A szolgálólány meséjének második évada az elsőnél jóval megosztóbbra sikerült. Az új évad első epizódjai óta folyik a vita arról, hogy vajon lezuhant-e a színvonal az előző évadhoz képest, érdemes volt-e egyáltalán folytatni, illetve irodalmi alap nélkül van-e bármilyen elképzelése az alkotóknak. Persze sokan továbbra is az egyik legfontosabb és legminőségibb sorozatnak tartják A szolgálólány meséjét, én pedig eddig a két álláspont között vívódtam. Szerintem igenis volt értelme folytatni az első évadot, hiszen ennél aktuálisabb sorozat nem nagyon van jelenleg, a téma pedig tele van potenciállal, de eléggé csalódott voltam az első részek láttán. A hatodik végre egy olyan epizód volt, aminek nézése közben – hadd éljek egy közhellyel – újra éreztem a sorozat varázsát, viszont ennek az volt az ára, hogy a készítők Gileád világának bővítése helyett visszamenekültek a jól bevált Waterford-féle családi drámákba.
A készítők az évad indulásakor megpróbálták – több kevesebb sikerrel – szélesíteni a sorozat világát, ám az évad feléhez érve eljutottunk odáig, hogy az aktuális epizód egyfajta „best of”-ként soroltatja fel az első évadban jól működő sablonokat. Mindezt úgy írom, hogy a hatodik epizódot gondolom eddig a legerősebbnek az évadban, de azért nehéz nem szkeptikusnak lenni, amikor a „vissza az alapokhoz” mentalitás menti meg az évadot.
Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, vegyük sorra, miért olyan a hatodik epizód, mintha az első évadból szalasztották volna:
Nick és June még mindig nem lehetnek egymáséi
A sikertelen szökési kísérlet és June egy epizódig tartó mentális behódolása után új problémával kell szembenézniük az elátkozott szerelmeseknek: Nick vadiúj tizenöt éves felesége nem veszi jó néven, hogy férje hozzáérni sem hajlandó, és ebbéli aggályait ki mással osztaná meg, mint June-nal. Eden karaktere azért is izgalmas, mert ő a társadalomnak azt a rétegét képviseli, amivel még nem igazán találkoztunk: a rendszerben nevelkedett fiatal. Eddig nem sok olyan karaktert láttunk, aki legalább az orra alatt motyogva nem ítélné el a rendszer működésének bizonyos aspektusait, és itt nem csak az elnyomottakról van szó, a „sofőrrel csináltatom fel a szolgálólányomat”-tól a „erkölcshuszárként kurvázni járok”-ig számtalan példáját láttuk annak, hogy a rendszer kitalálói sem olyan szentéletű hívők, mint amilyennek beállítják magukat. Egyedül Lydia néni tűnik olyan embernek, aki őszintén elhiszi, hogy ez a rendszer a legjobb rendszer, ami létezhet, de ő nem tekinthető a diktatúra fenntartó erejének. Ellenben az új generációval, azokkal, akik nem foglalkoztak a politikával mielőtt a politika elkezdett volna foglalkozni velük.
Azzal, hogy Eden bekerült a történetbe, most megismerhetjük azt a diktatúrában szocializálódott nőt, aki halálos komolysággal ejti ki a száján a „nemi áruló” szavakat, és olyan természetes számára a tenyészállat szerep, mint a levegővétel.
Márpedig ha felnő az a generáció, akik nem emlékeznek a régi szép világra és akik számára tényleg normává válik Gileád brutálisan embertelen rendszere, akkor tényleg elveszett minden remény az ellenállás számára. (Nagyon kíváncsi lennék, hogy Hannah jelenleg hol tart az agymosási folyamatban.) Mivel June nem szeretné, hogy Nick is a Falon végezze, cselekvésre szólítja fel, így a férfi vonakodva, de teljesíti házastársi kötelességeit.
Serena Joy még mindig egy báránybőrbe bújt farkas
Waterfordné „a babáért bármit” elvet követve megpróbál taktikát váltani, és egy darabig a tenyerén hordozza June-t. Minden erejével azon van, hogy elnyerje az eddig haszonállatként kezelt szolgálólány szimpátiáját, valószínűleg azért, hogy többször ne ugorjon ki az ablakból. Az előző évadban is megtapasztaltuk, hogy Serena Joy képes visszavenni az utolsó rohadék attitűdből, ha akar valamit June-tól, és ennek általában mindig hajcibálós ordítozás lesz a vége. Ebben az epizódban viszont olyan meggyőző az alakítása, hogy June-nal együtt már én is kezdtem elhinni, hogy most valami megváltozott benne. (Itt muszáj megjegyeznem, hogy Yvonne Strahovski egy kincs, és nagyon fájó volt a hiánya az első pár epizódban.)
Serena és June között egyfajta anyasági kötelék alakul ki, amit a June szíve alatt hordott gyerek iránt érzett szeretetük táplál.
Persze a közös ultrahangkép- és gyerekszoba nézegetés szomorú véget ér, amikor June megpróbálja arra használni az összebarátkozást, hogy újra láthassa Hannah-t. Ezzel vissza is tér minden a régi kerékvágásba, és folytatódik a hatalmi harc, ami egyszerre tud nagyon feszült és elképesztően szórakoztató lenni. A horgolótű-dobálós jelenet például zseniálisan fokozza tovább az ellentéteket azzal, hogy egy harmadik fél, Eden is bekerül a „Ki az úrnő a háznál?” játékba.
Flashback-jelenetet is kaptunk, a Tomi Lahren időszakát élő Serena Joy múltjába pillanthattunk bele, és a visszaemlékezésből megtudhattuk, hogy a nő kicsavart feminizmusa nem örvendett olyan hatalmas népszerűségnek az egyetemeken. Az is kiderül, hogy Serena meddőségének nem feltétlen a vegyi mérgezés/Isten döntése az oka, hanem az a férfi, aki hason lőtte az egyik nyilvános szereplése során.
Továbbra is tartom a korábban már megfogalmazott álláspontom, hogy nagyon is kellenek a flashbackek ennek a sorozatnak, akár a hangulati szinten bevillantott pillanatok, akár a komolyabb történettel bíró jelenetek. Egyrészt a karakterek megismerése miatt (erre tökéletes példa Serena Joy, akinek az amúgy is komplikált jellemét tovább színezi az őt később elnyomó rendszert építő tevékenysége), másrészt azért, hogy megértsük, hogyan főtt meg béka módjára a társadalom a fokozatosan felforralt vízben.
Waterford megint Sugar Daddy-t játszik
Mint fent említettem, ez az epizód visszatért az első évad dinamikájához, így nem maradhatott el Waterford kínos nyomulása sem, aki June-nak szánt legújabb ajándékával (Hannah fényképe) visszatért a cukrosbácsi szerephez. Ellentétben a Serena Joy-os jelenetekkel, az sosem szórakoztató, amikor Waterford él vissza a hatalmával, annál inkább vált ki kényelmetlen feszengést a nézőből. Bár most könnyen lehetne az áldozatot hibáztatni, hiszen June mondhatni felébresztette a szörnyet a konyhában flörtöléssel, és hogy ezt miért tette, azt egyelőre nehéz megtippelni – tekintve, hogy June motivációi epizódonként változnak –, de valószínűleg új szövetséges kellett, ha Serena Joy nem jelent belépőt Hannah-hoz. Közben Waterford lelkesen készül a Vörös Központ átadására, ami finoman szólva nem lett sikeres, és ezzel el is érkeztünk az utolsó ponthoz:
Egy szolgálólány megint megmutatja, hogy van itt ellenállás
Úgy látszik az Ofglen név magában hordozza a lázadást, mert Emily autólopós-katonatrancsírozós akciója után most a kivágott nyelvű új Ofglen dönt úgy, hogy feláldozza magát a jobb jövőért. Az ilyen jelenetek miatt soha nem fogok azok oldalára állni, akik szerint ennek a sorozatnak negatív végkifejlettel kellene végződnie, mondván, hogy attól lesz komolyan vehető vagy realista. Ez az utolsó perc arra is rádöbbentett, hogy mi hiányzott nekem iszonyatosan az új évadból: a lázadás szikrái. Eddig a szökési kísérletek (June), illetve a személyes bosszúk (Emily) voltak a középpontban, és hiányoztak azok a pillanatok, amikor a sok szörnyűség után kicsit engedik az alkotók, hogy visszatérjen az emberiségbe vetett hitünk. Az előző évadban nem egy ilyen emlékezetes, a szolgálólányokhoz köthető jelenet volt az Offrednek való ételcsempészéstől kezdve Janine kövezésének megtagadásáig. Ofglen robbantása persze ezeknél jóval radikálisabb tett, a következő részből pedig az is kiderül, hogy pontosan hány államférfi halt bele az akcióba.
A sorozat kicsit gyáva módon tért vissza a biztonságos közegbe, viszont az epizód ütős zárása arra enged következtetni, hogy most fog igazán beindulni az évad.
Korábbi kibeszélőink: 1-2.rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
