De minek mentek oda?

Dan Simmons 2007-es nagysikerű regénye a Terror Sir John Franklin az Északnyugati átjáró megtalálására induló, tragikus végkimenetű útjának fiktív elemekkel tarkított feldolgozása. Az Északi-tenger veterán felfedezőjének mondható Franklin 1845-ben hajózott ki a kor két legmodernebb és bombázónaszádjával, a Terrorral és az Erebusszal, majd miután a Vilmos király-sziget közelében a jég fogságba estek, sosem tértek haza. A komplett legénység nyom nélkül eltűnt, és noha rengeteg expedíció indult a felkutatásukra (amelyek végül sikeresen feltérképezték a Csendes-, és az Atlanti-óceánt összekötő Északnyugati-átjárót), a hajók roncsait csak 2014 és 2016 között találták meg. Mivel a Terror és az Erebus szerencsétlenségét feltáró nyomok nem kizárólagosak, így a mai napig nem tudjuk, pontosan miként zajlottak le a szörnyű tragédiába torkoló események. Ez a háttér pedig értelemszerűen remekül hasznosítható egy horror elemekkel átszőtt történet alapjaként. Simmons regényének egyik legfőbb sajátossága és erénye is egyben, hogy az író szövi bele a fantasztikumot, hogy közben meglehetősen hű marad ahhoz, amit az esetről tudhatunk.

Válogatott borzalmak a jeges pokol legmélyén

A The Walking Dead sikerén felbuzdulva az AMC már 2013-ban megvette a könyv megfilmesítési jogait. Idén pedig végre be is futott a Terror első, 10 részes évada, amely – nyilvánvaló rövidítésekkel és kisebb-nagyobb átírásokkal – teljesen le is fedi Simmons könyvének cselekményét.

„Igyunk hát cimbora yoho, yoho, mert kalóznak lenni oly jó!” – Énekelte a kalóz, majd nyomorult módon elpusztult egy szálka okozta fertőzésben.

Ha Hollywood színes-szagos meséiből akarjuk megismerni, hogy milyen lehetett a 17. és 19. század között hajósnak, kalóznak vagy felfedezőnek lenni, akkor azt is hihetnénk, hogy a nyílt tengert járni, ismeretlen helyeket felfedezni és ádáz ágyúharcokba bocsátkozni meglehetősen jó móka volt. Hiszen általában a témát realisztikusabb szemmel bemutató alkotásokban (például a Kapitány és katona: A világ túlsó oldalán) is vannak olyan magasztos pillanatok, amelyek után azt érezheti a néző, hogy hiába kíméletlen szerető a tenger, azért mégiscsak megéri kihajózni. (Azért ne feledjük, hogy az Észak-nyugati átjáró keresésében semmi magasztos nem volt, az egészet az az egyszerű pragmatizmus hajtotta, hogy az angolok ki akarták kerülni a spanyolok által uralt területeket.)

Ennek egyik fő oka, hogy filmek általában a sikeres expedíciókról és a győztes kapitányokról készülnek. A Terrornak pedig éppen az a leginkább szembetűnő sajátossága, hogy brutális cinizmussal húzza rá a vizes lepedőt a tengerész életről kialakult romantikus elképzeléseinkre. A cím ugyanis nem pusztán az expedíció egyik hajójára utal, hanem arra a rengeteg kínra és gyötrelemre is, amellyel a küldetés tagjai kénytelenek szembenézni (és amelyekbe végül mind belepusztulnak). Ám még mielőtt spoilert kiáltana a kedves olvasó: a szereplők elkerülhetetlen pusztulása nem pusztán azért spoiler, mert a történetet valós esetek ihlették, hanem mert a sorozat gyakorlatilag azzal nyit, hogy ezt a tudomásunkra hozza. (A bámulatosan lehangoló főcím is hétről hétre emlékeztettet minket, hogy legjobb, ha már most halottként kezeljük a szereplőket.) Pont ez a húzása az, amitől igazán nyomasztóvá válik. Ellentétben a legtöbb horrorsorozattal, a Terrorban nem a pillanatnyi ijesztetések vagy a kendőzetlen brutalitás az igazán sokkoló (noha azért ez utóbbiban is lesz részünk), hanem az a végzetszerű, fokozatosan a néző bőre alá kúszó, danse macabre atmoszféra. Hisz miközben egyre inkább megkedveljük, egyre biztosabbak is vagyunk benne, hogy innen már senki sem térhet haza.

Az évad messze nem kínál adrenalindús tempót. A lassúsága viszont nem is abból fakad, – mint egy-néhány sláger sorozat esetében, hogy mesterségesen próbálnák minél hosszabbra nyújtani. A lassúságnak ez esetben funkciója is van, hiszen részben ezt teremti meg azt a kíméletlen, idegőrlő feszültséget, amelyet szerencsétlen hőseink is kénytelenek átélni. Emellett pedig a cselekmény folyamatosan, megállíthatatlanul halad az elkerülhetetlen vég felé, így igazán üresjáratok sincsenek.

A túlélőtörténet, a Lovecraftot idéző horror (az ember szembesülése a leírhatatlan förtelemmel) és az expedíciós, történelmi film legmélyén roppant megkapó karakterdrámákat találunk. Hiszen a Terror és az Erebus legénységének nem pusztán a hideggel, betegséggel, a hajókat összetörő jéggel és a nem megfelelő táplálkozásból eredő problémákkal kell megküzdeniük, hanem valami annál sokkal borzalmasabbal. Most nem pusztán a rejtélyes, jegesmedveszerű szörnyetegre gondolok, amelyik időről időre lecsap rájuk. Az elkeseredett legénységnek valami ennél is pusztítóbbal is szembe kell nézniük: önmagukkal. Azokkal a démonokkal, amelyeket, ha akarnák sem lennének képesek otthon hagyni. Az arroganciájukkal, az hiúságukkal, az alkoholizmusukkal vagy éppen azzal, hogy túl emberségesek ehhez az embertelen vidékhez. Bár meg kell vallanom, hogy a kisebb háttér-, és mellékszereplőket hasonló kinézetük miatt, olykor-olykor hajlamos voltam összekeverni – ember legyen a talpán aki eligazodik ennyi szakállas, fehér fószer között. A sorozat (négy)-öt abszolút főszereplőjét viszont sokáig nem fogom elfelejteni.

A becsvágyó és mániákus John Franklin (Ciarán Hinds), a küldetésben nem hívő, de személyes okokból jelen lévő Francis Crozier (Jared Harris), a sunyi és kiismerhetetlen Cornelius Hickey (Adam Nagaitis) vagy éppen a beszédes nevű Harry Goodsir (Paul Ready), egytől egyig kimagasló színészi alakítások által kelnek életre. Emellett egyben az emberi természet legkülönbözőbb aspektusait is megtestesítik. Ám nem szimpla archetípusok, hanem élő-lélegző figurák, akik múltjáról (a remekül használt flashback-jelenetek által) pontosan annyit ismerünk meg, amennyi szükséges, épp akkor, amikor életszerűnek hatna egy visszaemlékezés. Így kiegészülve az amúgy szintén hibátlan mellékszereplő gárdával a Terror sok szemszögből képes bemutatni, hogy mi vár az emberre a civilizáció után egy olyan helyen, ahol a Brit Birodalom dicsősége kevesebbet ér egy elüszkösödő lábujjnál.

Ha van negatívuma a sorozatnak az éppen az, hogy nem igazán tudja, hogy miként kezelje a legénységet felzabálni vágyó hószörnyet. Próbál neki szimbolikus jelentést adni, de ez kevésbé sikerül, így a Jeti megmarad egy szimpla rémnek, amely tulajdonképpen csak egy a szereplőkre veselkedő számtalan veszély közül. Közhelyes már a sorozatok úgy nevezet aranykorában kitérni arra, hogy egy TV-sorozat mennyire filmszerűen néz ki, de a Terrornál nem tudom megállni: leszámítva a néhol esetlen CGI jegesmedve-fenevadat (szerencsére ritkán mutatják közelről, mozgás közben), a Terror minden szegmensében bámulatosan néz ki. A díszletek, a jelmezek, de még a számítógéppel létrehozott jégvilág is, egyöntetűen azt az érzetet keltik, hogy nagyon jó lenne a nagyvásznon látni mindezt.

Összességében az AMC sorozatának első évadára tényleg igaz az az elcsépelt megjegyzés, miszerint ez inkább egy 10 órás film, mintsem sorozat. Egy eposzi és letaglózó film. Persze felmerülhet a kérdés, hogy mit jelent az első évad, egy ennyire kerek-egész történet esetében? Nos, az AMC elképzelése szerint a Terror antológia sorozatként fog folytatódni, így igazából lényegtelen is, hogy mit hoz a jövő. Hiszen a folytatás lehet akár Nemere István kamu Csillagkapu regényének Tommy Wiseau által rendezett adaptációja, az sem fogja megváltoztatni a tényt, miszerint a Terror az idei év egyik legkülönlegesebb sorozatélménye.