Így herélték ki a világ legismertebb sírrablóját

Lara Croft kisasszony nem idén került először vászonra, hiszen 2001-ben Angelina Jolie már volt avatárja a népszerű kincsvadásznak. Rögtön kettő rész is készült belőle, hiszen az első 275 milliós bevétele pont elégnek bizonyult ahhoz, hogy a készítők vérszemet kapjanak, és a negatív kritikák ellenére is befektessenek egy következő mozifilmbe, ami aztán a karakter mozis pályafutásának végét is jelentette egészen 2017-ig. 2017-ben elkezdték gőzerővel forgatni a 2013-ban megjelent videojáték-reboot filmadaptációját, ami tulajdonképpen egy rebootja a kettőezres évek filmjeinek is. Főszereplőnek a legjobb mellékszereplőért járó Oscarral büszkélkedő Alicia Vikandert választotta a Warner, rendezőnek pedig Roar Uthaugot.

Nehéz úgy írnom erről a filmről, hogy ne rójam fel neki azokat a kihagyott lehetőségeket, amelyek a videojáték alapból tálcán kínált a forgatókönyv számára, így nem is fogom megtenni. Jó, ha tudja a kedves játékokkal nem játszó olvasó, hogy milyen lehetett volna, milyennek kellett volna lennie és milyen lett.

Lord Croft, az iparmágnás felesége halála után szüntelenül kutat a természetfeletti után, remélvén, hogy rátalál a megfelelő módszerre, amivel visszahívhatja az életbe szeretett párját. Rögeszmés hobbi-archeológusként rábukkan Himiko, a japán boszorkány-sámán-császárnő legendájára, akinek a mítosz szerint még az érintése is halált hoz. A leírások szerint Himikót a saját admirálisai fogták el és tuszkolták be a kriptába valahol Yamatai szigetén és csak arra vár, hogy valaki kiszabadítsa bűvös tömlöcéből. Az apa annyira rá akar találni a japán uralkodónőre, hogy a lányát, az akkor még fiatal Lara kisasszonyt is hátrahagyva eltűnik. Hét évvel később Lara egy zugedzőteremben feszültséget vezet le kickbox-szal, meg bringával házhozszállít. Számláival elmaradásban van, a Croft-vállalatot meg csak nem akarja átvenni a halom pénzzel, mert úgy gondolja, az apja hét év után még mindig életben van. Ezt a tüzet éleszti fel atyja végakaratához társuló japán kirakós is, ami üzenetet rejtve Larát a Croft-barlangba vezeti. Az ott talált információk birtokában Lara útnak indul, s elkezdődik a hajsza a kripta felkutatásáért kinyitásáért illetve annak megakadályozásáért, a versenytárs pedig a titokzatos háttérhatalom, a magát Trinitynek hívó szekta, és annak egy lakatlanszigetnyi zsoldoscsomagja.

A film vegyíti a 2013-as Tomb Raider és a kettő évvel később megjelent Rise of the Tomb Raider cselekményszeleteit, úgy hogy sikerül kevés lényeges részt félig beemelni a filmbe. Azaz, aki játszott mindkét játékkal, szeleteket fog belőle felismerni, viszont a cselekmény semmiképpen sem egyezik meg a játékokéval.

Aki ismeri Lara Croft karakterét, azok tudják, hogy mindamellett, hogy rendkívül csinos (a játékokban a tárgyak textúra és forma részletességét adó poligonok hiányától vagy bőségétől most tekintsünk el), egy zseniális, több nyelven beszélő archeológus, akit folyamatos adrenalin szomja arra ösztönöz hogy kalandot reggelizzen és vacsorázzon némi puskaporral. A 2013-as reboot ezt finomította tovább, hogy Lara motivációjába a „hagyaték” fogalmának fontosságát injektálta. Expedícióra indul, hogy felfedezésével nyomot hagyjon a világban. Az Alicia Vikander által játszott Lara Croft ezzel szemben szimplán csak dühös és morci, aki inkább él egyik napról a másikra, mintsem hogy tegyen valami jót a hatalmával, ami az apja halálával hullana az ölébe. A filmben sem a Himiko-rejtély feloldása, a felfedezés a motivációja, hanem az apa megtalálása.

A film a kezdő jelenetekkel a szánkba rágja, hogy van alapja annak, hogy ez a vékony csaj végigszántja majd a japán vadont felvéve a kesztyűt, helyesebben az íjat egy csapat állig felfegyverkezett zsoldossal, hiszen Lara keményen edz, verekedik, de persze így sem ő a legjobb, mivel elpáholják. A forgatókönyv így próbál üzenni nekünk, hogy nana, azért ez nem az a szokásos kemény szereplős film lesz, ahol a főhős beesik az erdőbe, aztán vége van mindenkinek. Nem, mert Larát már az elején seggbe rúgják, szóval itt túlélés lesz.A játék Lara Croftja valóban kap egy kis tréninget a család barátjának számító Roth-tól, aki ex-katona, és Lara állandó kísérője, ha úgy tetszik testőre. Ez segít túlélni Larának a szigetet a cselekmény alatt, viszont folyamatosan kételkedik magában, faltól falig zuhan, akkorákat zakózik, hogy rossz nézni, de meg kell oldania, ki kell juttatni az embereket a szigetről. A személyisége, a karaktere kap egy, a történeten keresztül hajló ívet, és láthatjuk, hogyan nő fel a feladathoz. Ezzel szemben a film Lara Croftja pedig a zuhanások és esések után, kicsit kipihenve a sérüléseit feláll, kezébe kapja az íjat (amit onnan tudunk, hogy tud használni, hogy egy visszatekintés formájában láthatjuk, hogy gyermekkorában gyakorolt sokat Tell Vilmos példáját követendő), mondván, hogy ő aztán ennél sokkal több, jobb, és már sprintelve nyilazza is fejbe az ellent. A cselekmény további felében megszűnik a túlélés, megszűnik az óvatosság, a szerencse faktora, már csak színtiszta profizmus van.

Persze itt érdemes szót ejteni Lara segítségéről, a részeges ázsiai hajóskapitányról, aki amint megfogja az M4-es gépkarabélyt, úgy használja, mintha azzal vadászott volna cápára éjjel és nappal. Ő az, aki hat emberre töltényt pazarol, egy emberre pedig gránátvetővel tüzel.

Larát ott herélik ki, ahol a legjobban fáj, elveszik tőle a valódi, terepen működő intellektust. Alicia Vikander Larája nem egy archeológus, csupán csak „jelekből” leszűrhetően művelt. A film úgy próbálja elhinteni Lara okosságát a nézőkben, hogy dicséreteket zsebel be egysoros statisztáktól, meg megnevez három birodalmat meg azok három ismeretlen uralkodóját rögtön egymás után, valamint megjegyez és megfejt egy apja által ráhagyott mondókát. Alicia Vikander ezzel szemben helytáll, de nem tud fekáliából várat építeni. Nagyszerű Tomb Raider lenne (mellméretétől függetlenül – igen, mert van, akinek ez probléma, akadály a film megnézésben), ha megkapná a jellemvonásait annak a karakternek, akit valójában adaptálni próbál.

Lara mellett a szigeten tevékenykedő Trinity vezér, Mathias sem igazán sikerült érdekesre. A legnagyobb probléma leginkább az volt, hogy az őt játszó színész Walton Goggins egy pillanatra sem mélyedt bele a karakterbe. Kapott egy szerepet bizonyos karakterisztikával, történettel, ő pedig egy teljesen másikat játszott el. Emiatt persze nem csak a színész okolható: a forgatókönyv a főgonosznak semmit nem adott azon kívül, hogy lelőjön ártatlanokat, meg követelje, hogy nyissák ki azt, amit ő nem tud kinyitni. A Trinity, mint a háttérből irányító kéz is csak azért van a filmben, hogy legyen. Nincsenek indokaik, azt tudjuk, hogy gonoszak és akarnak valamit – leginkább úgy érvel a film ellenük, mint egy hanyag politikai kampány az éppen soros ellenségkép ellen.

Az alkotók a legnagyobb bakit ott vétették, hogy nem emelték át magát a kontextust a játékból, hanem maradtak annál a felütésnél, amit Sly és Arni is elvégzett még fénykorukban. A 2013-as játékban Lara a hajótörés után mire magához tér, már le is ütik. Rövid időn belül kiderül, nem csak az Endurance (a filmben Kitartás volt a neve) hajótöröttjei tartózkodnak az elveszett szigeten, hanem valami furcsa, szektába szerveződött lakossága is van, akik kíméletlenül végeznek az újakkal, de elrabolják a számukra megfelelő nőket, hogy áldozatot mutassanak be. Lara fürdik vérben, kúszik belek közt, találkozik több száz éves szamurájokkal, egyszóval a játék thriller elemekkel tarkított történetéből kihozható valami tényleg izgalmas és figyelemre méltó nagyjátékfilm, mindamellett, hogy intelligensen beszél történelemről, mitológiáról (az lényegtelen, hogy a történetíró koholt mitológiája vagy sem), menő képet fest az archeológiáról, mint tudományágról.

A film teljesen elhagyja ezt, és a felfedezés részét gyakorlatilag egy csapdákkal telepakolt folyosóra redukálja. Ez a Tomb Raider azokat a lassan már tékából kölcsönözhető sablon akciójeleneteket sorakoztatja, amelyek minden akció-sírrabló kalandfilmben előfordulhatnak. Fejlövés, robbantás, ne lépj arra a kőre, dárdák, farönkből kiálló pengék nagy sebességgel forogva, mindezt egy kiszámítható narratív gerincre ültetve csigolyaként egy olyan lezárással, ami inkább azt sugallja, hogy a folytatásban a készítők készek az Angeline Jolie-s múltat folytatni.

A végeredmény pedig erősen béta verziójú Indiana Jones-film, ahol a nácik helyét a nagyon rejtélyes, világuralomra (mi másra) törő Trinity háttérhatalmi szerv veszi át.  

A Tomb Raider tehát egy erősen B kategóriás, középszerű akció-kalandfilm, amely nem menti meg a videojáték-adaptációk becsületét, sőt, a nagyszerű játék rendkívül jól összerakott történetének árnyékában csak egy amatőr próbálkozása az adaptációnak. Annak ellenére, hogy a játék gyakorlatilag felkínálta a nagyszerű és izgalmas mozifilm vázlatát, csupán csak a címében, a nevekben, Lara öltözékében és másfél akciójelenetben emlékeztet a 2013-as nagysikerű videojátékra. Kiherélt karakterek, teljesen súlytalan események és kiszámíthatóság. Azt az izgalmat, amit ettől a filmtől vártunk eltemették egy mély kriptában. Reméljük egyszer Lara Croft majd rátalál.