Az Agave hű maradt jó szokásához, és a Philip K. Dick-életmű újabb darabját dobta a könyvesboltok polcaira. A Kamera által homályosan a huszadik század egyik legnagyobb sci-fi szerzőjének kiemelkedően különleges és zavarba ejtően hiteles regénye.
Voltál már önmagad legnagyobb ellensége? Hát persze, hogy igen. Mint mindenki. De annyira a szó szoros értelmében véve még biztosan nem, mint Fred, a kábítószeres ügynök, aki Dick történetében saját, a drogvilágba beépített alteregója, Bob Arctor és sleppje után nyomoz. Brutális drog szedi ugyanis áldozatait. A H-Anyag, vagyis a Halál elárasztotta az utcákat, Fred pedig a szerhasználók között élve próbál a cucc forrásának nyomára bukkanni. Miközben a rendfenntartó erőknél elterjedt, az identitást teljes egészében elrejtő, használóját elmosódott pacának láttató maszkafanderben jelentéseket tesz főnökének, és az Arctorként birtokolt lakásában elhelyezett kamerák felvételeit elemzi, egyre inkább elveszíti a kapcsolatot önmagával. A beépített nyomozás során ugyanis az ő agyára is ráment a H-Anyag, és könnyen lehet, hogy a kár visszafordíthatatlan.
A Kamera által homályosan kiváló műfajhibrid.
Philip K. Dick regénye viszonylag sokáig kriminek álcázza magát, hiszen cselekménye nagy részét végigkíséri a nyomozási folyamat bemutatása, amely izgalmas, ráadásul ütős fordulatokat sejtet. Azért, hogy ez a szál még érdekesebb legyen, a szerző az igazságszolgáltatás jövőjével foglalkozó történetek egyik legemlékezetesebb elemét teremti meg. Ez a maszkafander, ami átkíséri a bűnügyi vonalat a zsáner határmezsgyéjén. Az emberekből elmosódott foltokat generáló képessége által komoly sci-fi adalékot fecskendez az összképbe, és kimondatlanul is elhelyezi a könyv konfliktusát valahol a nem túl távoli jövőben. Krimibe ágyazott tudományos fantasztikum, vagy tudományos-fantasztikus zsarusztori, foghatnánk rá a regényre. Azonban a Kamera által homályosan ennél sokkal több. Mert ahogy fogynak az oldalak, úgy lesz egyre több a H-Anyag Fred, vagyis Arctor szervezetében, hogy a cselekmény fővonala ezáltal átadja helyét a feszült és ijesztő pszichothrillernek.
Arctor az Fred, Fred az Arctor, Arctor az Fred, Fred az… ki?
A Kamera által homályosan főhőse olyan, mint egy gyerek, aki az állatkertben saját identitását léggömbként szorongatva rohangál egyik ketrectől a másikhoz, hogy a rácsok mögött megcsodálja a H-Anyag által elővarázsolt, újabb és újabb bűnös csodákat. Ám valahol a leghátsó, éjfekete barlangban egy vérszomjas gorilla, amelynek hasistasakot húztak a fejére, olyan hangosan elüvölti magát, hogy a szerencsétlen kölyök ijedtében elengedi a lufit, amely annyira messzire száll, hogy végül már látni sem lehet. Fred pontosan így veszíti el önmagát, tripből tripbe zuhanva, valójában elvileg a jó ügyért küzdve, de túlságosan gyengének bizonyulva szűnik meg akként létezni, aki korábban volt. Már ha volt egyáltalán valaki, valaha, akármikor. Dick nem árulja el a karakter igazi, születéskor kapott nevét. Bob Arctor minden bizonnyal csak egy álca, a Fred pedig egy sablonos becenév, nincs gyökere, sem tartalma. Persze egy névtelen embert könnyebben elsodor a drogtól fertőzött világ.
Mert Dick pont olyan jövőképet fest, amelyben láthatólag, legalábbis a regény kétszázhetven oldalán megmutatott szegmenseiben nincsen semmi, ami még tiszta, ártatlan és nem tetőtől talpig függő. Ez egy hátborzongató disztópia, de nem abból a fajtából, amely közben fényűző nagyhatalomnak mutatja magát. Nem, hiszen ez a világ kívül-belül rohad, pont úgy, ahogy a drogosok agya, valahol egy-kettővel az aranylövés előtt. A regény nem is annyira nevezhető drogprevenciós alkotásnak (a könyv végén olvasható jegyzetben ezt maga Dick is alátámasztja), sokkalta inkább titulálhatjuk profetikus társadalmi jóslatnak, megelőlegezett kritikának, amely civilizációnk bukását nem háborúkban és földönkívüli fenyegetésekben keresi. A pusztítást hozó piros gombra egyszerűen csak az üldözési mánia tenyerel rá. Helyenként a Dicktől nem idegen hidegháborús félelemparódia is helyet kap, ám a hangsúlyt inkább a drogosok fejében megszülető, egyre nagyobb teret hódító paranoia kapja. A paranoia, amely a hivatalos szervek munkájába is gyökeret ver. Erre a teljes identitást titkoló maszkafandernél jobb példa egyáltalán nem kell.
Nem is meglepő, hogy a függők üldözési mániában szenvednek, hiszen a H-Anyag és társai szétszedik körülöttük a valóságot.
A regény narrációja nem egységes. Pontosan ugyanúgy csapong, ahogy a lezüllő Bob Arctor sodródik egyre ismeretlenebb vizekre. Helyenként a főhős szemszögéből nézve tárulnak elénk a dolgok, majd hirtelen újra a semleges narrátoré a szó, hogy aztán váratlanul az egyik mellékszereplő aspektusát ismerjük meg. Talán utóbbiból lehetne kicsit több is, de a hatás így is meglehetősen erőteljes. Dick szövegezése kiszámíthatatlanná, baljóssá teszi a cselekményt, a helyenként beszúrt, pszichológiai szakmai idézetek és német szövegrészletek pedig annyira valószerűtlen pontokon érkeznek, de hatnak mégis olyan autentikusnak, hogy szinte már elhisszük: egy drogos fejében vagyunk, és talán sosem szabadulunk. Mindezt megerősítendő a szerző mértékkel adagolt, a lehető legmegfelelőbb pontokon érkező, dermesztő víziókat teremt. A bedrogozott szerencsétlenek vég nélkül szaporodó levéltetvek, démoni jelenések, vallásos látomások és kiskocsin közlekedő gyilkosok elől menekülnek… ameddig bírják, de persze elég hamar feladják a harcot.
Mindebben a precíz érzékkel megteremtett káoszban az Arctor lakásában felszerelt kamerák a széthulló, két részre szakadó személyiség metaforájává válnak. Megfejthetetlen rejtély, hogy vajon a felvételeken látható drogfüggő, vagy a képernyők előtt álcaruhában ücsörgő ügynök a valós személy, ha egyáltalán bármelyikük létezik valójában. Nemsokára még az is megkérdőjeleződik, hogy mi mikor történik, és lehet-e hinni bárminek, amit az ember lát és érez. Dick ezen a vonalon haladva komponál Fred/Arctor/akárki, ezáltal pedig a Te fejedben is drogmámoros filozófiát időről, térről, emberről, identitásról, valóságról… és erről az egész halálraítélt világról.
Disztópikus társadalomkritikába foglalt ítélet, részletgazdag, pörgős krimitörténet, a valóságból táplálkozó, de fiktív drogprófécia és paranoid elmejáték. Ez mind a Kamera által homályosan. De ha egyszerűbben akarok fogalmazni, akkor csak annyit mondok: még egy érv amellett, hogy Philip K. Dick a sci-fi irodalom megkerülhetetlen óriása.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
