A klímaváltozás napjaink egyik legégetőbb kérdése, amiről boldog-boldogtalan elmondta már a véleményét a szakavatott tudósoktól kezdve a laikus kommentelőkig. A Twitter sötét bugyraiban még olyan állásponttal is találkozhatunk, hogy az egész csak egy kínai hoax, de a többség talán mégis tisztában van vele, hogy földünkre csúnya jövő vár, ha nem figyelünk jobban a környezetvédelemre. És hogy pontosan milyen is lesz ez a jövő? Kim Stanley Robinson elképzelte helyettünk, és szokásához híven egy sokrétű és nagyon átgondolt regényben foglalta össze.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A New York 2140 története egy mondatban összefoglalható:
A Nagy Alma a klímaváltozás következtében nagyrészt víz alá került, az olvasó pedig a MetLife Building lakóin keresztül ismerheti meg az új „SzuperVelence” kihívásokkal teli mindennapjait.
Robinson szerencsére nem egy Roland Emmerich, így olcsó katasztrófaregény helyett egy rendkívül intelligens és életszagú könyvet kapunk. Az amerikai szerző nem állítja, hogy a globális felmelegedés hatására eljön az Armageddon, inkább a Mad Max világát idéző pusztulás vár ránk. Ugyanakkor nem is bagatellizálja el a kérdést: ha a tengerszint több métert emelkedik, és a part menti városokat szerte a bolygón elönti a víz, a jelenlegi életünk, társadalmi berendezkedésünk és a környezethez való hozzáállásunk tarthatatlanná válik. Az építészet, a demokrácia, a nemzetállamok vagy éppen a kapitalizmus sosem látott kihívásokkal néznek majd szembe.
HIRDETÉS
A pénz világa amúgy is igen komoly szerepet kap a regényben: így vagy úgy minden történetszál kapcsolódik a mohósághoz, a piacgazdasághoz, a tőzsdéhez, a bankrendszerhez. Hiszen – ahogy azt a 2008-as válság kapcsán is megtapasztalhattuk – nincs az a katasztrófa, amivel valaki ne járna jól. Összedőlő felhőkarcolók az ártérben? Kiváló befektetési lehetőségek. Kihalóban lévő állatfajok? Remek alapanyagok egy jól jövedelmező műsorhoz. Aki nálam bővebb ismeretekkel rendelkezik a tőzsde és a bankok világáról, alighanem még jobban fogja élvezni Robinson eszmefuttatásait. A szerző ugyanis alaposan beleásta magát a témába, csak úgy repkednek a szakkifejezések és különböző közgazdasági elméletek, csak győzzük guglizni őket. Néha talán cseppet tankönyv ízűek ezek, de még egy laikus számára is számos olyan gondolatébresztő elképzelés van bennük, amik miatt nem érdemes ezeket az oldalakat sem átlapozni.
Aki olvasott már Kim Stanley Robinsontól bármit, az pontosan tudja, hogy a 66 éves író világteremtésben überelhetetlen. Az általa elképzelt jövő ezúttal is elképesztően komplex és részletgazdag. Olyan érzése van az embernek olvasás közben, mintha nem is fikcióval lenne dolga, hanem egy valóban létező társadalomba pillanthatna be egy rövid időre. Robinson világának van múltja, jelenje és jövője, az események soha nem a levegőben lógnak. A NY2140 pedig olyan szervesen kapcsolódik a város történelméhez, New York hihetetlenül gazdag urban legend világához, mintha ez is lenne a regény célja: újabb és újabb anekdotákkal, idézhető történetekkel bővíteni a legendáriumot.
Ennek persze megvan a hátulütője is:
A New York 2140 embert próbáló hossza ellenére sem kínál összefüggő történetet, a több szálon futó események csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, elsősorban a szereplőkön keresztül.
Robinson könyve éppen ezért nem könnyű olvasmány, úgy is mondhatnám, igazi mélyvíz. Hasonlóan a 2312-höz, az akciók és izgalmak helyett itt is a filozofáláson és a világteremtésen van a hangsúly. Ennek némileg a karakterek is megisszák a levét (befejeztem a vizes hasonlatokat, ígérem): legalább fél tucat főszereplőt mozgat a regény, de különösen egyikükhöz sem kerülünk közel, egész egyszerűen azért, mert még 600 oldalban sem jut nekik elég idő a piacgazdasági disszertációk tengerében.
Kim Stanley Robinson ezzel a regénnyel is hozza azt a kimagasló színvonalat, amiért sokan korunk egyik legfontosabb sci-fi írójának tartják (bár a NY2140 inkább alternatív jövőregény, ha létezik ilyen). Minden egyes oldalán érződik a belefektetett töménytelen munka és utánajárás: Robinson elmerült a város történetében, a tőzsde világában és a környezetvédelemben, így tudta megfesteni ezt az egyszerre ijesztő, végkicsengésében mégis pozitív jövőképpel kecsegtető világot. Közel sem hibátlan könyv – a 22. század technikai fejlettségének bemutatása például hervasztóan ötlettelen, egyértelműen elmarad az Auróra vagy a Rizs és a só évei tömény zsenialitásától, mégis nagyon fontos alkotás: ha nem akarunk ilyen világot a dédunokáinknak, akkor most kell cselekednünk. És erről nem lehet eleget beszélni.
