Az orosz filmgyártás termékei lassan, de azért nem észrevétlenül szivárognak be a köztudatba, és érnek el mind nagyobb közönséget hazai berkeken belül is. Bár ellensúlyozni még nem fogják a nyugati kínálatot, de üdítő érzés rábukkanni egy-egy olyan darabra, amit esti szabadidős programként szívesen választhatunk.
Az utóbbi 8-10 évben Oroszország elkezdte újrafelfedezni saját nemzeti történelmét, és az egyre emelkedő, filmkészítésre fordítható összegek hatására el is készültek azok a filmek, amik jellemzően egy-egy szovjet/orosz, hősies pillanatot dolgoznak fel az utókor számára. A 2015-ös Csata Szevasztopolért például Ljudmilla Pavlicsenkonak állít emléket, aki több száz nácit iktatott ki mesterlövészként a II. világháború idején, többet, mint az amerikai feldolgozásból megismert (és így világszerte népszerűvé váló) Vaszilij Zajcev. Ugyanennek a hősi múlt-feldolgozásfolyamnak a része volt 2013-ban a Gagarin: első az űrben c. alkotás is, amelynél ráadásul annyira ügyeltek a történelmi hitelességre, hogy még a szereplőválogatás során is fontos szempont volt az eredeti személyekhez való hasonlóság. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy az ember kíváncsian tekinti meg a legújabb szovjet/orosz történelmi tanmesét, a Szaljut-7 űrállomás történetének egy szeletkéjét.
Mi történt tulajdonképpen?
De mi is az a Szaljut-7? Röviden összefoglalva: a szovjet-éra nagyjából utolsó űrprogramjának utolsó darabja, egy kutatási célokat szolgáló űrállomás. A nyitás jegyében, élettartamának rövid ideje alatt dolgozott rajta francia és indiai űrhajós is, valamint a második szovjet/orosz űrhajósnő (márpedig a történelem során nem volt belőlük sok, a mai napig mindössze négyet számoltam). Aztán 1985 első felében megszakadt vele a kapcsolat, állapota leromlott, a földi parancsokra nem reagált. Felküldött hát a Szovjetunió két veteránnak számító űrhajóst, indítsák be, és ha lehet, pofozzák helyre az állomást, hogy még néhány küldetésnyi személyzetet kiszolgálhasson, mielőtt a légkörbe irányítják és elég. Ezt az akciót igyekezett most az orosz filmipar mozivászonra adaptálni, több-kevesebb sikerrel.
Mindenekelőtt azt kell mondjam, ezúttal az egyszeri nézőnek el kell döntenie, miként szeretné értékelni a filmet, és ezt még azelőtt kell megtennie, hogy elindulnának a első képsorok: történelmi alapokra helyezett, élőszereplős dokumentumfilmként, vagy tudományos-fantasztikus alkotásként. Ha csak egy javaslatom lenne, az utóbbira szavaznék, ugyanis ezúttal a történelmi hitelesség közelről sem erőssége a filmnek, viszont sci-fiként abszolválva kiváló élményt nyújt.
Az átformálás művészete
Látványvilág szempontjából egy nagyon szép, igényesen kivitelezett produktumról van szó. Sokan hasonlítják az űrben játszódó jeleneteket a 2013-as Gravitációhoz és nem is alaptalanul. A Szaljut-7 egy nagyon szépen fényképezett, jó operatőri munkával készült film, ezért nem is szívesen írom le, de mindezeken túl egyetlen nagy hibával rendelkezik csak: az események átírásával, és ez nyomokban hírcsárda-szintű ferdítéseket is tartalmaz.
Az első és leghamarabb szembetűnő tény a szereplők megszólítása. Az 1985-ös incidens során két férfit küldtek fel a Szojuz T-14 űrhajóval, ők név szerint Vlagyimir A. Dzsanyibekov parancsnok és Viktor P. Szavinih. A film mindkettejük keresztnevét megtartotta, de családnevüket megváltoztatta sőt, így tett minden más szereplővel is, pl. az űrben második szovjet nővel (aki ráadásul elsőként hajtott végre nők közül űrsétát), Szvetlana Szavickajával is (a filmben Lazareva). Utóbbi eset ráadásul dupla machináció, mert Szavickaja nem sérült meg űrséta közben, még ha ennek az apró eseménynek a jelentősége az űrhajósok angyali képzelgését is igyekszik megalapozni biológiailag, és ezt beépíteni a cselekménybe. (Egyes konteós források szerint a szerelési munkálatokat végzők közül többen is láttak furcsa fényeket, meg nem magyarázható villanásokat.)
De lépjünk is tovább, hiszen még bőven találhatunk átírásokat a sztoriban. A film egy a látványos megoldással teszi tönkre a Szaljut-7-et, mégpedig mikrometeorit-esővel. A valóságban azonban nem volt ilyen költői az állomás elvesztése, „csupán” a rádióegység ment tönkre. A zárlat miatt hamar lemerültek az állomás akkumulátorai, így nem maradt kapacitás a hőháztartásra sem, minek következtében kiszabadult és megfagyott az összes fedélzeten tárolt víz. az alkotók érezhették, hogy ebből még ki lehet hozni valamit, így az egész film talán legszebb képsorai a kiolvasztott állomást eluraló vízgömbök súlytalanságbeli sormintái voltak. A hitelesség kedvéért illik megjegyezni, hogy közel sem volt ennyi víz a Szaljut-7 fedélzetén, a mennyiség az esztétikai hatás kedvéért némileg eltúlzottra sikerült.
Dzsanyibekovnak szerencsére nem kellett kiszámíthatatlanul, irányíthatatlanul pörgő állomáshoz dokkolnia, hiszen a valóságban a Szaljut nem végzett ilyen mozgást, és a szerelési munkálatok során tűz sem ütött ki a fedélzeten. Talán ez az egyik legnagyobb csúsztatás, amit a film elkövetett. Az igaz, hogy az alacsony hőmérséklet miatt folyamatos orvosi (táv)ellenőrzésnek voltak kitéve az űrhajósok, és aludni inkább a némileg melegebb Szojuzba jártak, de nem kellett fagyhaláltól tartani. Mivel a meteoriteső teljes fikció, így a következményeként az állomás oldalába fúródott, deformálódott törmelékdarab sem létezett, ezért a kalapáccsal való, amolyan „szovjetesen problémamegoldó” jelenet egy az egyben kitaláció.
Kreált ellenségképből sosem elég
A legnagyobb, kétségkívül feszültségkeltő, és így a hidegháborús témának is megfelelő, kellő mennyiségű izgalmat generáló feltevés, miszerint az amerikaiak egy űrsikló rakterében tervezik ellopni a Szaljut-7-et, teljes mértékben a fantázia szüleménye, és a legdurvább történelemhamisítás, amit eddig orosz filmben láttam. Ha csak az észérvek mentén kutatjuk ezt a kérdést, hamar rálelünk azt ezt kizáró válaszokra: az űrállomás még az antennái és napelemei nélkül sem fért volna be egy űrsikló rakterébe, ráadásul az épp foglalt is volt, mert a SpaceLab modul foglalt benne helyet. Ami azt illeti, az időadatok sem stimmelnek, ami a film utolsó jelenetét is felülírja, azaz nem integethetett egymásnak a szovjet és az amerikai parancsnok, ki-ki a saját űrbárkáján kuksolva. A Szojuz T-13 1985. június 6-án indult el az űrállomáshoz, és szeptember 25-én vált le róla. A Challenger űrrepülőgép viszont április 29-én startolt, és május 6-án vissza is tért Floridába. Már csak arra lennék kíváncsi, mit szólt mindehhez a még élő két űrhajós, a 78 éves Szavinih és a 75 éves Dzsanyibekov. Vajon egyeztettek velük a forgatókönyvírók?
Mindezek ismeretében azt kell mondanom, vegyes érzelmeket keltett bennem a film, ám ennek ellenére érdekes darabként gondolok rá, és ha az igény az elsősorban oroszországi nézők felől majd megmutatkozik, biztos vagyok benne, hogy sokkal precízebb, valósághű alkotások készülhetnek majd még el a jövőben.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
