A Toto űrhajó igaz és hiteles krónikája – 3. epizód: Intermezzo

Próba, egyes, kettes, hármas… próba… hogy a francba működik ez a szar?! Na, rendben. Elindult….francokat, már rég megy. Hülye diktafon…. Szóval:

Hello, bárki is vagy, ha ezt hallod, kettő dolog lehetséges, vagy meghaltam, vagy elhagytam ezt a darab szart. Ha megtalálod, kérlek keress meg vele, mert ha nem teszed, és még életben vagyok, eltöröm mindkét kezed. Utána a szó legszorosabb értelmében megfosatlak, majd arra kényszerítelek, hogy töröld ki jól alaposan a szilánkos karjaiddal, miközben töredelmesen bocsánatot kérsz tőlem. De előtte engedd meg, hogy elmondjam, hogyan kerültem erre a hajóra.

Nagyon régen nem voltam már nővel,

és sikerült lebuknom. Az előbbinek ugyan semmi köze ahhoz, amiről most beszélni fogok, de a pszichológusom, akit kinyírtam, mert az egyik páciense erre kért… szóval a pszichológusom azt tanácsolta, hogy mindig mondjam el, eresszem ki, ami aggaszt. Most ez a két dolog, ami aggaszt. Szerinte – nyugodjon békében – a megosztás segít, „könnyít a lelken és a szellemen” – vagy valami hasonló szarság. A lényeg, hogy szükségem van rá, mivel a dühkezelési a problémáim vannak, és ez zavarja a munkámat. Pont ezért kezdtem el ebbe a kütyübe beszélni. Hogy higgadtabb legyek, mivel ami most következik, az kiváló fókuszt követel.

Akkor be is mutatkoznék, Róbert vagyok, a Mindenes. Legalább is ezzel a becenévvel kereszteltek meg meg még 16 éves koromban, amikor az utcán töltöttem a napjaim 90 százalékát. Hogy miért pont ez? Mert nem riadtam vissza a ganétól, vértől, belektől, agyvelőtől. Amit kellett, megcsináltam, amire szükség volt, megszereztem vagy így, vagy úgy. Ha nem volt partner, aki hozzávarrta házasságtörő lator fejét a kurvája puncijához, csöngött a telefonom. Ha senkinek nem volt elég töke ahhoz, hogy a város legnagyobb oligarcháját pakolja ki, miközben az szarik a WC-n, mert valaki teljesen véletlenül öt emberre elég hashajtót nyomott bele a kedvenc sajttortájába, na, akkor jöttem én. Emellett, zsaroltam, hazudtam, bérgyilkoltam, ja és egyszer strici is voltam kb. három hónapig, de az nem tetszett – tökéletes életrajz, legalább is az alvilágban.

Istenemre, mondom, nagyszerű évek voltak,

nagyon sok pénzzel a zsebemben. Ez a szertelenség hozott össze korábbi alkalmazómmal, a Nanotechnology and Advanced Virology nevű amerikai, gyógyszeripari céggel, azaz a NAV-val. Húszas éveim elején jártam, jól jött az előrelépés. A cégen keresztül kerültem kapcsolatba a technológia világával. Kiokosítottam magam, hogy hatékonyabb legyek.

Egyébként ne kérdezzétek miért olyan a vállalat neve, mint egy egyetemi kurzusnak, ez van és kész. Szóval a NAV hatalmas pénzeket zsákolt be azzal, hogy mindenféle vírusokra nem a megszokott, organikus, vagy organikus-szintetikus ellenszereket kínált, hanem csak szintetikusokat. A kulcsszó a nanotechnológia. A kis apró robotok szépen elkapták az összes patogént, vírust, de még a viroidokat is, és nem csak, hogy kiiktatták őket, de némi környezeti segítséggel, helyi DNS felhasználással át is alakították a testnek hasznos, „pozitív kórokozókká”. Újabb organikus nanobotokat gyártottak, amik képesek bármibe beépülni, csak hogy fokozzák, vagy javítsák a működését. Csökkent a látásod, bumm, a nanobotok megoldják, gyengék az ízületeid, a nanobotok megoldják. Sőt a kis tetvek sebeket is be tudtak gyógyítani másodpercek alatt, a talált kórokozók bőr- és izomszövetté alakításával. Akkor, amikor pedig nem találtak vírust, magukat alakították át.

Szóval amit akarsz, csak fizess érte. Hatékony? Naná, hogy az. Legális, igen, viszont nem ilyen egyszerű. A szarházi NAV robotjai azért ilyen hatékonyak, mert más bolygókról szedik össze a kis mikrobiológiai létformákat, vírusokat, amikor hosszas kísérletezés után hasznosan építenek bele a nanoszarokba. Mutálják őket, agyként viselkednek, amik a saját, emberi szempontból pozitív tulajdonságaikat fuzionálják a testben talált vírus „lehetőségeivel”. Hosszú, kísérletező évek alatt rájöttek, minden, a galaxis más bolygóiról származó vírus másra való, ezért érdemes őket keverve beadni. Röviden

A vállalat idegen világok vírusaival fertőzi meg a fizető vendégeit,

ami nettó hatalmas, sőt apokaliptikus kockázat is lehet.

Azt kérdezitek, mégis hogyan tudják ezt elsumákolni? Klisé, de a kormány segítségével. A NAV még a legelején tesztelte a nanobotjai prototípusát egy közép-európai országban, Magyarországon. A szükséges idegen vírust a Tunguz-meteoritból szedték, ami még 1908-ban csapódott be Szibériában. Úgy gondolták biztonságos, így suttyomban, egyszerű oltás formájában szépen beadták pár influenzás embernek az ország fővárosában, Budapesten. Azt hitték siker, hiszen a páciensek nem csak, hogy jobban lettek, de megnövekedett a teljesítményük is minden szinten. Nem fáradtak, gyorsabbak lettek a reflexeik, de még a kibaszott IQ-juk is magasabb lett. Azonban a csoda csak pár napig tartott. Mint kiderült, a nanobotokban tárolt üzemanyagvírus az erősebb kutya baszik elvén nagyon gyorsan a maga javára fordította új robotburkát. A megnövekedett teljesítmény nem volt más, csupán a vírus eredeti hatásmechanizmusának felturbózott manifesztációja, egy szimptóma. Minél jobb lett a teljesítménye az alanynak, annál jobban a hatalmába kerítette a vírus. A bökkenő csupán az volt, hogy az emberi fiziológia nem bírta el az iramot, szóval hamar bekövetkezett a halál. Most jön a poén: bár a test halott volt, az elburjánzott, tuningolt vírus tovább működtette azt. Képes volt uralni a testet, ami hatalmas elánnal kezdte el legújabb alakjában terjeszteni önmagát. A húszsákok szépen igyekeztek mindenkit összetestnedvezni harapással, hányással, kipukkanó szemgolyóval. Budapesten pedig kitört a zombiapokalipszis.

„Hála” az amerikai kormány ipari kémkedésének, pár tégla segítségével  a NAV gyorsan lebukott, ám erről nem tudott senki, ugyanis megállapodtak. Így lett a vállalat gyógyszeripari cégből gyógyszeripari és stikában taktikai- és halálos biológiai fegyvert fejlesztő cég.

Ez bizony egy hét plusz negyvenkettő pecsétes titok volt, viszont túl nagy ahhoz, hogy észrevétlen maradjon. Itt jött képbe a Mindenes. Csináltam, amihez értek: zsaroltam, lincseltem, heréket vagdostam be borotvapengékkel, mellbimbókat varrtam homlokokra, bérgyilkoltam rengeteg pénzért. Volt saját osztagom, megkaptam a szükséges felszereléseket. Szerencsére nem kellett túlságosan bemocskolni a kezem. A biznisz tele van pedofilokkal, férfiakat zaklató nőkkel, nőket zaklató férfiakkal, félrekúrással. Nagyon jól ment egészen addig a napig, amikor ki lett a tököm az egésszel.

Technológiájára építve a NAV kifejlesztett az überfegyvert, a Kafkát.

Esküszöm, ezek imádják az irodalmat.

Nem csak, hogy pusztít, de eszközt csinál a célpontokból, átalakítja azokat. Tömören, a legújabb csodaszerük az emberekhez hasonló DNS-sel és génfelépítéssel rendelkező élőlényeket első körben megöli, majd üres, tudat nélküli emberré konvertálja őket. Mindezt úgy éri el, hogy az ember genetikai „kéknyomatát” alakítja vírussá. Elhiszed ezt? Az élőlények génjeit alapjaiban módosítja. Tökéletes harcászati célokra kifejlesztett Metamorfózis. Hát ezért kapta a Kafka nevet.

A metamorfózist egy alapos „felchippelés” követi.

Kis miniatűr, adóvevő számítógéppel stimulálják az áldozatok egyébként üres agyát. Pont annyi információt áramoltatnak keresztül rajta, amennyire egy abszolút hűséges katonának szüksége van. Közben meg az amerikai hadügy- a csillagközi hadviselésért felelős minisztérium, a Pentagon, meg a többi szarjankó távirányít. Képzeljük csak el, ahogy a hatalmas állam már nem nyersanyagokat bányász az űrben, hanem megfelelő életformát, amiből katonát gyárthat. Mert ez volt a terv.

Viszont a teszt még hátra volt. A kijelölt célpont a Grabovoj-ködben található Atlantis-rendszerbeli kisbolygó. Az ott élő egyes szintű civilizációt szerették volna némileg módosítani. Na, ha valamiből, a szisztematikus népirtásból nem kérek.

Meglepő, de van lelkem, elveim, jóízlésem, és van egy fogadott lányom is, akit az utcáról szedtem össze. Éppen egy afrikai emberkereskedő csoport próbált Németországban eladni nekem a kislányt. Miután kifizettem, a kereskedőkre küldtem egy vállalati „mintapéldány befogó egységet”, akik tovább szállították őket a kísérleti telepre. Első kézből tudták meg, működik-e az új cucc, vagy sem.

A lányom a mindenem.

Nem akarom, hogy úgy emlékezzen erre a fasza gengszterre, mint aki komálja Sztálint, vagy vörös khmereket, vagy aki dugná Pol Potot. Szerencsémre Kafka egy egyedi találmány volt, és csak egy ember tudta, hogyan kell létrehozni. Így fogtam és elcsórtam a prototípus-sűrítményt, ami nagyon költőien egy vörös, tojásformájú szelencében várta, hogy rászabaduljon egy ártalmatlan földönkívüli településre, a fejlesztőjét pedig eltettem láb alól. A mestertervem pedig az volt, hogy átadom a cuccot szépen az Egyesült Galaktikus Nemzetek Szövetségének, aztán dózerolják be az egész NAVot a legangyobb bolygó legmélyebb óceánjába.

Mivel ők is tudják, ki vagyok, folyamatosan szemmel voltam tartva. Esküszöm, azok a vadbarmok külön alkalmaztak valakit, aki engem figyel, és azt hitték nem veszem észre. Szóval miután levágtam Kafka feltalájónának a kezét, hogy beléphessek a biometrikus biztonsági zárral ellátott széfbe, elcsórtam az ördög tojását, kitöröltem a terveket, gondoskodva a másolatokról, az utánam kémkedő fazont vettem üldözőbe. Szerencsére a széfhez vezető steril, fehér fénnyel kitapétázott folyosó végén már ott várt engem, a kezében egy Springfield 9111-es pisztollyal, aminek a csöve rám mutatott, úgyhogy felemeltem mindkét kezem. A hülyegyerek közelebb jött. Azt hitte, csak azért, mert pocakos vagyok, nem eszem meg reggelire. Tévedett.

Mikor el akarta venni tőlem Kafkát, egy váratlan, ám annál sablonosabb fordulattal feldobtam a levegőbe. Barátunk beleesett abba a hibába, hogy egy ilyen ócska trükkel átverjék, így felnézett. Jobb kézzel megmarkoltam a 9111-es pityu szánját, szépen hátrahúztam, hogy véletlenül el ne süljön, közben a törzsemmel baloldali irányban fordultam. A cél az volt, hogy fordulattól lendületet kapó bal könyököm úgy ádámcsutkán csókolja ezt az amatőr faszt, ahogy azt illik. Miután elkezdett fulladozni, a háta mögé kerültem, bal kéz az állkapcsára, jobb kéz a feje tetejére, rántás, és készen is vagyunk.

Pechemre sikerült leadnia a riasztást,

benne a kóddal, ami egészen jól érthetően közli az illetékessel, hogy loptam. A NAV gyors reagálású osztaga teljes felszerelésben, semmi perc alatt leszerel, hacsak nem oldom meg a dolgot. Ekkor jutott eszembe, hogy a kutatói részlegen nem csak a szokásos tömegpusztító fegyvereket fejlesztenek, hanem a hírszerzésre és beszivárgásra is alkalmas cuccokat. Ilyen a volt a még kísérleti fázisban lévő, „jóindulatú” Kafka-származék is, ami nevet még nem kapott. A lényege, hogy a megfelelően kiképzett katona úgy épülhet be gyakorlatilag bármilyen nép, vagy faj közé, hogy a csodaszer, mint ahogy a Kafka is átírja a DNS szerkezetét, gén struktúráját, megváltoztatva így a fiziológiáját, a külsejét az adott fajéra.

Pontosan tudtam hol tartják ezeket a cuccokat, mivel egyszer már tesztelték rajtam sikerrel.

Beloholtam a laborba, felnyitottam a megfelelő tartályt, kivettem a megfelelő üvegcsét, belehelyeztem a nanobotokból álló vegyületet a programozó tégelybe – ahogy azt láttam már a dokiktól egyszer. Ezt követően imádkoztam, hogy a kezelőfelület olyan egyszerű legyen, mint egy….szóval nagyon egyszerű legyen. Az volt. Ki kellett választanom a fajt, amivé kódoltatni szeretném magam. Kettő faj „alaprajza” volt az adatbázisban. Vagy reptilián leszek, vagy  Marinakkádiai Királyság egyik hercege, akiről azért tartottak egy „másolatot”, mert az volt a tervük, hogy megpuccsolják a monarchiát, mert területigényeik „tettlegességig fajultak” fenyegetve az egész galaxis békéjét.

Rábökök a reptiliánra.

„Génszekvencia nem található” – mondja gép.

Mi a fa… mi az hogy nem található? – Visítok, majd az előbb megszerzett pisztoly markolatával szétkúrum az egész érintőkijelzős panelt. Mint mondtam, dühkezelési problémáim vannak, amik akadályoznak a munka hatékonyabb elvégzésben.

„Marinakkádiai-modell kiválasztva” – közli lágyan a nagy, kidudorodó érré változott fejemmel a számítógép.

„Jaj, most egy kibaszott halember leszek?” – tettem fel magamnak a költői kérdést, miközben bemásztam az ember méretű tégelybe, ami a nanonbotokat gáz formában terítette szét a testemben.

„Génszekvencia betöltve, konvertálási procedúra indítása 5, 4, 3, 2, 1….” – mondja monotonul a számítógép, aztán kész.

Az első pillanatban rohadt nehéz volt megszokni, hogy az oxigén nagyrésze a füleim mögül áramlik a tüdőmbe, az úszóhártyákról ne is beszéljünk. Na de azt, hogy ez a büdös vízbeszaró faj világít, mint egy lágralobbant szentjános bogár…na az… megnehezíti a munkám végzését éjszaka. Nem vagyok xenofób, na de azért… felháborító! De legalább a Kis Hableány jó csaj, most fűzném, ha nem kellene menekülnöm egy teljes taktikai egység elől.

Szerencsére a NAV kutatóközpontja közvetlenül a fő beszállítójuk, a RoboTrans űrbányász vállalat felszállópályája mellett van. Így nekik is könnyebb, már csak azért is, mert a RoboTrans a NAV egy leányvállalata. A bányászott kőzeteken keresztül jutnak hozzá a fincsi kis vírusokhoz, mikroorganizmusokhoz.

Szerencsére, mivel csak egy fajreplika vagyok, nem volt szükségem annyi vízre az élethez, mint egy árja marinakkádiainak, ez nem hátráltatott. Viszont az a 15-20 nehézpáncélzatban érkező, célpontkövető töltényekkel felszerelt nehézkommandós már aggasztott. Szerencsére meglepően jó ötletnek bizonyult az, amikor úgy döntöttem, magamnál tartom a doki levágott kézfejét. Simán átjutottam a leányvállalat területére, átsompolyogtam a hangárba, onnan pedig fel az éppen induló Gran Torinó fedélzetére.

Elsőként a hibernáló szobát néztem meg, benne fekszenek-e az utasok, abban reménykedve, hogy van nekem is egy szabad hely. Balszerencse, nem volt. Eredetileg az volt a tervem, hogy megvárom, míg a legénység felkészül a hiperűrutazásra. Hibernálódik, a maradék kabinba pedig én fekszem, de előtte módosítom a hajót addig is irányító mesterséges intelligenciát, hogy engem hamarabb keltsen. Viszont alkalmazkodnom kellett.

A fedélzet felé vettem az irányt, hogy megnézzem, hová tart a hajó, valamint módosítsam az A.I.-t. Szerencsére a bányászhajók fedélzeti számítógépei kőegyszerűek, hogy a kevésbé képzett munkások is gyorsan megtanulják a kezelését. Az indulási protokoll is a kezemre játszott. Az egyezményes szabályzat szerint a hajót vezérlő egység csak akkor indul el, amikor a hajó már elhagyta a föld gravitációs terét, addig a központból, távirányítással lövik ki.

Villámgyorsan elértem a Sherlocknak keresztül intelligens vezérlő alapprogramját, arc- hang, és DNS-felismerő rendszeréhez pedig csatoltam egy kivételt, a sajátomat. Ezzel gyakorlatilag az út végéig láthatatlan leszek számára, a munkásokat pedig majd valahogy elkerülöm. Miután biztosítottam magam, utánajártam, hová is megyek, de amint láttam, az kurvásul nem tetszett. Grabovoj, Atlantis-rendszer, pont az a kisbolygó, ahol ki akarták próbálni ezt a szart. Jézusom, gyakorlatilag egy kibaszott pizzafutár vagyok, aki ingyen szállít házhoz.

Gyorsan összeszedtem magam. Elő kellett állnom egy B-tervvel. Majd’ három hónapom van rá, csak kitalálok valamit. A hajótörzs szervizjáratában rendezkedtem be, a filmekben is mindig ezt csinálták. Ide rejtettem Pandora gyilkos szelencéjét is. Egészen jól éreztem magam, viszont valamiért cseszettül kívántam a tojást. Igyekeztem konzekvensen dézsmálni a legénység ételkészletét, nem hagyhattam, hogy rájöjjenek, van egy potyautasuk, viszont a tojás…az a nyomorult főttojás. Teljesen ráfüggtem, benyomtam az összeset, pedig rohadt szar íze volt.  Valószínűleg a módosított génállományomban azért maradt valami a halemberek szükségleteiből.

Kicsivel több, mint két hét elteltével éppen egy zacsi mogyoró végén jártam, amikor a hülye Sherlock jelezte, hogy ébreszti a legénység orvosát…a medikust, vagy micsoda a hivatalos neve. Már iszkoltam is volna a helyemre, amikor kíméletlen fejfájás tört rám, egy kis kettős látással és szédüléssel megspékelve. Biztos a kurva tojás miatt. Nem hagyhattam, hogy elkapjanak, eldobtam a mogyoró csomagolását, bemásztam a szervizjáratba. Faltól-falig dülöngve próbáltam megtalálni a zugomat, de a hihetetlenül erős migrén abszolút dezorientált, és a hajó víztározójában kötöttem ki, éppen vissza akartam fordulni amikor…elájultam és valószínűleg beletoccsantam a vízbe. Csak tudnám ki az isten tervez úgy űrhajóra víztározót, hogy a vízben akár fürödni is lehet. Higiéniáról még nem hallottak?

Amikor magamhoz tértem, meglepően éber voltam és éppen egy M_AT.E egység bámult rám bozontos szakállával. Első ránézésre egy An-YD9-es modell. Nem voltam boldog. Én is láttam a filmet, amiben a mellkasból kitörő kis ganefek mészárolták a legénységet, a hajó egyetlen emberszerű androidja meg asszisztált hozzá. Ráadásul ez az egész RoboTrans a NAVé. Biztos vagyok benne, hogy a droid a NAV-ot képviseli, na meg megfigyeli a legénységet. Ez az egység pedig különösen gyanús volt. A forgalmazott M_AT.E-droidoknak nem szériatartozéka a szakáll, ennek meg annyi van, hogy már borotválni sem lehet. Miféle funkciót tölthet be az arcán? Ezt a technológiát még soha nem láttam, főleg nem egy baromi régi YD9-esnél.

II. Róbert, a Marinakkádiai Királyság hercegeként mutatkoztam be. Bevették, és még egy kicsit pucérkodhattam is. Nem tehetek róla, ha már halember vagyok, ez teszi a víz érintése. Igyekeztem jókedélyűnek tűnni. Kaptam törölközőt, egyenruhát, a droid pedig elkísért valami raktárhelyiségre. Üdv néked új kvártéj. Itt vagyok most, innen kell kijutnom.

Te, ami most ezt hallgatod, emlékezz, ha még élek, és nem adod vissza nekem a diktafonom, megtalállak….

…

Hmm, zajokból ítélve úgy hallom probléma van a hajóval. Ó bakker, megyek, megkeresem a kapitányt, csak van nála valami indítókód, amivel aktiválhatom az egyik mentőhajót.