Kevés könyv generált akkora hype-ot a geek-társadalomban az elmúlt években, mint Ernest Cline Ready Player One című alkotása. Az amerikai szerző elkészítette a ’80-as, ’90-es évek kockakultúráján felnőtt generáció bibliáját, ahol minden oldalon legalább három utalás van kamaszkorunk kedvenc filmjeire, zenéire, játékaira és könyveire. Hogy ez önmagában mire lett volna elég, sose tudjuk meg, mindenesetre tény, hogy a RP1 jókor volt jó helyen: menetrendszerűen érkező remake-ek korában garantált volt a bombasiker.
Ezzel még véletlenül sem azt szeretném sugallni, hogy ne egy jó könyvről lenne szó. Ennek ugyanis pont az ellenkezője igaz: a Ready Player One (szerencsére a magyar címadást megúsztuk) egy letehetetlen könyv. Ha az ember szíve csak egy picit is megdobban a Rush, a Pac Man vagy éppen a Gyalog galopp említésekor, akkor garantáltan falni fogja az oldalakat az újabb és újabb easter eggekért. Cline könnyen emészthető, gördülékeny stílusa is hozzájárul ahhoz (a fordítás szintén remek), hogy a vonaton, buszon felejtsük magunkat olvasás közben.
A regény nemcsak az utalások garmadájával idézi meg az aranykort, hanem egyéb motívumaival is: az outsider főhős, a komor jövőkép, vagy éppen a hatalommal szembeszálló tinik mind-mind a harminc évvel ezelőtti megoldásokat idézik. Ahogy egyébként a némileg túltolt, hurráoptimista befejezés is, de erről majd később. Maga a történet amúgy is inkább csak alibi az író számára, hogy elmerülhessen a nosztalgiában. A Dan Brownt idéző fejtörőkre épülő narratíva van annyira okos, hogy mindig egy-két lépéssel az olvasó előtt járjon, így bizony jó párszor fogjuk a fejünket csapkodni, hogy erre miért nem gondoltunk. A múltidézésen kívül a könyv másik nagy erénye ugyanis az, hogy partnerként kezeli az olvasót, aki a főhőssel együtt, vele gondolkodva ugorhat fejest a kihívásokba. Jó, nyilván a valóságban nem él olyan ember, mint Wade Watts, aki élő Wikipédiaként vágja a teljes popkultúrát, de pár dolgot azért mindenki ki fog tudni silabizálni. Cline írói kvalitásait dicséri, hogy a meglehetősen repetitív történet a könyv végére sem válik unalmassá vagy önismétlővé.
Ahogy nincs Super Mario Luigi nélkül és nincs Bon Jovi-album szerelmes ballada nélkül, úgy nem létezik hibátlan könyv sem. A Ready Player One sem az, és nem csak arra gondolok, hogy néhány elsőkönyves esetlenség becsúszik időnként. Cline ugyanis tényleg imádja a geekkultúrát, és ezért esze ágában sincs azt kritizálni, vagy legalább görbe tükröt tartani elé. Pedig a valóságból a virtuális álomvilágba menekülő generáció témája akár komoly társadalomkritikát is lehetővé tett volna, de az író egyszerűen csak nagyon jókra és nagyon gonoszokra osztotta a szereplőket. Lehet persze ezt is úgy értelmezni, mint tisztelgést a ’80-as évek faék-egyszerűségű B-kategóriás filmjei előtt, de a mai közönség már árnyaltabban szereti látni a dolgokat. Talán emiatt is érzi az ember laposnak a befejezést: nagyjából minden úgy történik, ahogy várható, az igazi katarzis igazi mélységek hiányában elmarad. Ha pedig már a mélységekről van szó, bizony a karaktereken is lett volna még mit csiszolni. Különösebb jellemfejlődésről nem beszélhetünk, a szereplők jelentős része egy szóval összefoglalható.
Mindez persze csak a szokásos kritikusi nyafogás, hiszen a Ready Player One mindent összevetve kimagasló teljesítmény. Már eleve az a jártasság, amivel Cline a popkultúrában mozog, egészen lenyűgöző, és tiszteletre méltó az a vélhetően nem kevés kutatómunka is, ami a regény megírásához szükségeltetett. Néhány száz oldal erejéig jó újra gyereknek lenni, úgyhogy most megyek is, előkeresem a padlásról a Game Boyom.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
