Az Örökséget már egyből a Sundance-es bemutatója után az év horrorfilmjének, illetve a modern horror Az ördögűzőjeként kezdték el emlegetni. Többnyire pontos képet fest egy film milyenségéről, ha a világ egyik fontos filmfesztiválján minősítését a „leg” szócskával kezdik, viszont William Friedkin vitán felüli mesterművel való összevetés még a szupermegengedő horror-rajongókat is felzaklatja. A helyzet viszont az, hogy Az ördögűző csak a felszíne annak, amit az Örökség két óra alatt nyújtani képes. Remekmű született.
Ari Aster elsőfilmes rendező semmit nem bízott a véletlenre, az Örökség minden egyes képkockája, snittje, jelenete, dialógusa és montázsa precízen megépített rendszerben készíti elő azt a végkifejletet, aminek a film első egy órájában még egyáltalán nem látjuk nyomait. Aztán utólag belegondolva kiderül: minden ott volt a szemünk előtt, csak az Annabelle-en, Szellemek házán vagy az Insidious-on nevelkedett horrorkedvelők nincsenek hozzászokva ahhoz a fajta elbeszélés módhoz, amit Aster alkalmaz.
Gyászmunka horrorral
Az elmúlt pár év legérdekesebb jelensége, hogy a szerzői horrorfilmek egyik fontos témája lett egy családtag elvesztésének kínja és az ebből származó lelki folyamatok vizsgálata. A Valami követ-től kezdve, a Babadook-on át, egészen a nemrégiben bemutatott Ghostland-ig a gyász, mint az események kiváltó oka fontos szerepet kap ezekben a filmekben. Nem titok, hogy az Örökség egyik központi témája is ez, viszont valami más is meghúzódik a háttérben, ami egyértelműen egy szélesebb közönség igényeit elégíthetné ki. Ha akarná. De az Örökség ennél sokkal kompromisszummentesebb, nem megfelelni akar, hanem elmesélni egy történetet arról, hogy a különböző generációk hogyan örökölik meg egymást traumáit, amik aztán behálózzák az életüket és nem eresztik el őket, egészen a halálukig.
Ari Aster legzseniálisabb húzása, hogy a filmjét eleve nem kezeli horrorként, csak egy vaskos, nehéz lírai műként egy családtag elvesztéséről. Amikor viszont a horror mégis felüti a fejét, azt hinnénk, hogy a film a plázahorrorok lassan kiszáradó medrében fog tovább csorogni: Aster viszont olyat csavar az eseményeken, ami nem csak mélyen valóságossá, hanem igazi emberi drámává is teszi a filmet.
Csak egy picit furcsa mindenki
A Graham család nagy házban, szeretetben és pillanatnyilag gyászban él, mivel Annie (Toni Collette) édesanyja nemrég hunyt el, amit bár ő maga meglepően jól visel, lánya Charlie (Milly Sahpiro) már sokkal kevésbé. Annie miniatürizált házakat és belső tereket, jeleneteket épít, az aktuális megrendelésének határideje pedig közelít, ám ő egyre nehezebben képes rá koncentrálni. Helyette tulajdonképpen életének egy-egy pillanatát felelevenítve végez önterápiát.
A Graham család tagjai szeretik egymást, csak éppen nehezen mutatják ezt ki. A gyerekeknek – Charlienak és bátyjának, Peternek (Alex Wolff) – pedig különösen jó okuk van erre. Steve (Gabriel Byrne), Annie férje, imádja a feleségét és gyerekeit, és igyekszik egyben tartani szeretteit, de hamarosan rá kell jönnie, hogy a nagymama elvesztése miatti gyászt mindenki máshogy dolgozza fel. Ez az alaphelyzet már önmagában megér egy komplett filmet, ekkor viszont még csak a film egyharmadánál járunk.
Minden az arányokon múlik
Az Örökség nem siet. Nincsenek benne jumpscare-ek, kerüli a hatásvadászatot, minden hasonló igényt a visszafogott, mégis egyedien borzongató zenével, a profi vágással és kamerakezeléssel elégít ki. Filmként és nem bevételhajhászó termékként viselkedik, ami csak mellékesen horror. Ezt a színészek mesteri játéka mellett a dialógusok hihetőségével képes elérni.
A nézőnek nincs az az érzése, hogy a szereplők csak azért beszélgetnek egymással, hogy információkat közöljenek vele. Azért beszélgetnek, hogy kifejezzék az érzelmeiket egymás iránt, hogy megoldjanak egy problémát vagy, hogy fel tudják dolgozni a traumáikat. Mindezt pedig természetesen, a sorozatgyártott horrorok színészeinek manírossága nélkül adják elő. A film minden eleme a kamerakezeléstől a dialógusokig ki van számolva, semmivel nem több vagy kevesebb, mint amennyi szükséges ahhoz, hogy átérezzük azt a nyomasztó hangulatot, ami eluralja az életterünket, mikor egy szerettünket gyászoljuk.
Egyedi ötletek vs. kötelező közhelyek
Aster fog egy rakás klasszikus horror-klisét (furcsa gyerek, nagy ház, szellemidézés, para bábok) és egyszerűen élettel tölti meg őket. Többé már nem minden baj forrásaként jelennek meg, hanem az élet természetes velejárójaként, mely dolgokat el is lehet fogadni, együtt is lehet velük élni, lehet őket szeretni és gyűlölni, vagy kételkedni bennük. A horror emiatt először a nézőben születik meg és nem a filmvásznon, egészen egy bizonyos, nem várt pontig, ami után minden egészen más árnyalatot kap. A különböző történetszálak – melyek már a film elejétől fogva a végkifejletet készítik elő – ugyan nem különösebben egyediek, viszont sok van belőlük és elképesztően szépen építkeznek. Érdekességük mégis abban rejlik, hogy azok az emberi problémák, amikre fel vannak fűzve, hogyan szövődnek össze. Ezek hosszabb kifejtése viszont már spoilernek minősülne, ahogy bármi az lenne, az első fél óra után.
Aster azért volt képes rendkívüli horrorfilmet készíteni, mi több rendkívüli filmet készíteni, mert az ezerszer látott műfaji toposzok köré igazi történetet kreált a veszteségről, a fájdalomról és nem utolsó sorban a szeretet és az őszinteség hiányáról. Minden, ami horror, az csak ezután következik, ráadásul úgy, hogy egyáltalán nem ül rá a történetre, hanem szerves részét képezi a filmnek. Az Örökség nem szűkölködik a borzalmakban de az érzelmekben sem: arra kényszerít, hogy fogadjuk el az elfogadhatatlant és számoljunk vele, hogy még annál is lehet ezerszer rosszabb.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
