A Toto űrhajó igaz és hiteles krónikája – 8. epizód: A Cég embere

Zárójelentés (Szigorúan titkos!)

Tárgy: Az RR-4589-os sorozatszámú, „Gran Torino” azonosítójelű, Toval 6-os szállítóűrhajón végrehajtott küldetés az Atlantisz-rendszerbe

Adta: „Bence” fedőnevű ügynök

Vette: Kleinmann helyettes hadügyi biztos

A tisztelt bizottság a Dormammu bolygó körül keringő szondáink felvételeiből már ismeri a NAV Z-287-es kísérletének, azaz a Kafka nanofegyver első éles bevetésének kimenetelét. A közvetlen előzményeit pedig megismerhetik a karprotéziseimbe elrejtett mikrofonokkal készült felvételből, illetve a „Gran Torino” feketedobozában tárolt adatokból, melynek másolatát csatoltam ehhez a jelentéshez. Úgy vélem, ezekhez nem szükséges külön kommentár. Egyedül a közvetlenül a Kafka kilövését követő részek igényelnek némi magyarázatot. Most tehát következzen ezen felvételek leirata, illetve néhány személyes megjegyzésem:

Közvetlenül az után, hogy az űrhajó reaktorát sikeresen tönkretettem, M_AT.E leütött, és csak akkor tértem magamhoz, amikor már a Dormammu bolygón voltunk. A jobb karomban elhelyezett érzékelő jelzett az agyamban levő chipnek, hogy a Mindenes mentőkapszulája, – amely korábban ráállt a szintén a karomba épített jeladóra –, nem messze tőlünk becsapódott a bolygó felszínébe. [Megjegyzés: Ekkor még azt hittem, hogy a Kafka a Mindenesnél van, azonban később kiderült, hogy ebben tévedtem.] Amint magamhoz tértem, azt láttam, hogy a medikus és a xenobiológus a kapitányt élesztgeti. Az űrhajóroncsból érkező hangok alapján [ezek időnként a felvételen is hallatszanak] a pilóta és az elsőtiszt odabent keresgéltek valamit. A xenolingvisztikus, a szakács, az android, a magát professzornak kiadó férfi és a macska eltűntek. Feltételeztem, hogy a gyíkokkal mentek tárgyalni. Becságh kapitány hamar magához tért, aztán szinte egyből felugrott, és a két nővel a nyomában odasietett hozzám.

Kapitány: Most azonnal elmondod, hogy miért tetted tönkre a hajómat!

Én: Miről beszél?

Becságh ekkor felemelte az öklét, de még nem ütött meg.

Kapitány: Ne szórakozz velem! Mondd el, miért csináltad! A RoboTransnak dolgozol?

Én: Persze, hogy a Cégnek dolgozom, ahogyan maguk is!

Kapitány (üvöltve): Akkor miért kellett szétcseszned a reaktort? Ezzel szabotáltad a küldetésünket!

Ekkor úgy tettem, mintha erősen gondolkodnék, próbálnék visszaemlékezni.

Én: De én nem… Arra emlékszem, hogy ott vagyok, a gépházban, és volt ott még valaki… Vagyis nem volt ott, csak a hangját hallottam… Beszélt hozzám, aztán már ő mozgatta a kezemet is… Rám parancsolt, hogy tegyem, amit mond.

Abból, ahogyan a medikus és a biológus egymásra nézett, már tudtam, hogy a „professzor” beszélt nekik a telepatikus úton kommunikáló idegenről. Ez jól jött, így nem kellett annyira győzködnöm őket, hogy elhiggyék a mesémet. Felálltam, a széket magammal emelve.

Én: Oldozzanak el! Én nem csináltam semmit, ugyanolyan áldozat vagyok, mint maguk!

A kapitány annyira meglepődött, hogy a még mindig a levegőbe emelt kezével behúzott nekem egyet. Korrekt ütés volt, noha nagyobbat is el kellett már viselnem az ügynökéveim során. Mindenesetre kiütött vele. Arra tértem magamhoz, hogy Becságh pofozgat. A jeladótól megtudtam, hogy a többiek közben visszatértek, még a Mindenes is. Csak a professzor nem volt itt. Helyette viszont ott volt a macska. [Megjegyzés: Ahhoz képest, hogy mennyire aprólékosan meg volt tervezve minden, és jól kiválogattak a küldetéshez mindenkit, elég jelentős hiba volt azt hinni, hogy a „professzor” majd simán átadja a házikedvencét a gyíkoknak.] Aztán megjelent a dormammui sereg.

Én: Végre itt vannak és bevégeztetik!

Becságh ekkor már szándékosan ütött meg.

Kapitány: Mit akarnak tőlünk?

Ekkor már majdnem kiböktem, hogy csak a macska kell nekik, amikor észrevettem, hogy a Mindenes és a szakács egymásnak esnek. A dulakodás után kilőtték az űrhajó VÉDŐ-jének a rakétáját.

Mindenes: Te tényleg most pusztítottál el egy 4 milliárd egyedet számláló fajt!

Mint kiderült, a Mindenes a szervizjáratból áttette a Kafkát a VÉDŐ rakétájába. Nyilván azt hitte, hogy a mintagyűjtögetéssel és diplomáciai kapcsolatfelvétellel megbízott legénység nem fog senkire lövöldözni. Ekkor úgy ítéltem, hogy szerencsésebb, ha átveszem az irányítást.

Én: Ti mind olyan hülyék vagytok, hogy simán SZUHUR.MAS kezére játszotok!

Szakács: Hogy mi? Szuhu? Arról a veszettül magas telepata gyíkemberről beszélsz?

Kapitány: Egy dormammui volt a telepata, aki idecsalta Hárit?

Ekkor felnyílt a VÉDŐ tárolórekesze, és kijött belőle a robot.

Én: M_AT.E, kábítsd el a kapitányt és Macit, a halembert pedig fogd le!

A robot a jobb tenyeréből kilőtt kábítósugárral olyan hihetetlen gyorsasággal intézte el Becsághot és a szakácsot, hogy pislogni sem volt idejük. Ezután a Mindenes felé fordult, aki ugyan megpróbált ellenállni, de még a marinakkádiaiak ereje sem volt elég a SZUHUR.MAS-protokollt követő robottal szemben.

Én: Ne próbálkozz, Mindenes!

Megdöbbenést láttam az arcán. Pedig tudhatta volna, hogy a Cégnél minden laboratórium be van kamerázva, így tisztában voltunk az „alakváltásával”. Bár talán ezt még sejtette is, csak azt nem hitte volna, hogy hagyjuk őt a Kafkával a zsebében felszállni egy hajóra, és elhagyni a Földet (nyilván nem is fordult meg eddig a fejében, hogy akarata ellenére a kezünkre játszott, és felesleges volt megállítani). Hagyta, hogy M_AT.E, aki a bal kezével továbbra is az ő jobb karját szorongatta, elvegye tőle a jószágot.

Én: Doki, kérem, oldozzon el engem!

A medikus habozott, a biológusra nézett.

Én: Kérem, ne kényszerítsen arra, hogy magát is elkábíttassam a robottal!

Pár pillanatig még hezitált, aztán engedelmeskedett. Felálltam, kinyújtózkodtam, és megmozgattam kicsit a robotkarjaimat.

Én: M_AT.E, merre van Zsófia és Hári professzor?

M_AT.E: A professzort elkapták a gyíkok, Zsófia megsérült, a VÉDŐ tárolórekeszében van, ahol én is utaztam.

A felvételen itt hallható recsegés és sípolás a rakéta becsapódását jelzi. Ekkor robbant fel a Kafka. Tudtam, hogy sietnem kell. A robbanás előcsalta a pilótát és az elsőtisztet a hajóroncsból. Őket már én kábítottam el a saját karomba épített sokkolófegyverrel [Megjegyzés: nagyon jó, hogy az új UH-45-ös karprotézisen több a titkos funkció, azonban ha sokáig utazik az ember hibernációban, és utána újra felcsatolja és aktiválja, akkor pár napig még időnként lassan reagál; itt például a sokkolóval magamnak kellett céloznom, mert a célzórendszer nem akart működni.]

Én: Doki, jöjjön velem, összeszedünk néhány orvosi eszközt a hajóról! M_AT.E, te tartsd szemmel Áfonyát és a halembert!

A medikussal együtt bemásztunk a hajóroncsba. Először a pilótafülkébe mentünk el, amely eléggé megrongálódott, mindenhonnan szikrázó elektromos vezetékek lógtak ki. Lekaptam a plafont borító lemezek egyikét, és kirángattam a helyéről a fekete dobozt. Azután előrementem az irányítópanelhez, felszakítottam, benyúltam alá, kikerestem a Sherlock agyaként funkcionáló chipet, kiszedtem a helyéről, és összemorzsoltam. Intettem a dokinőnek, hogy induljunk. Az orvosi szobába a zuhanáskor megrongálódott robotnővérke testén átlépve tudtunk bejutni. A dokit láthatóan megviselte a látvány – ami viszont engem nem lepett meg, hiszen olvastam az aktáját, és tudtam, hogy mit gondol a robotokról és a velük való bánásmódról.

Én: Szedjen össze mindent, ami ahhoz kell, hogy kioperáljon két kis fiolát a macska bőre alól!

Medikus: Tessék?

Én: Jól hallotta!

Medikus: M_AT.E azt mondta, Zsófi megsérült, azt hittem…

Én: Doki, figyeljen ide! Látta a gyíkokat odakint! A teljes seregük százszor ekkora! És nagyon kell nekik az, amit a macska bőre alá rejtettünk! Ha nem adjuk oda nekik, lemészárolnak mindenkit!

Bólintott, aztán gyorsan kapkodni kezdett, kihúzott egy fiókot, és előkotort belőle egy injekciót meg egy fiolát, aztán az egyik szekrényből gumikesztyűt és szikét vett elő, meg kötszert és egy apró szerkezetet. Közben én felkaptam a földről egy egészségügyi táskát, kiszórtam a tartalmát, beletettem a feketedobozt, és a hátamra vettem. Mikor a dokinő jelezte, hogy mindene megvan, kimentünk. Odakint minden úgy volt, ahogy hagytam: az elkábítottak a földön feküdtek, Áfonya zavarodottan toporgott, a robot pedig továbbra is szorongatta a macskát és a Mindenest. A doki odaszaladt a másik nőhöz.

Medikus: Áfonya, itt van egy kis kötszer, meg a sebfoltozóm, segíts Zsófinak!

Biológus: Én? Inkább neked kéne…

Én: Neki más dolga lesz most!

Bekapcsoltam a kommunikátort, mire a bal karomba épített projektor kivetítette a gyíkember randa pofáját.

Dormammui vezér: Már vártam a hívását! Magát küldte a Cég? Mi a seggszájú Rakkhusa volt ez az előbb? A maguk érdekében remélem, nem akarnak átverni!

Én: Ugyan, legfőbb Olkasa! Hagyjuk az üres fenyegetéseket! Maga is nagyon jól tudja, hogy még a tőlünk kapott modern fegyverekkel sem képesek felvenni a harcot a Cég zsoldoshadseregével szemben. Mi képviseljük az erőt a galaxisban. Minket fenyegetni olyan, mintha egy vulkánt rugdosna, és azt kiabálná, hogy ne törjön ki, mert megbánja. Egyébként sincs oka felháborodni, mert senki nem akarja magát átverni. Volt egy kis gubanc, hátráltattak egy kicsit, de már itt van nálam a macska. Mondja, hogy hol találkozzunk! És siessen, mert a fegyver már elsült! Ja, és arról ne is álmodjon, hogy az én elmém felett is átveszi az irányítást! Feleslegesen pocsékolná az energiáját a próbálkozásra. Megvan a technológiánk, amivel kivédhetjük az ilyen mentális támadásokat.

Dormammui vezér: Rendben van! Átküldöm magának a koordinátákat. Egy fél órán belül legyenek ott!

Mikor eltűnt a gyíkvezér hologramja, helyette a bolygó domborzati térképe jelent meg, rajta két piros ponttal, melyek közül az egyik villogott.

Én: Kretén… Na, ez egy egész nyolctized kilométer. Ha rendes tempóban haladunk, időben odaérünk. M_AT.E, add oda a cicust a dokinak, kapd fel halbarátunkat, és indulás!

A robot engedelmeskedett. A Mindenesnek persze nem különösebben tetszett a dolog. Kapálózott, és verte M_AT.E hátát.

Mindenes: Mi a here? Ez most komoly?

Én: Maradj nyugton! Inkább legyél hálás, hogy kiviszlek innen! Ha rajtam múlna, itt hagynálak, de valaki odafent úgy gondolja, hogy még hasznodat láthatja a Cég!

Csodák csodájára nem vágott vissza semmivel, inkább elhallgatott. Megindultunk a találkozási pont felé. Egy furcsa, fiatal fákból álló, gyér aljnövényzetű erdőn át vezetett az utunk. A távolban valami morajlott, de nem lehetett megállapítani sem azt, melyik irányból jönnek a hangok, sem azt, hogy mi lehet a forrásuk. Én mentem elöl, mellettem a doki a macskával, a robot pedig utánunk lépkedett, vállán a Mindenessel.

Medikus: Tényleg a RoboTrans fegyverezte fel a dormammui őslakosokat?

Mindenes: Csak nem meglepődtél, hogy az interplanetáris mamutvállalat, amelynek dolgozol, nem ismer gátlásokat?

Én: Na, nem mintha te nem nekik dolgoztál volna eddig! Te szent!

Mindenes: Azért van egy határ…

Én: Azért remélem tudod, hogy mennyire röhejesen hangzik ez a te szádból! [Ekkor a medikus felé fordultam.] Doki, maga valószínűleg nincs ezzel tisztában, de a RoboTrans csak a NAV nevű, nanotechnológiával foglalkozó cég leányvállalata. És történetesen ez a legnagyobb cég a galaxisban. És igen, ők adtak fegyvereket ezeknek a primitív lényeknek, egy kísérlet céljából.

Medikus: Milyen kísérlet?

Mindenes: A nanocuccaikkal agyatlan zombikat csinálnak belőlük, akiket aztán ők irányítanak. A tökéletes katona!

Medikus: Ez igaz?

Én: Igen. De én is csak ennyit tudok róla. Az én feladatom az volt, hogy a hajó ideérkezését balesetnek állítsam be. Ha rosszul alakulnak a dolgok, a Cég egy emberi mulasztás okozta katasztrófának fogja beállítani a dolgot. S mivel külső vállalkozók végezték a munkát, természetesen csakis őket lehet majd felelőssé tenni.

Medikus: De hát miért mondja ezt nekem el? Te jó ég, csak nem akar megölni, miután kiszedtem a macskából, ami a gyíkoknak kell?

Én: Ugyan, doki, nyugalom! Nem kaptam olyan utasítást, hogy bárkivel is végeznem kéne a legénység tagjai közül.

Mindenes: Na persze, majd megteszi az a retkes nanovírus! Vagy ha az nem, akkor a gyíkkatonák!

Én: A Kafkát úgy programozták, hogy csak a dormammamuiakat támadja meg. Az emberek, meg a hozzád hasonló gerinctelenek nincsenek veszélyben! Ami pedig a gyíkkatonákat illeti, ők nem támadnak rá senkire, amíg a Cég nem ad nekik parancsot.

Medikus: És a legénységet vajon nem akarják megöletni velük?

Én: Nem hiszem. Egyrészt ha holtan akarták volna magukat látni, akkor azt velem is elintéztethették volna. Másrészt egy ilyen sereg hatékonyságát nyilván nem nyolc fegyvertelen, vagy alig felfegyverzett ember lemészárlásával akarják letesztelni.

Medikus: De akkor meg miért beszél nekem a küldetéséről? Ha túlélem, és kijutok innen…

Én: Szurkolok magának, doki! De higgye el, már semmit nem számít, hogy tud-e a kísérletről vagy az én küldetésemről. Megérkeztünk, és az itt történtekről már csak azt a verziót fogja hallani a világ, amit a Cég ad be a népeknek. [A Mindenesre böktem.] És ne is gondoljon olyasmire, mint a halfejű barátunk, hogy majd az Egyesült Galaktikus Nemzetek Szövetségéhez fordul! A Szövetség mögött is a Cég áll. A külügyi biztost személyesen is ismerem, ő volt a kiképzőtisztem.

Mindenes: Hogy rohadj meg! Lehallgattál?

Én: Bocs, munkaköri ártalom! Na, szóval a lényeg, doki, hogy ha élve kijut erről a bolygóról, akkor jobb, ha elfelejti amit itt látott és hallott! És ne féljen, nem fognak vadászni magára, amiért ilyen titkokat tud. Feleslegesen pocsékolná rá az erőforrásait a Cég. Hiszen bármit mond, úgyse fog senki hinni magának. De még aki mégis elhiszi, amit mond, az sem fog csinálni semmit.

Ezután egy ideig csendben sétáltunk. Végül a doki törte meg a csendet. Gondolom, ideges volt, és valamivel el akarta terelni a figyelmét.

Medikus: Megkérdezhetem, hogyan vesztette el a karjait?

Én: Hát… Most előadhatnék valamilyen lélegzetelállító sztorit… De egyáltalán nincs szó ilyesmiről. Számtalanszor kerültem húzós helyzetekbe, amiket néhány karcolással megúsztam, de a karomat nem így vesztettem el.

Mindenes: Nem voltál elég jó, és inkább hagytad, hogy kiborgot csináljanak belőled, mint hogy kirúgjanak a Cégtől, mi?

Én: Haha! Álmodozz! Jobb, ha tőlem tudod, hogy a robotkarjaim nélkül is simán lepipállak! Én olyan bolygókon jártam, és olyan lényekkel küzdöttem meg, amikről te még nem is hallottál! És sosem végeztem volna olyan hanyag munkát, amilyent te Hararéban! Bizony, olvastam a jelentést róla!

Medikus: Tehát mi történt?

Én: Na igen, félbeszakított ez a halszagú… Hát, volt egy szerencsétlen, és kissé kínos balesetem. Ismeri a larkomopida fajt, doki?

Medikus: Igen.

Én: Az egyik diplomatájukat kellett elcsábítanom. Hogy rövidre fogjam a dolgot, végül is az ágyában kötöttünk ki… Hát, nem voltam felkészülve arra, amit az a nő csinált a csápjaival szex közben. Úgy összeroncsolódtak a karjaim, hogy azt mondták, jobban járok protézisekkel. Mivel az egészet a Cég fizette, természetesen rábólintottam.

A doki szeme elkerekedett, de nem szólt semmit. A Mindenes viszont felröhögött.

Mindenes: Hát ez óriási!

Én: M_AT.E, elhallgattatnád a barátunkat?

A Mindenes azonnal abbahagyta a hahotázást, amint a robot kissé megszorongatta, és minden levegő kiment a tüdejéből.

Medikus: Hogyan sikerült M_AT.E-t átprogramoznia? Négy éve vagyok a Gran Torino hajóorvosa, de én mindig úgy tudtam, hogy a programozása szerint csak a kapitány parancsait követheti.

Én: Az alapprogramja szerint igen. Minden RoboTrans Android működését három főparancs szabályozza, ezeknek rendelődik alá minden tevékenységük. Ezeket a tulajdonosuk tetszés szerint be tudja állítani. Például nyilván mindenki saját magát rendeli hozzá parancsadó személyként, illetve alapvető feladatként állítja be a személyes védelmét. Azonban van egy negyedik parancs is, amely mindegyik példányban ugyanaz. Ez titkosított, és nem lehet megváltoztatni. De ezt külön aktiválni kell, aminek a módját viszont csak a Cég emberei tudják. Tehát nem kellett átprogramoznom, csak életbe léptetnem a negyedik parancsot, ami aztán felülírja a többit.

Medikus: Tehát akkor most már csak magára hallgat?

Én: Bizony.

Mindenes: És nem mondanád meg neki, hogy tegyen le végre?

Medikus: Na és a macska? Mi van benne pontosan?

Én: Két fiola. Az egyikben ellenszer a nanovírus ellen, a másikban egy chip, amivel a fertőzött katonákat irányítani lehet. Ezeket a gyíkok vezére kapja, a Céggel való megállapodás keretében.

Mindenes: Az előbb még azt mondtad, hogy a NAV irányítja a sereget! Most akkor mi van?

Én: A NAV csak az célpontot jelöli majd ki nekik, ténylegesen a főgyík irányítja a sereget. Gondolom, vizsgálni akarják azt is, nem sül-e meg a vezér agya attól, hogy egymaga irányít egy egész sereget. Aztán ha valami balul sül el, a Dormammu kap pár atomot, és a kísérletet lehet újrakezdeni.

Medikus: Nem tudom, mi a borzasztóbb… Az, hogy egy vezér agyhalott zombikatonává akarja alakítani a népét, vagy az, hogy egy cég ezt meg is csinálja neki. Mindezt egy kísérletért…

Én: Igaz is, maga nem céges doktor. Orvosi eskü, etika és egyebek… Látja, a Cég embereinek nem kell morális problémákkal foglalkozni. Például nem kellene rosszul éreznie magát amiatt, hogy nem műt meg egy bűnözőt. Vagy ha azt mondják magának, hogy operálja vissza emberré ezt a filézett halat, akkor nem kellene azon aggódnia, mennyire etikus a dolog.

Medikus: Visszaoperálni? Róbert ember volt?

Én: Nem Róbert az igazi neve. De igen, eredetileg ő is ember volt, csak nemrég vedlett át halacskává.

Ekkor hangos kiabálásra lettünk figyelmesek, és pár lépéssel később már láttuk is a fák között a dormammuiak táborát. Pár perc alatt oda is értünk. Az utolsó métereket csendben tettük meg. Én nem akartam már beszélgetni, a dokinak pedig volt mit emésztgetnie. A Mindenes meg nyilván azon agyalt, hogy vághatná ki magát az egészből. A gyíkok egy tisztáson vertek tanyát. Fejetlenségre számítottam, de egészen rendezett volt a táboruk. Persze egyből feltűnt, hogy az eszközeik kábé húsz évvel meghaladott technológiát képviseltek. Okos húzás volt a Cég részéről. Amint kiléptünk a tisztásra, hirtelen csend lett a táborban, minden szem ránk szegeződött, én pedig tompa fájdalmat kezdtem érezni a fejemben. Nem volt annyira erős, hogy ne tudjak tőle koncentrálni, inkább csak idegesítő volt, mint valami háttérzaj. Biztos voltam benne, hogy a gyíkember próbál trükközni.

Én: Mélyen tisztelt legfőbb Olkasa! Azt hittem, megállapodtunk, hogy nem próbálsz az elmémben kaparászni!

A fájdalom abbamaradt. Azután az óriásgyík előjött egy hatalmas sátorból, és odalépett hozzánk.

Dormammui vezér: Ide a macskát!

Én: Nyugalom! [A medikus felé fordultam] Doki, most volna szükség magára.

Medikus: Kellene egy asztal!

A gyíkvezér intett, mire két katonája odahozott egy összecsukható tábori asztalt. A doki rátette a láthatóan riadt állatot, majd a zsebéből elővett egy injekciós pisztolyt, és beadott neki valamit, felteszem nyugtatót és érzéstelenítőt, az állat mindenesetre elernyedt. Miközben a dokit figyeltem, újra meghallottam a morajt, amire már korábban, az erdőben is felfigyeltem. Ekkor mintha már közelebbről jött volna. A dokinő egy másik zsebéből a kinézetében a régi mobiltelefonokat idéző analizátorát vette elő, és megkereste vele, hogy hová lettek beültetve a fiolák. Gyorsan dolgozott, pár perc alatt kivágta mindkettőt, és egy másik orvosi eszközzel, amelynek a nevét nem ismerem, összeforrasztotta a hegeket. Ezután a két fiolát átadta nekem. Én pedig az űrlény orra elé tartottam őket.

Én: A bal kezemben levő fiolában van a szer, ezt oda is adom, vegye be.

Szétcsavartam az apró hengert, és a tenyerembe pottyantottam belőle egy fekete pirulát, amit aztán a gyíknak adtam, ő pedig egyből le is nyelte. Ezután a másik fiolából elővettem a chipet. Egy gombnyomásra a jobb felkaromból előugrott egy belövőpisztoly. Beletettem, és odaléptem a gyíkvezérhez.

Én: Ezt be kell lőnöm a bőre alá, a tarkójánál. Aztán majd rákapcsolódik az idegrendszerére, és akkor képes lesz az átalakított katonákat irányítani.

Morgott egyet, és megfordult. Ahogy a tarkójához emeltem a pisztolyt, a szemem sarkából láttam, hogy a többi gyík rám, a dokira és a robotra emeli a fegyverét. Aztán belőttem a chipet a szörnynek. Ismét szembe fordult velem. Elraktam a pisztolyt.

Én: Nos, érez valamit?

Dormammui vezér: Ó, igen!

Felemelte a fejét, és lehunyta a szemét. A moraj már egyre közelebbről hallatszott, és én hirtelen megértettem, hogy mi az: több ezer torokból áradó hörgés, morgás, és egy idegen nyelven elkiabált szavak, lábdobogás keveredett benne. Nem sokkal később előrontottak a gyíkkatonák a fák körül. Ugyanolyanok voltak, mint a táborban levők, annyi különbséggel, hogy nem görnyedve, hanem kiegyenesedve jártak, szemük pedig kéken világított. A tisztás szélén megálltak, és három sorba fejlődtek, körbefogva a tábort.

Én: Tudja irányítani őket?

Válasz helyett a gyík csak elvigyorodott, aztán a körben álló katonák első sora egy lépést tett előre, tökéletesen egyszerre lépve, majd összecsapták a sarkukat.

Dormammui vezér: Megmondhatja a feletteseinek, hogy a legfőbb Olkasa hálás a nagylelkű ajándékukért, és betartom az egyezség rám eső részét!

Én: Remek! Akkor most jönne az a rész, hogy én kapok egy hajót. Ó, és kérnék még annyit, hogy ezt a személyt kötözzék meg! [A Mindenesre mutattam.]

A gyík csettintett, mire két tábori katona (amely ekkor még nem volt átformálva) odaugrott, elvették a robottól a rúgkapáló Mindenest, és lelkiismeretesen gúzsba kötötték, és betömték a száját (szerencsére). Ezután M_AT.E újra felkapta. Az egyik gyík intett, hogy kövessük. A doki felkapta a macskát, és a droiddal együtt a gyíkkatona nyomában elhagytuk a tábort. A sorfal szétnyílt, beengedtek minket az erdőbe. Pár méter után a fák között egy kicsi, egyszemélyes rakétát találtunk. Ismertem a típusát: RR A54-es. Bólintottam a gyíkkatona felé, mire az elszaladt. Odaléptem a rakétához, és felnyitottam az ajtaját.

Én: Hát, ez szűkös lesz, de végül is elférünk ketten… M_AT.E, most fektesd be a halembert az ülés mögé, azután töröld a memóriádból az úttal kapcsolatos összes emlékedet, és indítsd újra a rendszeredet az alapprogrammal!

A robot engedelmeskedett. Miután berakta a Mindenest a kabinba, ellépett a rakétáról, pár pillanatig némán állt, amíg a memóriája törlődött, azután összecsuklott. A medikusra néztem, akit láthatóan csak egy hajszál választott el egy pánikrohamtól.

Én: Nyugi, doki, M_AT.E pillanatokon belül magához tér. Azt tanácsolom, azután húzzák meg magukat valahol itt, az erdőben!

Beszálltam a rakétába, és beindítottam. Miután eléggé elemelkedtünk a felszínről, bekapcsoltam a robotpilótát, és beállítottam úticélnak a Guesthouse bázist. Aztán bevettem egy altatót, hogy egy kis nyugtom legyen. A kapszula szinte azonnal hatott, így amikor az elalvás előtti pillanatban megláttam a Dormammu felé száguldó, hatalmas, rózsaszín űrhajót, már nem tudtam reagálni semmit.

Amikor órákkal később felébredtem, már abban sem voltam biztos, hogy nem csak álmodtam. Mindenesetre jeleztem a központnak, hogy talán nincs rendben valami. [Azóta persze már tudom, hogy a „nincs rendben”, az enyhe kifejezés…] De akkor nem kaptam újabb utasítást. Úgy érzem, a magam részéről mindent megtettem a kísérlet sikeres lefolytatása érdekében. Akármennyire is sajnálatos, ami történt azután, hogy én elhagytam a Dormammut, engem személyesen nem terhel érte felelősség.