Időutazás. A téma, amiről ezer bőrt lehet lehúzni, és mindig, minden esetben tud szórakoztatni. Kiváltképp, ha még jófajta angol humort is tálalnak mellé. Valószínűleg ezt az örök élményforrást találta meg Jodi Taylor is, amikor úgy döntött, saját időutazós könyvet ír, és magánkiadásban fogja terjeszteni. Alapvetően nem vagyok híve az önfinanszírozós könyvkiadásnak, de angol nyelvterületen bőven van rá esély, hogy gyümölcsöző legyen egy ilyen vállalkozás, és szerencsénkre ebben a konkrét esetben a belefektetett energia és lelkesedés megtalálta a maga útját a kiteljesedés felé.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Minden időutazós történetnek megvannak a kötelező alappillérei, amelyektől nem lehet eltekinteni. Az időugrást támogató forrás, a végrehajtók, a történelmi bonyodalom és a paradoxonok kötelező elemek. Az időutazást a mindenkori SF szerzők általában kétféle módon próbálják megjeleníteni: a részletes, tudományos magyarázatok és hipotézisek irányából közelítve (például Michael Crichton Idővonala, vagy Andreas Eschbach Jézus videója), illetve szórakoztató, de kicsit sem alátámasztott formában. (Ilyen Audrey Nieffeneggertől Az időutazó felesége vagy akár a Doctor Who című tévésorozat)
A St. Mary krónikák névre keresztelt könyvsorozat az utóbbi példát követni. Használja ugyan a technikai leírásokat, de ezek messze nem folynak bele olyan hihetőnek szánt tudományos magyarázatokba, amelyek lehetővé tennék, hogy a szereplők ténylegesen szabadon mozogjanak a múltba, legyen az az I. világháború vagy a Kréta korszak. Az időutazást szórakoztató, abszolút fogyasztható formában tálalja, és nem fektet nagy hangsúlyt arra, hogy megfelelően foglalkozzon nyelvi, szokásjogi, antropológiai azonosulással. Ettől válik könnyed, végtelen fantáziát lehetővé tevő utazássá a regényfolyam.
A történet egyszerű: adott egy szebb napokat is látott intézet, a St. Mary, amelynek működését egy egyetem finanszírozza. A jövőből érkezett igazgató és a készen kapott időutazás rendelkezésre áll, és a kabinként szolgáló kompokat már a műszaki és tudományos személyzet használatba is vette, amikor találkozunk Max-el, a főhős történésznővel. Ebben a világban múltjárónak kifejezetten bölcsészeket képeznek ki, akik minimum két korszak kiváló ismerői és tudományos fokozattal is rendelkeznek. Mivel a szerző a nyitó darabot magánkiadásban jelentette meg, valószínűleg ő maga sem számolt azzal, hogy a történet egész regényfolyammá növi ki magát, így Taylor nem válogat a korok között, egy köteten belül több helyszínre is eljuttatja ugyanazt a szereplőt, ha szakértője, ha nem.
HIRDETÉS
Az Egyik átkozott dolog a másik után tökéletes felvezető kötet, minden adott benne a kikapcsolódáshoz. A Visszhangok szimfóniája már némileg hektikusabb: kezdetben horrorszerű jelenetek sorozzák végig az olvasót, és egy sokkal mélyebb, sötétebb környezet bontakozik ki előttünk, mint amit az első regényben megszoktunk. A szerző belecsempész némi misztikumot, megmagyarázhatatlan borzongást ebbe a felütésbe, hogy aztán szép lassan átvezessen a megszokott, humorral tűzdelt állapotok közé.
Kifejezetten érdekes volt olvasni ezt a jelenetet, a természetfeletti bevonása egy alapvetően tudományos-fantasztikus (bár inkább fantasztikus) történetbe érdekes adalék, viszont cseppet sem megnyugtató, hiszen arra utal, hogy ha a szerző elakad a történetben, vagy nem tudja kibogozni a saját maga által összekuszált szálakat, automatikusan rá fog lépni a misztikusság kínálta menekülő útvonalra. Kérdés, hogy legközelebb is elviszi-e a hátán a minitörténetet ez a magyarázat.
Nem a Visszhangok szimfóniájának első fele az egyetlen eset a magyarra fordított kötetekben, hogy még csak áltudományosan sem igazolt részletekre bukkanunk. A köteteket többféle szál köti össze: a szerelmi, a(z) (idő)bűnügyi, és a múzsa. Utóbbira talán nem lövök le nagy spoilert, ha elárulom, hogy egy megfontolt irodai alkalmazott tartja szemmel a (téridőben) zajló eseményeket, és az igazságosság pártjára állva tanácsokkal, rejtélyek megoldására utaló rávezető megjegyzésekkel látja el a St. Mary múltjáróit.
Az összekötő motívumok ellenére a kötetek külön-külön is élvezhetőek, az említett példánál maradva mintha az előzmények ismerete nélkül néznénk bele egy-egy Doctor Who epizódba. Azonban épp ez adja a hátulütőjét is a szövegnek. Az időben ugráló, néha egymástól egészen eltérő hangulatú történetek miatt az olvasás élménye időnként csorbul.
Mindkét kötet tartalmaz üresjáratokat, ellaposodó cselekményt és töltelékszöveget ott, ahol még csak előkészíti Taylor a nagy finálét. A jellegzetes angol humor, amely a hosszan megfogalmazott körmondatok végén csípősen meglegyinti az olvasót, minden helyzetben kirángatja a szöveget a korszakos csapdákból. Sajnos az egymással óvatosan vetélkedő, de azért bajban összetartó műszaki és történészi személyzetet átszövő szerelmi viszonyok egy ponton túl kezdenek unalmassá válni, és éppen amikor már a gyakorlott olvasó is feladná, félretenné pihenni az egészet, elindul egy új utazással a végkifejlet, és ismét magával ránt mindenkit a St. Mary világába. Ha van jól megkomponált stratégiája az írói mesterségnek, akkor a félig lezártan, félig mégis nyitva maradó befejezés alkalmazása minden bizonnyal hozzá tartozik. A kötetek mágneses horgokkal kapcsolódnak össze, egyik átkozott történet húzza maga után a másikat, és nem lehet abbahagyni. Hacsak azért nem, mert nyelvi akadályokba ütközünk, és meg kell várni a magyar fordítást. Így hát be kell ismernem, hogy Egyik átkozott dolog a másik után csakúgy, mint a Visszhangok szimfóniája afféle bűnös élvezet, két nehezebb olvasmány közötti felüdülés, amely beeszi magát az ember bőre alá. Enged egy kicsit felfedezőnek lenni, miközben elfeledteti a racionális érveket, és megdolgozza a gyermeki képzeletet.
