Sokan azt sem szeretik, amikor egy regény adaptációja jelentősen eltér az eredeti műtől, a fordított helyzetben pedig – amikor egy könyv dolgozza fel egy film történetét – még erősebb az elvárás, hogy a feldolgozás hűen kövesse az alapanyagot. Hiszen éppen azért veszünk meg egy ilyen könyvet, hogy a moziban látott sztorit olvassuk benne, esetleg némi kiegészítéssel. Ebből adódóan a legtöbb film regényváltozata elég felejthető olvasmány – kevés az olyan üdítő kivétel, mint Jason Fry Az utolsó Jedik alapján írt könyve.
A már ismert történetet kapjuk, és még a regény cselekményvezetése is ugyanaz, mint a filmé. Sztori tekintetében pusztán annyit változtatott az író, hogy beleírt néhány plusz jelenetet, amelyek az eredeti forgatókönyvben még szerepeltek, le is forgatták őket, de a film végső, vágott verziójából már kimaradtak. Ugyanakkor lényegében nem adnak hozzá a történethez – érthető, hogy Rian Johnson úgy ítélte, ezek a részek kihagyhatóak –, inkább csak érdekességként hatnak.
Ezt a filmregényt igazából a szereplők gondolatait bemutató, illetve különböző háttérinformációkat, magyarázatokat tartalmazó leírások miatt érdemes elolvasni.
Nagyon sokat dob a már ismert cselekményen, hogy rengeteg karakter fejébe beleláthatunk. És nemcsak a főhősökébe, de az egészen jelentéktelen szerepet kapó mellékszereplőkébe is. Érdekes például arról olvasni, hogy mit gondol a Köztársaságról az Ellenállás egyik tisztje, vagy hogy mi a véleménye az Első Rend idős tisztjeinek Hux tábornokról. Több jelenetben pedig még a filmben érezhető drámaiságot is sikerül fokozni az írónak azzal, ahogy leírja, mi játszódik le a főhősök fejében: az a rész például, amikor Kylo Ren rá akar lőni az anyja űrhajójára, közben Leia az Erőn át könyörög neki, hogy térjen vissza hozzá, ezerszer meghatóbb a regényben olvasva, mint a mozivásznon. Az a sokat kritizált jelenet pedig, amelyben Leia visszalebeg az űrhajóba, Fry tolmácsolásában nemhogy nem tűnik bizarrnak, hanem kifejezetten szívszorító.
Vannak ugyanakkor fontos nézőpontok, amelyek sajnálatos módon kimaradtak a regényből. Ilyen Finn szemszöge, amely azért nagy mulasztás, mert mégiscsak ő ennek a trilógiának az egyik főszereplője, és ezért jó lenne tudni, hogyan éli meg az eseményeket. Sajnos azonban az ő történetszálának narrátora egész végig újdonsült partnere, Rose. Ez egyrészt egy elég érthetetlen döntés, másrészt pedig így túlságosan sokat kapunk Rose-ból, és a könyv végére még az is meg tudja unni a karaktert, akinek a filmben még nem volt problémája vele. A másik nagy mulasztás pedig az, hogy a Poe és Holdo közötti ellentétet kizárólag a vadászpilóta szemszögéből mutatja be a regény. Pedig az ő szembenállásukat éppen az teszi érdekessé és drámaivá, hogy saját szemszögükből nézve mindkettejüknek igaza van: a Leia-féle demokratikus, empatikus vezetői stílushoz szokott Poe joggal kéri számon a kimért, titkolózó, feltétlen parancskövetést elváró admirális viselkedését. Viszont az Ellenállás szorult helyzetére való tekintettel az is érthető, ha Holdo elvárja, hogy ne kérdőjelezze meg döntéseit egy forrófejű tiszt, akit nem sokkal korábban éppen parancsmegszegés és felesleges hősködés miatt fokoztak le. Sokkal érdekesebb lett volna ennek a konfliktusnak a bemutatása, ha közben belelátunk egy kicsit az admirális fejébe is, jobban megértjük a motivációit.
A karakterek szemszögének bemutatása mellett sokat hozzáad a történethez a sok leírás, amelyekből több fontos dologra is magyarázatot kapunk. Ilyen például az, hogy pontosan hogyan és miért állt át a Sötét Oldalra Leia és Han fia. Míg a filmben csak azt a végzetes pillanatot láthatjuk, amikor végül a mestere ellen fordult, addig a regényben sokat olvashatunk a fiatalkoráról, és Ben Solo Kylo Renné válásának hosszú folyamatáról – arról, hogy miért tagadta meg szüleit, és mindazt, amiben ők hittek. De ugyanilyen fontos az Első Rend kialakulásának, felemelkedésének részletezése. Az utóbbi években megjelent Star Wars-regényekben ugyan találkozhattunk már néhány mondattal erről, de eddig Az utolsó Jedikben olvashatunk legtöbbet a rezsim történetéről. Ráadásul a szöveg tele van a Star Wars-irodalomra való kisebb-nagyobb utalásokkal, ami a rajongók olvasmányélményét csak fokozza.
A leírások nem csak háttérinfókkal tudnak szolgálni: a segítségükkel az írónak sikerül a film gyengeségeit is kiküszöbölni.
Míg a filmben több humorosnak szánt jelenet idegennek hatott, nem illett az összképbe, a megfogalmazásnak, szövegkörnyezetnek hála ugyanazok a poénok szépen belesimulnak a szövegbe. Ennél is lényegesebb változtatás az, hogy Fry jó érzékkel nyújt el egyes meghatározó pillanatokat, emiatt a nagy fordulatok sem olyan hirtelen módon következnek be, mint a vásznon, és az olvasónak van ideje megemészteni is őket, mielőtt jönne az újabb csavar. Van azért néhány sajnálatos módon elnagyoltan megírt jelenet: például azt a kulcsmomentumot, amikor Rey és Kylo megérintik egymás kezét, pár szikár mondattal elintézi a könyv. A filmben érdekesen ható visszaemlékezős részek leírása sem igazán hatásos – a szerző próbálta visszaadni azt, amit a filmben látunk, csakhogy egy szövegben nem működik a dolog: a jelenbeli események leírása közé beszúrt néhány múltidéző mondat elég esetlenül hat.
Bár vannak hibái, a tartalmát és stílusát tekintve összességében egy kiemelkedő színvonalú filmregény – ebben a műfajban mindenképpen pozitív példaként tekinthetünk Az utolsó Jedikre.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
