fogságban tartott férfi esete mögött, annak ellenére, hogy a városban Deavert még mindig gyilkosnak hiszik. Egyedüli barátja az alzheimeres édesanyja Ruth (Sissy Spacek), és a szomszédban élő régi barátja, Molly Strand (Melanie Lynskey).
Összekacsintós King-túra lassú történetvezetéssel
A sorozat egyik nagy pozitívuma, hogy a kingi életművet egy nagy univerzumba tereli. Mint ahogy arra King is utalgat, Castle Rock egy fontos fiktív város a pararémuniverzumban. Mintha onnan eredne minden, de minimum keresztülhalad rajta. Igyekszik ezt alátámasztani a rengeteg kikacsintással a 10 epizódon keresztül. Szinte harapható, ahogy arra gyúr a széria, hogy a kis lelkünk örüljön, amikor elcsípünk egy-egy félmondatot, amiből azonnal levesszük cicire, hogy mire utalnak. Rögtön itt van a 27 éves időugrás. Hát mi bújuk elő az odújából 27 évente. Igen! Pontosan AZ!. Shawshank? Emlékszünk még arra, ahogy Andy Dufresne a szennyvízcsatornán keresztül csúszva és mászva szökött meg a börtönből? A sorozat minden részletében, újságpapíron, párbeszédben utal olyan népszerű művekre, mint a Cujo, a kedvencek temetője, de még a Ragyogásra is. Ez a város egy dimenzióban található ezekkel az eseményekkel! Fantasztikus!
Sőt, addig elmegy, hogy az egyik töltelékszereplő Diane „Jackie” Torrance unokahúga Jack Torrance-nek, a baltával hotelben kergetőzős Torrance-nek. Már a sorozat intrója is King könyveinek lapjait gyűri, lapozza, firkálja, égeti. Annyira „kinges” a sorozat, hogy három színész, Spacek (Carrie), Lynskey (A rózsa vére) és Skarsgard (Az) is játszott már King-adaptációban. De azért igen szomorú, hogy ezzel a fan service-szel próbálja becsalogatni az ártatlan nézőt a málnásba, hogy majd aztán egy egészen lassan építkező, mellesleg helyenként egészen izgalmas, de első évadában igazából értelmetlen tíz darab epizóddal jól megerőszakoljon. A nézése közben elő néha felsejlik bennünk a népi bölcsesség ezt érintő frázisa:
„Csak hagyd magad, hamarabb szabadulsz”.
Jó ez, jó ez, csak jobbat érdemelt volna…és te is
A Castle Rock elejétől kezdve roppant misztikus és titokzatos. A pilotot igazából nem is értjük, de felkelti az érdeklődésünket mert a ködös, nyomasztó maine-i város, megyeközpont, az azt körülíró monológok halmaza az elátkozottságáról szimpatikussá, érdekessé teszi azt. King és Abraham, az egyik mint a horror, a thriller, a másik pedig mint a túltekert rejtélyeskedés nagymestere a show vezető producereiként erősen belepöföghettek az epizódokat levezénylő nyolc rendező munkájába, annyira titokzatos, annyira thriller.
A tíz rész alatt folyamatosan találgatunk, hogy mégis mi a bánat történik és történt Castle Rockban. Ki a fiú? Miért tartotta fogva a börtönigazgató? Miért pont Henryt kérte, miért van eltemetve egy bőröndben egy rohadó félben lévő kutya, amit az egykori seriff folyton kiás Ruth kedvéért? Mi az, hogy Pangorn Ruth-tal él együtt, mi az hogy pszichikai kapcsolat van Molly és Henry között? Mi van az erdőben? Ki akarta megölni Henry apját? Mi az, hogy hallani lehet Isten hangját? MI VAN??? Mindezt úgy kiséri végig a titokzatosság, hogy már-már elhisszük: borzongunk.
Pedig a sorozat nem áll másból, mint Skarsgard kifejezéstelen, alattomosan sunyi tekintetéből, higgadt hanghordozásából, lassú járásából és dőlt, „másfeles” tartású vállából, meg a Castle Rock-i erdőből. André Holland Henryje sem csinált semmit az évad alatt, csak van, mint központi karakter, egyetemben a többi szereplővel.
S ez az, ami furcsa a sorozatban, amiről nem lehet eldönteni, hogy egy történetmesélési remekelés, vagy egy „át lettetek b*szva” húzás.
Annyira lassan gördül előre, hogy észre sem vesszük a fordulatot.
Ennek fejében a sorozat ráadásul gyáva is. Nem akar erőszakos lenni, nem akar véres horrorrá válni. Nem meri bevállalni az erőszakot, nem akar igazán elborzasztani, helyette igyekeznek az új King-adaptáció krípi üdvöskéjére fókuszálni, gondolván, hogy ez így félelmetesebb. Pedig nem. Az egyik epizódban például egy család mészárolja le magát, miközben Skarsgard nézi őket a lépcsőjükről – megrázó lenne, de inkább őt bámuljuk.
(Bár itt zárójelben meg kell jegyeznem, Sissy Spacek kapott egy igazán gyönyörű epizódot. Ritkán kapunk ennyire átérezhető, szemléltető prezentációt egy betegségről. Az egész epizód az alzheimeres Ruth szempontjából mutatja be, hogyan éli meg a mindennapokat és a történethez kapcsolódó eseményeket. Annyira szépen összerakott rész ez, hogy az valami fergeteges, főleg később, amikor már abban is elbizonytalanít minket a sorozat, hogy a nő lehet, hogy nem is beteg.)
A sorozat annak ellenére tartja fenn az érdeklődésünket, hogy nincsenek benne érdekes, árnyalt karakterek. Vannak benne karakterek, amik el vannak játszva a színészek által. Nem szerejük meg őket, nem értjük őket, teljesen érdektelenek, viszont a kontextus: a múltjuk, a „tulajdonságaik”, a környezet, az atmoszféra valamiért mégis az ágyhoz bilincsel minket, kényszer helyzetbe hoz. A beleegyezésünkkel vagyunk kikötve, közben pedig nézzük, ahogy döglődik a dolog. Mintha a férjünk, csajunk fordult volna le rólunk holtan egy kiadós, durvulós hancúr után.
Viszont a kilencedik epizódra elmúlik a varázs, ugyanis itt világosítanak fel (vagy inkább homályosítanak fel) minket arról, hogy mi is a helyzet. Az évadzáró pedig felkiáltójelet helyez a mondat végére:
„Ez egy f*szság!”
Persze, hogy a Hulu folytatni tudja, kell az évad végére csavar, valami pörgettyű, ami kirepít a székből. Na ez az, ami nem sikerült a Castle Rocknak végül. Azért mert:
- A vége egy teljes lezárásnak tűnik,
- Mert egy teljesen érdektelen misztikus jelenség válik a dolog közepévé, emiatt
- Elmulasztja kiaknázni a város King a műveiben elrejtett legendáját.
Egyszerűen a vége azt az érzést kelti az emberben, hogy feleslegesen nyűglődte végig az egész évadot. Nem olyan értelemben faszság, hogy értelmetlen, nem azért mert a finálé ötlete rossz, vagy mert rosszul van megrendezve, logikailag kellemetlen, „plotehole-os”, hanem azért, mert „meh”, érdektelen. Azért, mert többet éreztünk epizódról epizódra Castle Rockban. Úgy érezzük mi ennél többet érdemlünk, Castle Rock többet érdemel.
Olyan érzés, mint amikor PlayStationt kérsz karácsonyra, de Xboxot kapsz. Mint amikor innál egy IPA-t, de csak Hidegkomlós van.
Persze meg kell követnem magam, mert izgalommal néztem végig mind a 10 részt. Szerethető a 10 lassan mesélő epizód, sőt folytatni is szeretném majd a következő évaddal, és pont ezért nem tudnék ítéletet mondani a Castle Rock felett. Mert ez egy szépen koreografált, jól eljátszott misztikus thriller-sorozat, ahol igazából minden a helyén van. Szépen, konzekvensen építi önmagát, tudja hová akar kifutni, ért ahhoz, hogyan zavarja össze, szedje szét a nézőit, majd rakja össze. Átgondolt iparosmunka, és messze jobb, mint az olyan lepusztult, King-életmű-pióca adaptációk, mint a Köd-sorozat, vagy például A Setét Torony-mozifilm. Viszont szörnyen kellemetlen, ahogy az évad végére valami sekélyes, de végül túlmiuszticizált jelenséget kapunk. Az pedig kifejezetten kényelmetlen, hogy még egy apró, a jelenségre adott magyarázattal sem kínálnak meg minket.
Viszont akit megfog az első két rész, garantáltan és izgalommal nyúl majd a következő epizódért. De azok, akik nagy dolgokat várnak a várostól, nem csupán egy összeszedett misztikus rettegtetőt, nagyot fognak csalódni az évadzáróval, mert ennél messze több van ebben a városban.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
