Végre egy jót nevethetünk ezeken az árvákon

A zseniális mérnöki készségekkel megáldott Violet (Malina Weissmann), a könyvmoly, élő lexikon Klaus (Luis Hynes), és a roppant aranyos, platina fogú bébi, Sunny Baudelaire egy rendkívül borús és fullasztóan szürke nap boldogan próbálgatták közös pecázó találmányukat a csakis éles kavicsokkal kicsipkézett tengerparton. A háttérben a felhőket karcolták az öreg, rohadó kérgű, kopár fák, feleslegesen kevés árnyékot nyújtva a lelakott, szürke házaknak. Boldogok voltak, míg meg nem jelent a tüdőbaj gyanús Arthur Poe (K. Todd Freeman), a családi bankár, hogy illedelmes mosollyal elmondja a nekik, hogy a szüleiket és otthonukat elemésztette a tűz, mostantól árvák. Bár a szülők hatalmas vagyont hagytak rájuk, egyik gyermek sem rendelkezhet felette egészen addig, míg be nem töltik a 18-at. Mivel még kiskorúak, a gyámügy gyorsan ki is jelöl nekik egy megfelelő pótszülőt, a család egy távoli rokonának személyeben. Olaf gróf, a fantasztikusan jóképű, és elismert színész örömmel fogadja őket, ám csakhamar kiderül, a grófnak a hagyatékra, a vagyonra fáj a foga és akkor is megszerzi, ha meg kell ölnie a gyermekeket. Hamar világossá válik az ördögi szándék, ám Olaf gróf megállíthatatlan: gyámról gyámra követi a gyermekeket zseniális álcákban, hogy rátegye a kezét hatalmas vagyonra. Menekülésük során gyámjaiktól újabb és újabb információkat kapnak halott szüleikről s meghökkenve szembesülnek a ténnyel: szüleik nem egyszerű szülők voltak, s haláluk nem csupán balszerencse, hanem annál jóval titokzatosabb szerencsétlen események sorozata.

A Series of Unfortunate Events eredetileg egy 1999-ben megjelent tizenhárom kötetes gyerekregény, amit Daniel Handler, álnevén Lemony Snicket írt. A történet egy viktoriánus kori gótikus világban játszódik, abszurd és zseniális fekete komédia, ami metafikciós ábrázolás módjának köszönhetően rendkívül szórakoztató. Ennek az ábrázolásmódnak egyik jellegzetessége, hogy a regény nem győzi emlékeztetni az olvasót, hogy ez bizony egy kitalált világ kitalált szereplőkkel. Ezzel a stílussal szerencsére egyáltalán nem szakított a Netflix sorozata, és ami külön dicséretes, két évadon keresztül úgy tudta gördíteni az egyébként könyvhű szálait, hogy egy pillanatra nem érezzük túltoltnak vagy unalmasnak. Sőt minél jobban megfigyeljük az apróbb kis részleteit, annál zseniálisabbnak találjuk az egészet. Precíz, patikamérlegű koncepció egy nagysikerű könyvsorozat adaptálására. A sorozat struktúrája miatt  – több tér jut a részletekre – messze felülmúlja a Jim Carrey főszereplésével készült, 2004-es Lemony Snicket’s A Series of Unfortunate Events, vagyis a Lemony Snicket – A balszerencse áradása című mozifilmjét.

A sorozat rögtön belopja magát a szívünkbe, amint találkozunk a Lemony Snicketet, az írót és a sztorit elmesélő nyomozót játszó Partric Warburtonnel, aki határozott, de szomorú komolysággal kezdi el narrálni az árvák történetét. Ilyenkor tapasztaljuk, hogy a színészi munka pozitív minősége nem csak a fájdalom, az öröm, vagy szenvedés, vagy a személyiségjegyek eljátszásánál kezdődik. Szimplán mesélni is tudni kell a kamerák előtt. Persze a mesélés tudománya mit sem ér nagyszerűen fogalmazott szövegek nélkül, és ez az, amiben A Series of Unfortunate Events egyszerűen zseniális. A sorozat nyelvezete, magára az angol nyelvre, szavakra, szinonimákra, frázisokra és az ezeket magyarázó monológokra van felépítve és a humora is innen indul ki (néha úgy éreztem, hogy a sorozat új kifejezéseket akar tanítani nekem). Lemony Snicket narrációja elindul egy szóból, vagy egy frázisból, amit vagy az epizód alatt hallunk, vagy ő mond ki először, példákkal elmagyarázza a jelentését úgy, hogy a végére tökéletesen világossá válik, hogy miért mondta el ezeket, hogyan van köze az eseményekhez. Mindezt olyan elegáns humorral, hogy azt tanítani lehetne. A sorozat minden pillanatával úgy használja az önreflexiót, hogy nem válik önmaga paródiájává, még csak nem is érezzük úgy, hogy csupán csak a hibákat akarja eltakarni azzal, hogy kvázi magából csinál metaviccet. A nyelvezete miatt fel is hívnám a figyelmét a kedves olvasónak arra, hogy a sorozatban irgalmatlan mennyiségű szöveget mondanak el nagyon gyorsan a színészek, többszörösen összetett mondatok formájában igen választékos szóhasználattal. Csak annak tanácsolom angol vagy magyar felirat használata nélkül a megnézését, aki rendkívül biztos az angol tudásában.

Persze ez a fajta nyelvhasználatra épített humor nem mindenkinél érhet célt, nem mindenkinek nyerheti el a tetszését, már csak azért sem, mert irgalmatlan nagy figyelmet igényel, hiszen minden elhangzó szó fontos a történet szempontjából. Aki nem szeret több energiát fektetni egy sorozatba, mint amennyit egy sorozat úgy általában igényel, annak nem is igazán tudom jó szívvel ajánlani.

A két évad során az árvák egyik gyámtól kerülnek a másikhoz. Mindegyik gondviselőjük kapcsolatban állt valamikor a szülőkkel s ez a kapcsolat az, ami végül a sorozat gerincét képező rejtéllyé válik. Minden gyám, vagy a gyám funkcióját betöltő közeg – a második évadban például egy teljes falu is az árvák gyámja lesz – egyedi, gyakorlatilag világ a világban, amihez Olaf gróf az éppen aktuális álcájával igazodik: lesz pösze tengerész, kopasz, rőtszakállú doktor, külföldi művész, nyomozó. A két évad során a három testvér jár kórházban, kellemetlen bentlakásos iskolában, halászvárosban, western-településen, gazdag, trendmániás penthausban. A sorozat felhasználja ezeket a helyszíneket és néhol társadalomkritikát fogalmaz meg, néhol pedig megejt egy kis hommage-t is. Vígan röhög a valódi segítséget nem nyújtó, de megosztásokkal „jót tevő”, magukat fontosnak tartó embereken, amit egy kórházban énekléssel jobb kedvre derítő, szerintük gyógyító hippicsoport allegóriájába bújtat, vagy éppen a Ragyogás előtt emeli a kalapját.

Az önreflexív humor és stílus mellett az A Series of Unfortunate Events roppant egyedi képi világával teszi ezt rendkívül élvezhetővé. Jó minőségű CGI-jal vannak megtámogatva az epizódok, a készítők szándékosan nem lőtték be a kort, de igyekeztek megtartani a könyv viktoriánus-gótikus hangulatát.

Lemony Snicket – a Neil Patrick Harris által énekelt főcímdallal egyetemben – folyamatosan le akar minket beszélni a sorozat tovább nézéséről. Minden epizódban többször elmondja, hogy ebből a helyzetből az ikrek nem fognak kijutni épségben, nem fognak kijönni jól és ne várjunk semmilyen örömhormont, mert itt aztán csak szívfájdalom és szomorúság vár minket. Az első évad első epizódjaiban vártam a szörnyűséget, de csakhamar felismertem, hogy az összes problémáját a testvéreknek a balszerencse áradása okozza, de mindig kifarolnak belőle (sőt egyszer el is ismerik, hogy eddig szerencsések voltak). Itt jön a képbe a már említett abszurdum, ami uralja a sorozatot, ugyanis Olaf gróf és a csatlósai nem zseniálisak, hanem szinte mindenki ostoba az Baudalaire-testvéreken kívül, viszont ilyen dolog ez a szerencse. A jók folyamatosan meghalnak, a rosszak viszont mindig túlélik. Abszurd szituációkra adott abszurd válaszok szegélyezik az évadot, amelyek további abszurd cselekményhez vezetnek. Abszurditás alatt nem csak a valószínűtlen véletlenekről beszélek, hanem száraz kenyérrel való faltörésről, vagy éppen arról, ahol a platina fogú Sunny baba, aki nem mellesleg értelmes gondolatokat fogalmaz meg a gügyögésével, a fogával hárítja a zuhanását a liftaknában. Ettől azt gondolhatjuk, hogy a hajunk is égnek áll majd, de mégsem, mert a humor ezt gyönyörűen feloldja, a csavarok pedig igen izgalmassá teszik a szériát. Olyannyira, hogy örömmel daráljuk az epizódokat. Egyszerűen hihetetlenül jól eltalálták, ahogy a jó oldalon álló szereplők a bankárral az élen triviális dolgokat nem vesznek észre, banalitásokban botladoznak, ami szerencséjükre szolgál a gonoszoknak és szerencsétlenségükre az ikreknek. Mind a két évad lényegében egy roppant színes és szerethető őrültek háza, ahol egyedül a kiskorú testvér trió a legjózanabb és a legérettebb.

Mint ahogy a Stranger Things, úgy az A Series of Unfortunate Events szereplőválogatásával is behúzta a tutit a Netflix. Neil Patrick Harris gyakorlatilag leiskolázza Olaf gróf szerepében a gumiarcú Jim Carreyt. Nagyon ritka, amikor milliméterre pontosan megfelel a színész a karakternek. Harris sziporkázik, minden pillanatában látszik rajta, hogy imádja a grófot. A sorozatban a kérdésre, miért csinálja ezt, miért üldözi az árvákat, az a válasza, hogy „Mert mókás” („Because it’s FUN”) és ez érződik is a játékán is. (Egyébként egy jelenet erejéig a színész férje és gyermekei is feltűnnek a sorozatban.) Violetet és Klaust játszó srácok is nagyszerűen alakítanak – ismét gazdagodtunk két gyerekszínésszel, akiknek nem osztanánk makarenkóit, csak mert ránézésre megérdemlik. Testvérük, a baba, a második évadra már totyogóvá fejlődött Sunny pedig az eddigi legszerethetőbb bébikarakter, akivel eddig találkoztam. Persze az egész színészi gárda mellékszereplőstől kiváló, ebben a tekintetben nincs gyenge láncszeme a sorozatnak.

A Series Of Unfortunate Events a Netflix egyik legegyedibb, legstílusosabb sorozata, amely kifinomult, néhol sötétebb tónusú humorával, izgalmas abszurditásával, fordulataival nagyon gyorsan rabul ejtheti a nézőt. Viszont harsánysága, nyelvezetéből kiinduló komplexitása könnyen megijesztheti azokat a nézőket, akik erre nem, vagy alig fogékonyak. Számukra sok lehet, vagy akár követhetetlen, „túltolt” is, viszont mindenképpen velejéig kidolgozott, apró részleteiben is információt tartalmazó szériáról beszélünk. Aki megkedveli, az rövid időn belül beleszeret, és úgy hiányolja majd a következő évadot, mint a legjobb barátját az esti sörözés mellől.