Wesley Chu regényfolyamában úgy teszünk utazást a jövőbe, hogy a szereplők egyfolytában a múltba vágynak. Hiszen az elmúlt korok földje még élhető hely volt, egy sokkal jobb hely, mint ebben a pesszimistán vizionált, szennytől bűzlő, elhanyagoltsága miatt elvadult világban.
A távoli jövőben már csak néhány milliónyi, többnyire elszegényedett, elvadult ember él a szintén eltorzult, lerombolt Földön. Az óceánok vizét vastag, barna mocsok borítja, a városokat visszahódítja a növényzet, génmanipulált őseik óta saját evolúcióba kezdett állatok, néhol állat-ember hibridek tarkítják a bolygó felszínét, és persze néhány kolónia, mélyen a pusztaság alatt. Ez lenne hát a jövő? Ez, legalábbis Wesley Chu szerint.
Ám a Földön túl, a kolonizált bolygók és holdak bürokratikus labirintusaiban létezik egy KronoCom nevű társaság, amely szervezetten hajt végre múltlátogatásokat, eszközkimentési jelleggel. Ha valahol, valamikor megsemmisült egy nagyobb készlet fegyver, étel, orvosi szállítmány, akkor a szervezet visszaküldi időutazóját, úgynevezett kronotropját, hogy még a katasztrófa előtt mentse ki a készletet a jövő számára. A szállítmányozási rendszer működéséhez az szükséges, hogy az időutazó érzelmileg és fizikálisan is erős legyen, sokan mégsem bírják hosszú ideig végezni a munkát, inkább „megbökik az óriás szemét”, és öngyilkosok lesznek. A főszereplő, James Griffin-Mars is bőven mutatja már a leépülés jeleit akkor, amikor egy múltbeli utazás során rátalál egy nőre, és megszegve az időtörvényeket, visszahozza őt a saját jelenébe. Hogy a cselekmény még magasabb fordulatszámra emelkedjen, James hamarosan egész kis időből mentett csapatot állít fel maga köré, kezdve az Idő Anyjával, az időtörvények megalkotójával, tudósokkal, valamint a saját húgával. Mindeközben a KronoCom, együttműködve a Valta nevű nagyvállalattal, a nyomukban van, hogy elrabolják az időbeli anomáliának nevezett tudóst, James szerelmét. Ő képes egyedül arra, hogy megtalálja az óceánokat belepő mocsok, a „földvész” ellenszerét.
Természetesen a történet ennél a zanzásított változatnál sokkal szerteágazóbb és intelligensebb, a különböző történetszálak és az idősíkok fejezetei is koherens egészet alkotnak. A sorozat első darabja afféle bevezető könyv, ami nem nélkülözi sem a pörgős cselekményt, sem az érzelmi ívet. Jellemzően mindkét kötetről elmondható, hogy úgy alkalmazzák az időutazást, ahogy eddig még nem láttuk, vagy nem egészen gondoltuk volna: a cselekmény jelene már a távoli jövő, és a múltba tett utazások már a mi, olvasói időnkhöz képest is messze a jövőbe nyúlnak. Tehát az időbeliség végig a fantázia szintjén marad, nem kell megfelelni már általunk is ismert múltbeli eseményeknek, jellegzetességeknek és szokásoknak. Chu végtelen képzelete és cselekményszövése teszi a regényt izgalmassá, érdekessé, és gyorsan olvashatóvá. Igazán kár, hogy az Időostrom nem folytatja kellő intenzitással ezt a vonalat, sokkal inkább fókuszál a regénybeli jelen (elsősorban környezetszennyezési és társadalmi) problémáira.
Az Időostrom, mint minden folytatásregény, szeretné hozni azt, amit az előzménykötet alapján elvárnánk egy történettől, de nem sikerül túlugrania az Időrabló merész időkezelését. Belép néhány új karakter, és kibontakozik a képzeletbeli idővonalon néhány újabb jövőbeli (tragikus) esemény, de már közel sem olyan izgalmasak a múltbeli mentési akciók, mint a korábbi kötetben. Az Időostrom inkább az érzelmekre koncentrál, semmint a kalandokat folytatná. A főhős alkoholproblémái és az ezzel párhuzamosan futó társadalomtörténeti megpróbáltatások keretet adnak egy lepusztulófélben lévő világnak. Egy időutazási paradoxonokra épülő szövegben idegennek hat az alkoholizmussal száz meg száz oldalon át küzdő, végül négy fal közé zárt (ex)főhős. Kifejezetten zavaró továbbá az olyan karakterek háttérbe vonulása, mint Grace Priestly-é, az Idő Anyjáé, aki szórakoztató és szellemes személyiség mindkét részben, viszont most sokkal kevesebbet kapunk belőle.Ugyanakkor a múltból kimentett Elise Kim, a 21. századi tudós pozitív metamorfózisa ellensúlyozza a szövegre telepedő melankóliát, a „Ködkirálynő” jelenléte és társadalmi szerepe egy felfelé ívelő érzelmi szálat sző a szürke hátterű szövegbe. Az, hogy az egyik főhős a lejtőn, míg a másik emelkedőpályán van, furcsa kettősséget ad tehát a regénybeli világ atmoszférájának.
Nehéz eldönteni, hogy a cselekmény egyszerűen elfogyott, vagy csupán erőt gyűjt egy fenomenális lezáráshoz. A kezdetben energikus történet ellaposodott, egyszerű, kétdimenziósan ábrázolt problémák váltották fel a csavaros fordulatokat.Ilyen középszerű cselekmény például a „technológiát nemigen értő és használó emberiség szemben a megavállalati szuper harci egységekkel”, vagy a börtönjeleneteket átitató „jó célért küzdő” vs. „hatalmi pozícióban lévő gonosz” rabok epizódjai. Az egyre nagyobb pátoszba süllyedő történetben pedig elveszik az eredeti cél, amiről mindenki beszél, de érdemi tevékenység nem történik a megvalósítás érdekében: továbbra sincs meg a földvész ellenszere, így a bolygó felvirágoztatása, a még meglévő nyersanyagok okos felhasználása sem történik meg. Ehhez képest kötelező drukkolni a törzsközösségi szocializálódásért, valamint a puccsal megdöntött KronoCom beavatkozásáért.
Összességében nézve az Időostrom vegyes színvonalú folytatása a nagyszerű Időrablónak, és a nyitva hagyott befejezésből következően inkább csak tipikus példája az ún. köztes könyvnek, ami a trilógiák gyakori gyermekbetegsége. Se nem kifejezetten rossz, se nem kiemelkedően jó, sutaságai ellenére viszonylag korrekt folytatás, elmélyülő karakterekkel és bejáratott világgal, aminek felfedezése azért tartogat még néhány kellemes oldalt az olvasó számára.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
