Torrentoldalak ide vagy oda, sokan a mai napig elmegyünk a moziba, hogy odaadjuk magunkat annak az élménynek, amit máshol nem tudunk megtapasztalni. A varázslatnak, amelyet a nagyvászon és a mögötte álló mesterfilmesek hada teremt. A varázslatnak, amelynek most, 2018-ban egy egészen új dimenzióját ismerhetjük meg. A Marvel filmuniverzum útjára kelésének tizedik születésnapját, a művészet saját létjogosultságát, a kultúra önnön szépségét, a mindezek híveiből álló népes tábor pedig önmagát ünnepli.
Tíz éve száguld felénk a végzet, hogy hatalmas, rettentő erejével elpusztítson mindent, amit eddig ismerni véltünk. Filmszínházról filmszínházra jártunk ez idő alatt, és mégsem fogtuk fel valódi lényegét. Láttuk a nagyképű Tony Starkot, a hihetetlen Hulkot, a szórakoztató Űrlordot, a dicsőséges Amerika Kapitányt és a tehetséges Pókembert, és azt gondoltuk: áh, mi lesz ez nekik. Egy-két vicces egysoros kíséretében elpüfölik az ellent, mi pedig a végszó alatt még leöblítjük az utolsó szem popcornt a maradék kólával. De Thanos, az őrült titán most megérkezett. És átír mindent, amit eddig gondoltunk erről a mesevilágról. A mesevilágról, amely most vérgőzös komédia és lélekőrlő tragédia veszetten habzó szájú popkult poklává válik. 
Ez a film gyönyörű. Egyszerűen gyönyörű.
Megrázó, letaglózó és brutális élmény születik. A szemünk előtt, ahogy a vászon a cselekmény felszínén és a szereplők pszichés világán belül egyaránt újra meg újra felrobban. Eddig is egyértelmű volt, hogy a Russo-testvérek csodálatos filmalkotók, és talán az elsők, akik a szuperhősfilm világát nem csak néhányszori kirándulásként fedezik fel, hanem komplett stílusrepertoárjukat is ebben a tematikában építik ki. Nagyszerű volt A tél katonája, és imádtam a Polgárháborút. De nem, nem értem, hiába láttam, nem tudom megmondani, hogy ezt miként voltak képesek ennyire prímán összerakni. A Végtelen háború nagyon hosszú film, ami ráadásul alig megszámolható elemből tevődik össze, és mégis, minden pillanatában, az összes tizedmásodpercében működik. Hiánytalanul, tökéletesen. Átható mozis mágia, amely nem csak lélegzetelállítóan látványos, hanem megdöbbentően mély és elismerésreméltóan bátor is egyben.
Minden, amit a Marvel tíz év alatt bemutatott, most betölti végső, valódi funkcióját.
Mikor számoltunk mi ilyen messzire nyúló kozmikus távlatokkal? Gondoltunk e ehhez fogható eposzra, amikor Tony Stark összerakta a Vasember-páncélt tíz éve, vagy Hulk, akkor még Edward Norton tolmácsolásában összecsapott a Förtelemmel? Nem. Valamikor Joss Whedon első Bosszúállók-filmjének tájékán kezdtük el azt érezni, hogy a Marvel Studios nem csupán szerencsés kezdő, aki a levegőbe beszél. Nem, hiszen látván a remekművet elkezdtük sejteni, hogy itt van stratégia, vannak eszmék és léteznek célok is. Hosszútávúak. És ezen a szépséges tavaszon minden beigazolódik. Wakanda, Stark egoizmusa, Amerika Kapitány száműzetése, a minden korábbinál fiatalabb Pókember bevállalása, és tényleg szinte az összes részlet, apró mag, amit Kevin Feige csapata elültetett tíz év alatt, most egyként tör az ég felé. Minden és mindenki ide tartott, ezért volt érdemes még a gyengébb építőköveket képező filmeket is végigülni. Hogy most, az egésznek a végén, de közben mégis a legelején, valóban teljes legyen az élmény.
A rendezőpáros rájött, hogy mivel lehet hatékony mozgást generálni a szereplők sakktábláján.
Hat évvel ezelőtt az volt a gyönyör netovábbja, amikor Joss Whedon – amúgy tényleg bravúrosan – képes volt a bő kétórás első Bosszúállókat úgy megosztani hét főhős között, hogy mindenkinek úgy-ahogy egyenlő tér és idő jutott. Ezt most zárjuk a szívünkbe, sose felejtsük el, viszont ugyanezzel a lendülettel lépjünk is tovább, ugyanis Russoék nagyjából három tucat figurával csinálják meg ugyanezt. Világokat, ideológiákat és látásmódokat engednek össze, és teszik mindezt fantasztikusan részletgazdag tervezettséggel.
A rendezőpáros történetmesélő módszere jó eséllyel mérföldkővé és viszonyítási alappá fog válni. Ezek a lelki józanságunkra pályázó rohadékok ugyanis kitaláltak valami egészen csodálatosat. A produkció karaktereit csoportokra, a cselekményt pedig szakaszokra osztják, az így létrejött szegmenseket pedig tökéletes sorrendben, precíz hangulati és történeti görbe mentén fésülik össze. Mindenkinek helye van a filmben, és szerepe a történetben. Egyik karakter sem tesz egyetlen fölösleges lépést sem.
A jellemrajzok az akciójelenetek közepette fejlődnek.
Russoék következő kiváló húzása a legendává válás útján a lépcsőzetes tartalommal ellátott akciójelenetek megkomponálása. A fajsúly, a humor és a zúzás kiváló összképet alkot. Az univerzum készül összeomlani körülöttük, de a hősök mégis gyakran poénkodnak, ráadásul minőségi, ütős humorral, mintha a burjánzó gyilkos konfliktus túlságosan rémisztő lenne ahhoz, hogy egészen komolyan vegyék. Ezt csak a tragikomikus poénokon keresztül tudják értelmezni és megközelíteni. Helye van a humornak a lélekőrlő dráma mellett, miközben természetesen grandiózus, csodálatosan felépített bunyók váltják egymást. Egy pillanatig sincs káosz, hiszen minden ütésre jut egy újabb karakterív, még egy fontos információ egyik-másik figuráról.
Mert miközben világok omlanak önmagukba, régi kedvenceink új arcukat mutatják, vagy régi jegyeik frissített változatait. Loki még mindig vívódik a vágyott békét jelentő jó és a csábító szabadságot ígérő rossz között. És miközben a csínytevés istenének könnybe lábad a szeme, Peter Parker az idegen űrhajó láttán gondolkodás nélkül veti magát a csata hevébe, hiszen már a Polgárháborúban megmondta, hogy akinek ilyen képességei vannak, annak kötelessége, hogy védje az ártatlanokat. Valahol a galaxis másik végén pedig Gamora és Thanos a lehető legjobb értelemben véve, és persze meglepően szentimentális apa-lánya drámája zajlik, hogy az őrült titán ezáltal váljon a blockbusterek történetének egyik legjobban megírt antagonistájává. Bolygókat pusztító hatalommániás agyhalottnál sokkal többé.
John McClane élete legrosszabb napján sem nézett ki olyan szarul, mint Tony Stark a csata sodrásában.
Talán észre se vettük igazán, hogy mennyi minden zajlott le az MCU karaktereivel az elmúlt évtizedben. Ám most, ebben a nagyszabású vízválasztó fejezetben minden egyből szembetűnik, és rá kell jönnünk, hogy a rendszeres poénvonal és világosabb színhasználat dacára ez az univerzum mégsem olyan vidám és hősies, mint ahogy eddig gondoltuk. Amerika Kapitány már rég elfelejtette a rikító kék jelmezét és a politikai karikatúrákat idéző sisakját, mert most már nem több egy megfáradt, szakállas öregembernél, akit cserbenhagyott a hazája, és minden, amiben hitt. De még mindig ott munkál benne a küldetéstudat, amitől vezérelve újra csatába vonul. Tony Starkot emészti a bűntudat a Polgárháború miatt, és tudja, hogy elérkezett az a pont, amikor földi emberi léptékben mért kimagasló intelligenciájával már semmit sem ér, és a legyőzhetetlen Vasember csatakosan, véresen, mocskosan próbálja csak azért is állni a sarat. Thor, az egykori, beképzelt asgardi szőke herceg félszemű, megsebzett, felbőszített vadállatként szorítja újra ökölbe a kezét, mert pont neki, akinek valamikor, nem is olyan régen még egy egész birodalma volt, ma már alig van valamije. És ez a vesztenivalóra is igaz. És miközben a Föld legnagyobb hőseinek megroggyan a térde, a közkedvelt és barátságos Pókember, aki csupán egy tizenhat éves gyerek, kétségbeesetten áll a csatatér közepén, és sír. Pókember maszkja mögött, a kölyök Peter Parker a rettegéstől megdermedve sír.
Amit ebben a filmben láthatunk, az nem a színes-szagos, felemelően pátoszos, naiv, sztreccsgatyás hősiesség. Ez, minden kozmikus tartalom dacára, valami sokkal valódibb, jóval piszkosabb, és összehasonlíthatatlanul őszintébb heroizmus. Valami, amiért érdemes kiállni, harcba szállni, és akár meghalni.
Felváltva könnyeztem és rázkódtam a hidegtől, miközben néztem.
A Bosszúállók: Végtelen háború az a mozgókép, ami miatt Georges Méliès véghez vitte az első bűvésztrükköket némafilmjeiben, amiért Stan Lee elkezdte felvázolni élete első szuperhőskarakterének jellemrajzát, és amiért valamikor régen a hollywoodi sztárgyár tehetségei elkezdtek színészkedni. A huszonegyedik század nagyvásznas művészetében és populáris kultúrájában ez az alkotás minden. Nemes egyszerűséggel minden.
És az a legszebb, hogy ezt az élményt egy szuperhősfilm hozza el. Az a zsáner, ami tizenöt-húsz évvel, de miket is beszélek, még tíz évvel ezelőtt is alsó tagozatos gyerekek délutáni matinészórakozásának volt titulálva. De itt már nem is zsánerről beszélhetünk. Több ez már annál. A Marvel Studios elérte, hogy a szuperhősfilm kilépjen a science fiction és az akciófilm berkei közül, és mellét döngetve követelje magának a saját önálló fejezetet a filmtörténet nagy könyvében. Mert a szuperhősfilm most már tényleg műfajjá vált. Jegyezzük meg az esztendőt, véssük emlékezetünkbe ezt a csodás dátumot. 2018: a Végtelen háború éve.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
