Néha egy közkedvelt regénysorozat szereplőinek is jót tesz a felnőtté válás. Sokkal árnyaltabb képet fest a személyről, hiszen most már nemcsak szimbólum, nemcsak a lázadás főszereplője, hanem apa, férj, barát, hadvezér, tehát olyan ember, aki immár felelősséggel tartozik másokért, nem csupán élő legenda.
Kifejezetten nagy hangsúly van az utóbbin, mert Pierce Brown Vörös lázadás sorozatának legújabb kötetében, az A káosz éveiben felvillantja a régi ókori mondást, miszerint „az leszel, amit megeszel”. Vagyis a többféle szemszögváltás miatt a készülődő új ellenség szemén keresztül is viszont láthatjuk az Aratót, és a zsarnoki kép, a minden áron győzni akarás, a jognak és mindenkire vonatkozó törvényeknek való ellenszegülés bizony egy formálódó zsarnok alakját villantja fel. Ebben a szerepkörben, ebben a nézőpontban és az ebből majdan kifakadó konfliktusokban még rengeteg potenciál rejlik, tehát nem alaptalan Brown azon elképzelése, hogy újabb trilógiát farag a lassan megszilárduló új rendről, a színkaszt-rendszer végső bukásáról (ha ugyan ezt a véget szánja történetének a szerző).
A káosz évei megmutatja, hogy egy YA regény is tud hová fejlődni, ha akar. A Vörös lázadás kamasz szereplőit, és az Arany háború, valamint a Hajnalcsillag fiatal felnőttjeit miképpen formálta és törte meg a tíz évnyi háborúskodás.
Ennek szellemében a regény eléggé depresszív, érzelmileg is kaotikus hangulatú írásra sikeredett, amely ezzel is csak alkalmazkodik a történethez. Eltelt tíz év a nagy győzelem után, de a régi rendszer utolsó hívei még tartják magukat, még nem szűnt meg teljesen az elnyomás, és a Holdurakkal kötött ingatag béke is inkább fenyegetésként lóg a levegőben. A főhősök tehát hiába próbálják megszervezni egy igazságosabb társadalom alapjait, egyfajta klausztrofób érzet nyomakszik át a Naprendszerben jelenleg kialakult területi felosztáson, és ugyanez érhető tetten a zsúfolt, menekültekkel elárasztott lunai és marsi városok ábrázolásán is. Tulajdonképpen életből vett helyzet ez, amit felruháztak a fantasztikum erejével, és a továbbgondolható jövő eszméjével.
A cselekményt négy nézőpont összessége adja ki, ami négy hullámzó, de egyéni hangú szöveget eredményez. A történet gerincét továbbra is a marsi Vörös fiúból lett Arany hadúr és szabadságharcos, ellenfelei által „Rabszolgakirálynak” csúfolt Darrow-szál, valamint a bukott uralkodó unokájának, Lysander au Lune-nak kibontakozó jellemfejlődése, revansvágya adja. Rajtuk kívül sajnos nem mindegyik karakter olyan érdekes, nem minden esemény olyan fontos, hogy tényleges tartalommal töltse meg az értékes oldalakat. Előrevisz ugyan minden mozzanat, mégis olyan érzés alakulhat ki sokakban, hogy itt-ott a regény túlírt. Különösen Lyria, a fiatal marsi Vörös lány lóg ki a sorból, akinek valódi szerepe mindössze annyi, hogy akaratlanul is segédkezik egy túszejtő akcióban. Minden más, az egész élete, előtörténete, jelenetei feleslegesek. A korábbi kötetek olvasói bizonyára észre fogják venni, hogy Brown ebben a női alakban mintha csak be szeretné pótolni a korábban mellőzött gyengéd, de nemes szívű nőalakokat. Mintha csak vezekelne a túl korán megölt, de ezzel a Lázadást útjára indító lykosi Eo-ért. A funkciótlanná vált karakter némileg gyengíti így a fejezetek közötti koherenciát, de azért nem okoz olyan nagy zűrt, hogy a történet további részeit ne tudnánk élvezettel követni.
Akadnak más töltelékszereplők is, akiknek egyetlen feladatuk, hogy szemléltessék a Színek keveredését, bemutassák a társadalom eltiprása után kialakult törékeny demokráciát, ahol nem számít, ki vagy, mi a színed, honnan jöttél, de helyed van az emberek lakta világokon. Ez az üzenet tökéletesen reflektál a nemi-, faji-, vallási egyenlőséget hirdető, liberális társadalmakra, ugyanakkor épp ezeknek a tipizált karaktereknek a segítségével érthetjük meg leginkább ennek a politikai álomnak a hibáit is. Mert hiába hívják már Köztársaságnak, a jelképes hatalmat még mindig egy Uralkodónak szólított, Arany főnemes birtokolja, a Szenátusban hiába ülnek ott a Színek, ha a régi felső kaszt tagjai továbbra is összetartanak. Ugyan körvonalazódik már egy „aljaszín” frakció is, ami a Vox Populi, vagyis a Nép Hangja nevet viseli, ám az újabb belső lázadásra, a várható „színháborúra” még a következő kötetig várni kell.
Pierce Brown kijelölte hát az irányokat, remek sorozatindító (és folytató) regényt írt, amit ő maga is legalább annyira élvezett, hogy időnként nem tudta visszafogni magát, és bő lére eresztette a tartalmat. Az új szemszögek rendszere kiváló ötlet volt, üde frissítést hozott a világba, a nézőpontok váltakoztatása és ütköztetése pedig vizsgálódásra késztet.
Ez éppen el is várható egy YA-ból kinőtt történettől, a többszörösen árnyalt gondolatok fejlesztik az olvasói értékrendszert is, mindamellett kérdéseket szülnek.
Van-e becsületes halál? Követendő példa-e az Acélos Aranyak őszintesége? Erkölcsös-e milliókat feláldozni a győzelemért? Megbocsássunk-e ellenségeinknek? A család vagy a kötelesség legyen-e az első? Vajon tényleg van tolvajbecsület? Meddig terjed a hála? Fontos és bármikor aktuális kérdések ezek, amikre a fő karaktereknek, rajtuk keresztül pedig az olvasónak is válaszolnia kell, ha értő kíváncsisággal próbál belebújni egy-egy szereplő bőrébe. A történet attól lesz szórakoztató, hogy maga az író sem mindig képes alternatívát kínálni, mivel vitában áll a saját alkotásával, szereplőivel. Ez a „játék” pedig megérdemli, hogy együtt követhessük a történéseket, egészen a sorozatzáró végkifejletig. Én legalábbis tudni akarom, hogy Pierce Brown szerint miként lehetséges ezt a forrongó, zavaros világot megszilárdítani és le csillapítani.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
