Neal Stephenson mondhatni a hard sci-fi kortárs fenegyereke. Cyberpunk regénye, a Snow Crash már most alapműnek számít, emellett pedig olyan féltéglákkal örvendeztette meg a zsánerrajongókat, mint a Gyémántkor, a Seveneves – A hét Éva, vagy a magyarul még nem olvasható Cryptonomicon. Ilyen masszív olvasmányok után meglepő de kellemes kikacsintás a Nicole Gallanddal (aki több történelmi regény szerzője) közösen írt sci-fi fantasy, A D.O.D.O. felemelkedése és bukása, aminek legfőbb célja a szórakoztatás.
Stephenson és Galland regénye egy időn és téren átívelő ámokfutás, amit a Harvard nyelvésze, Melisande Stokes és a fizikus végzettségű, de ügynökként dolgozó Tristan Lyons indít el. Közös vállalkozásuk úgy veszi kezdetét, hogy Lyons felkeresi Stokest, hogy dolgozzon vele együtt egy szupertitkos projekten, a D.O.D.O.-n (Diakrón Operációk Döntéshozó Osztálya), amelynek az a célja – habár szigorúan államtitok -, hogy feltámassza a mágiát. Mint a szervezet kutatásaiból kiderül, a varázslás nagyon is létező dolog volt, egészen a 19. század közepéig, amikor ismeretlen okokból végleg eltűnt a világból. A főszereplő páros korábbi, a mágiát leíró szövegek segítségével felfedezi az egész jelenség tudományos hátterét, azok működtetőit, a boszorkányokat, és az időutazás mikéntjét.
A két szerző művében az a legkellemesebb, hogy egyáltalán nem veszi magát komolyan. Stephenson és Galland a humor több fajtájával is dolgozik, mint például paródia, ami a D.O.D.O. szervezet működésében érhető tetten. A nevetségesen túlszabályozott szervezet, a sajátos, „szóviccek a szóviccekért” mozaikszavaival remek görbe tükröt tart a valóságunkból jól ismert multicégeknek és a bürokrácia világának. Emellett az inkább karikatúrákra, mintsem egyedi karakterekre emlékeztető figurák (közölük is leginkább Kárpáthy Erzsébet, a kötet karakán magyar boszorkánya) nemcsak mosolyt csalnak mindenki arcára, de a 616 oldalnyi olvasmányt is könnyen fogyaszthatóvá varázsolják.
A komikus történetelemeken túl a zsánerelemek kifigurázása, vagy semmibe vétele is megjelenik a regényben, és ez az, ami igazán izgalmassá teszi a történet humorát.
Ha egy szigorú, „csak az science fiction, amiben reáltudomány van” hozzáállással nézünk a D.O.D.O.-ra, a sznob geek énünk az mondaná, „ebben a regényben mágia van, így már nem is szcifi”. Azonban pont ettől vicces a tudomány és a mágia összefűzése: a hard sci-fire jellemző tudományos pontossággal írja le a mágia – ami ugye egy tipikusan mesei vagy fantasy elem – működését, sőt egy elég közismert tudományos elméleten keresztül vezeti le a varázslat működési mechanizmusát, és később pedig magát az időutazást is. Nem jelent újdonságot az efféle mágia magyarázat, de éppen a jelenség körüli fontoskodás teszi mégis viccessé és frissé a könyv ezen vonalát. Mivel ha tényleg felfedeznénk a mágiát, valószínűleg ugyanezen a „túltudományos” nyelven beszélnénk róla.
Stephenson és Galland nemcsak különböző gegekkel, a humor különböző említett fajtáival és műfaji játszadozásokkal színesítik a történetet: kitettek magukért kreativitás terén is. A legszembetűnőbb példa a különböző típusú, stílusú és eltérő nyelvi regiszterben írt szövegek váltakozása. A D.O.D.O. működését és akcióit belső levelezéseken, naplóbejegyzéseken, vagy épp az Erzsébet-kori angol nyelven írt titkos jelentéseken keresztül ismerjük meg. A különböző szövegtípusoknak azonban nem ez az egyetlen funkciója: hol a történet humorát erősítik, hol pedig magát a cselekményt mozdítják előrébb. Vagyis tulajdonképpen a regény mérnöki pontossággal beillesztett fogaskerekei. Ennek kapcsán dicséret illeti a magyar kiadást is: a kötetben található díszítősorok, vagy a reneszánsz kori angol szövegek archaizáló magyar nyelven való visszaadása azt a benyomást kelti, hogy fordítói, szerkesztői és tördelői ebből a szempontból is komolyan odafigyeltek a szöveg működésére, és törekedtek annak maximális visszaadására.
Fékolsz vélem, Tristan Lyons? Az Hamletnél lágyfaszúbb história nincsen, áll egy fickó oszt abajog, hogy hasznát senki nem veszi, még saját maga se, oszt jön egy farkomnyi kis szar kardvévás, s vége is. Egy jó része van, azmit Kitnek [Christopher Marlowe] Didójából elmarkola.
A regény tehát egy szórakoztató és humoros történetet, ami bővelkedik a kreatív megoldásokban is. Azonban ilyen nagy terjedelemhez mérten önmagában ez nem elég. A D.O.D.O. bevetései (vagyis az időutazások) szórakoztatóak: a 11. századi Konstantinápolytól kezdve egészen a 9. századi Skandináviáig szinte mindent bejárunk, ráadásul nem semmi kalandokban lesz részünk az ügynökök oldalán. Egy idő után talán túl sok is a jóból, de ez nem von le sokat a D.O.D.O. élvezhetőségéből. Nagyon viccesek a kulturális különbségekből adódó kellemetlen szituációk, és segít, hogy többet megtudjunk az időutazásról, de eközben rengeteg kérdésre nem kapunk választ.
Szerencsére az utolsó 100 oldalon rendesen beindul finálé, és minden szépen a helyére kerül, ez azonban gyorsabban is mehetett volna.
A D.O.D.O. nem váltja meg a világot, se a zsánerirodalmat, de ez nem is célja. Stephenson és Galland inkább azt szeretnék, hogy kikapcsolódj, kiszakadj a hétköznapokból, élvezd a kreatív agymenésüket, és sokat nevess.
Szóval ha eleged van a mindennapi mókuskerékből, csak lépj be a D.O.D.O.-ba!
És hogy mi vár rád? Az államtitok.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
