A Final Space úgy debütált az animációs sorozatok színterén, ahogy a radart megkerülő aszteroida süvít keresztül a gyanútlan bolygón. Először azt hittük, hogy elkerül, megkímél, nem kell számolnunk vele. Aztán hirtelen előhúzta azt a katartikus sci-fi élményt, amelyre már évek óta vártunk. Évadkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A meglehetősen infantilis kommunikációs stílussal rendelkező Gary Goodspeed ötéves büntetésének utolsó napjait tölti a Galaxy 1 űrhajú fedélzetén. Hús-vér társasága nincs. A végtelen univerzum magányában csak a fedélzeti mesterséges intelligenciával, HUE-val, a pszichés zavarok elkerüléséhez szükséges szociális interakciók biztosítására tervezett, de halálidegesítő KVN robottal, valamint a Beth névre keresztelt, de tökéletesen élettelen hűtőgéppel folytathat párbeszédet. Minden vágya, hogy a lezárt szekrényből szerezzen magának egy csokis sütit, és végre megfelelő partnert találjon a tervezett kártyapartihoz. Azonban minden új értelmet nyer, amikor Gary halált megvető bátorsággal megment egy különleges, kicsi zöld lényt a rá vadászó gonosz erőktől. A Mooncake-nek elnevezett apróság akármilyen cuki, bolygóromboló erővel bír, és ezt a megátalkodott Lord Commander mindenáron ki akarja használni. Azért, hogy Gary megvédje szárnysegédjét – ezzel pedig az egész univerzumot -, nehéz természetű rabból bolygóközi hőssé lép elő.
Ha valamiféle jós vagy popkult próféta lennék, ezt valószínűleg akkor sem láttam volna előre.
HIRDETÉS
Olan Rogers animációs vígjátékszériája elsőre laza, de nem nagyszabású űrkaland benyomását kelti. Ám a tíz epizódot számláló első évad felére már érezhetően megemeli a téteket, végül pedig letaglózó katarzist épít. Első néhány epizódjában gond nélkül vezet félre, elaltatja a néző figyelmét, hagyja, hogy a befogadó kényelembe helyezze magát. Aztán elkezd ütni. Először csak finoman, majd a finálé felé haladva egyre nagyobb gyomrosokkal soroz. A világegyetem sorsa a tét, így a laza stand-up comedy stílusból grandiózus sci-fi történet kerekedik, amelynek megrázó erejű végkifejlete megdöbbentő módon kedvenc animációs szériámat, a Neon Genesis Evangelion-t juttatta eszembe.
Az évad elejét nézve azonban még véletlenül sem állítottam volna párhuzamba a Final Space-t és az említett, mély egzisztenciális kérdéseket feszegető animét. Eszembe se jutott ilyesmi, hiszen az első részekben úgy tűnt, hogy ez egy könnyed sorozat, amely korábban indult, máig népszerű, felnőtteknek szóló animációs vígjátékok hátán próbál felmászni. Van azonban egy fontos keresztút, amelyen Olan Rogers nem abba az irányba fordul, mint a műfaj legtöbb képviselője. A Family Guy, a Futurama vagy akár a zseniális Rick and Morty történetvezetéséről egyaránt elmondható, hogy általában erősen érzékelhető epizodikusság uralja. Ezek a sorozatok is rendelkeznek főszállal, de az egyes részeknek megvan a maguk megkezdett és lezárt története, nézőként pedig érezzük, hogy ennek köszönhetően még a radikálisabb események is könnyedén visszacsinálhatók a következő részre.
Ezzel szemben a Final Space folyamatosan építkezik. Nem különíti el élesen epizódjait. Több kis történet helyett egyetlen, nagyobb horderejű kozmikus mesét mond el. Félreteszi a novellás rendszert, hogy egymásból szorosan következő események láncolatát felgöngyölítő cselekményfolyamot alkosson. Az epizódok szisztematikusan tesznek hozzá újabb és újabb részleteket az alapsztorihoz. Így válik a széria részről részre egyre grandiózusabbá és fajsúlyosabbá, ám az enyhén spicces kamaszsrácok beszólogatásaira emlékeztető humorvilágot végig megőrzi. Ezzel oldja az elharapódzó, intergalaktikus feszültséget.
A galaxis őrzőihez hasonlóan bebizonyítja, hogy egy megindító és elragadó űreposz simán lehet vicces is.
Mert a Final Space heroikus, akár A függetlenség napja, miközben Kevin Smith vígjátékaira emlékeztető, suttyó humorbombákat dobál, időnként viszont képes olyan kegyetlenné válni, mint Stephen King leghátborzongatóbb történetei. A folyamatosan jajveszékelő Gary (Olan Rogers szinkronja fergeteges) minden félelme dacára vakmerő elszántsággal veti bele magát még a legnagyobb veszély torkába is. Esetlen, de bátor karaktere így lesz nagyon szimpatikus, kalandjai pedig ezáltal válnak izgalmassá és felemelővé. Gary olyan sokat tárgyalt értékekért küzd, mint a szerelem, a barátság, a halott apa tisztelete és persze a világ megmentése. Kalandos karakterfejlődése, vagy ha úgy tetszik, hőssé válásának története azonban mégsem lesz sablonos. A közbeszúrt, sokszor pihent agyú poénok és a kreatív science fiction ötletek ugyanis érdekfeszítő új megvilágításba helyezik az említett témákat.
Gary és a készítők lenyűgöző bátorsága hasonlóan erőteljes tálalást érdemel. A Final Space így nem is éri be a mély érzelmi húrokat pengető, gyönyörű aláfestő zenéknél kevesebbel. Ráadásul még animációs stílusa is gyönyörű. Akciójeleneteinek kidolgozása parádés, színvilága megbabonázóan változatos. Komor tudományos-fantasztikus képeknek és drogos látomásokra hajazó, észvesztő futamoknak egyaránt tanúi lehetünk. Csak egyvalamire kell odafigyelnünk: becsatolt biztonsági öveinket rendszeresen ellenőrizzük, nehogy még a végén lerepüljünk Olan Rogers egyre nagyszabásúbb kanyarokat leíró, zabolátlan csillagjárgányáról!
Hiszen ez egy meghökkentő, nem várt élmény, amely inkább értelmezhető három és fél órás animációs filmként, mint 10×20 perces sorozatként. A Final Space lényege a lépcsőzetesség, a részletek egymásra épülése. Ettől válik egyedivé, tahó humora pedig még teker egy jó nagyot az összképen. Kreatív erők szakítottak lyukat az univerzum horizontján, hogy a megkapó animációs szórakoztatás dimenziójából előhívják ezt az egészen mesteri alkotást. Nem érdemes kihagyni!
