A cím nem túlzás, Jeff Carlson regényében a felfedezés örömén túllépve elsőként tapasztalhatják meg az ESA űrhajósai, hogy az idegen civilizáció nem is olyan idegen. Carlson valószínűleg már akkor érezte, mekkora potenciál lakozik ebben az ötletben, amikor a Fagyott égbolt még csak novellaformában létezett. Nem véletlenül emeli ki az utószóként beillesztett, olvasóhoz szóló üzenetében, hogy több száz oldalnyi szöveget kellett nehéz szívvel kidobnia ahhoz, hogy ez a három (nálunk kettő) regény olvasóbarát, fogyasztható formában kerüljön elénk.
A Fagyott égbolt két folytatása egy kötetbe szerkesztve jelent meg magyarul, így zárva le a trilógiát. Az első kötetről már megírtam, hogy számomra mennyi újdonságot nyújtott, és milyen arányban vegyítette egy elképzelhető tudományos küldetés célját a spontán döntések következtében lezajló eseményekkel. Az Árulás és a Megtévesztés viszont pontosan ott folytatja, ahol a Fagyott égbolt abbahagyta, mégpedig a naphal névvel illetett európai xenolétforma viselkedési szokásainak feltárásánál, és a letűnt naphalbirodalom nyomainak kutatásánál. Ebben a világban a kegyetlenség és a célszerűsítő hasznosítás szükséges velejárója a túlélésnek.
Az évszázadokon át vívott, folyamatos háború során az intelligencia háttérbe szorult a brutalitáshoz képest.
A teljes történet elmesélése nélkül is csak méltatni tudom azt a rengeteg erőfeszítést, amit a naphalak kidolgozásához a szerző felhasznált: itt már nemcsak a külső megjelenés gondos megtervezéséről beszélünk. Nem elég annyit tudni, hogy a naphalaknak nyolc csápszerű lába, egy csőre, tüdeje és kopoltyúja is van, és simán megélnek az elképesztő hidegben. Nem, a folytatások lapjain már nyilvánvalóvá válik, hogy értelmes, társadalomban élő, komplex kommunikációval rendelkező lények otthona a jéghold, és a regények legszórakoztatóbb részei éppen azok, ahol újabb és újabb ismeretanyagot kaparhatunk össze a fejünkben élő xenokultúrához. Elképesztően összetettre sikerült a faj(ok) bemutatása, még részletesebb képet kapunk róluk, mint az előző kötetben, és ez a jól sikerült világteremtés el is viszi a hátán a történetet, nagy segítség a lassú, nem annyira izgalmas részeknél is.
A naphalak megalkotásához Carlson olyan tudományokat használt fel, mint az etológia, a pszichológia, a nyelvészet. Sőt, a kommunikáció kifejlesztése igazi ínyencség annak, aki azt hiszi, nincs már új a nap alatt! Ez a jelnyelv, amihez a matematikát hívta segítségül, rettentő látványos lenne egy filmes adaptációban. Az idegenek viselkedéskultúrájának feltárása végig leköti az olvasó figyelmét, ha bárkit is érdekelt valaha, milyen lehet felfedezni egy új állatfajt, vagy világtól elzárt törzset, most átélhet valami hasonlót.
Annak ellenére, hogy a naphalak földön kívüli teremtmények, nem is állnak túl messze az emberiségtől.
Ez az információ pedig, ha lehántjuk róla a barát-ellenség feszültséggeneráló kötelező köröket, nagyon is sokkoló: a matriarchális társadalmi berendezkedés bizonyítottan megszokott emberi ősközösségi formáció volt, és a kannibalizmusra sem lehet igazi kifogásunk. A kasztrendszer, amit a naphalak kialakítottak, szintén ismert földi minta, és ezeket a szerző mind-mind beépítette egy fejjel lefelé fordított, vertikális társadalmi hierarchiába, ami így együtt szerintem zseniális elegyet alkot.Végre egy könyv, amit tényleg az idegenek miatt olvasunk! A fentről lefelé terjeszkedés, a csoportdinamikai kérdések, a csoporttudat és a naphalbirodalom felfedezésére irányuló törekvésekkel pedig szó szerint elmélyítette a szerző a történetet.
Persze akadnak olyan filmszerű jelenetek, amelyek kissé rontanak az összképen. Példának okáért gyakran használt klisé, hogy a politikai tömbök viselkedése előre megjósolható, és általában azok a „jófiúk”, akikkel a szerző a való életben betöltött státusza szerint leginkább azonosulni tud. Ezt maga az író is bevallja, amikor úgy fogalmaz, hogy
a jégen tartózkodó férfiak és nők bonyolult dinamikája a hold körül röpködő hajókét tükrözte. Valamennyi személyzet viselkedése a kormányzatukét utánozta.
Így hát továbbra is két dimenzióban ábrázolható a jó és a nem jó párharca, ahol az agresszív fél sohasem ésszerű… Mintha azok a tudósok, akik űrjáró nemzetté tették akár Brazíliát, akár Kínát, nem lennének elég kompetensek bizonyos kérdésekben, de főleg nem lennének sem a kellő kíváncsiság, sem az empátia birtokában. A Megtévesztés már hosszan foglalkozik az Európa holdon tartózkodó nemzetek egymásra tett kölcsönhatásával. A földi erőviszonyoknak megfelelő adok-kapok nem válik másodlagos tényezővé, a naphalakkal való párbeszédkeresés nem kizárólagos cél. Itt már jócskán megmutatkoznak az emberi jellemhibák és geopolitikai érdekek, tehát azok az emberi negatívumok is, amelyeket az űrjáró nemzetek a technika előrehaladásával sem tudnak minimálisra szorítani vagy ideiglenesen felfüggeszteni. A gazdasági érdekek előtérbe helyezése egy trösztösített űripar esetén indokolt lenne ugyan, de a kötet elején felvázolt kronológiát alapul véve időben még elég távol állunk ettől, így kissé ferdít azon a valóságon, amit egy lehetséges közeljövő képe felvázol elénk.
Összességében a Fagyott égbolt 2 (Árulás, Megtévesztés) érdekes és izgalmas írás, van benne elég információ ahhoz, hogy a lassabb részek alatt se legyen unalmas, és további folytatásokra is lehetőséget adott volna – nagy kár, hogy az író korai és szomorú halálával ez a lehetőség már nem fog kibontakozni. Hacsak a több száz oldalnyi kimaradt részt, jegyzetet össze nem dolgozza valaki egy újabb kötetnyi kalanddá, mindannyiunk örömére.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
