Trilógián alapul az Expedíció

Pedig lenne létjogosultsága ennek a különös történetnek, hiszen egy megfoghatatlan világ a világban, az azonos időben ugyanott létező misztikus és realista jelen nem vadonatúj gondolat, de nem is elcsépelt klisétörténet. A trilógia megjelenése után az X Térséget gyakran hasonlították a Stalker-könyvek Zónájához, ám ha már ábrázolt hasonlóságokat kutatunk a közelmúlt fantasztikumából, elég lenne csak a Stranger Things világon túli epizódjaira asszociálni.

Az X Térség is egyfajta Upside Down, ahol az evolúció kiröhögi a realitást, és összemixeli a flórát a faunával, vagy épp a homo sapienssel, ha olyan kedve van.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

Expedíció – Misztikum és terepmunka

Ennek a regényfolyamnak az első darabja a hamarosan debütáló, azonos című filmadaptáció alapja, az Expedíció, a szándékos homályban tartás regénye. Már az első lapokon valódi alapok, fogódzó nélküli felvezetést kapunk, személytelen szereplőkkel, akiket még a nevüktől is megfosztottak, csupán foglalkozásuk utal arra, kik is lehetnek ők, erre az egyszerre rémisztő és csodás küldetésre induló emberek. Az expedíciós gyorstalpalón kiképzett csoportot tehát beküldik a rejtélyes X Térségbe, hogy méréseket végezzenek, megfigyeljenek, magyarázatot találjanak arra, mi is hódította el a valóság egy darabját az ember által ellenőrzött territóriumból, és miképpen lehetne azt visszavenni tőle. Magyarán: adott négy ember, akiknek illene felfedezni egy rejtély forrását, egy anomália gyenge pontjait. Ehelyett kapunk mindenféle misztikusra maszatolt dolgot, különös intuíciókat, számtalan belső vívódást.

Ez a fajta nyitány homályos ugyan, de ha elfogadjuk az író játékszabályait, érdekes kalandtúrára vezet minket ebbe a nyomasztó világba. Egyfajta lélekutazást tehetünk a főszereplőként fellépő biológussal, akinek belső monológjai itt-ott valóban szépirodalmi mondatokkal tarkítják az egyébként viszonylag lassan hömpölygő cselekményt. A biológus a maga módján afféle antiszociális személy, akiben hihetetlen nagy elhivatottság lakik szakmája iránt, remek alkalmazkodóképességgel rendelkezik, képes beolvadni a természetbe. Bár nem derül ki pontosan, mi alapján választják ki az expedíció tagjait, de egy ilyen elvont figurában mindig van potenciál, főképp ha olyan rejtélyekkel társul a történet, mind az élő szövettel falra írt bűvös mondat:

„Ahol a bűnös kezéből a fojtó gyümölcs fakad, ott hozom a halál magvait”.

Az Expedíció azért érdekes könyv, mert épp azokkal a kérdésekkel adja el magát, amelyeket egy valódi felfedezőút során is feltennénk. Életszerű, mert nem állnak készen a válaszok, ugyanakkor izgalmas fikció, mert máshol nem látott, szürreális metamorfózisokat villant fel előttünk, ami garantálja az olvasói érdeklődés fenntartását. Azzal is, hogy az író nem külső szemlélőként írja meg a biológus kalandjait, lelki és érzékelésalapúvá teszi a cselekményt, ami pont eléggé közvetlen kapcsolódású és bizarr ahhoz, hogyha kellő hangulatban kapja el az embert, élvezetes olvasmánnyá változtat egy ilyen se füle, se farka történetet.

Külön pluszpont jár érte, hogy – bár a regény megírásakor még nem volt akkora elvárás a diverzitás, mint jelenleg –  a könyv és a belőle készült film expedíciós tagjai mind nők, kompenzációt nyújtva ezzel az ismertebb kalandtörténetek tesztoszteron-túltengéseiért. Arról nem is beszélve, hogy a jelenlegi hollywoodi botránytengerben mennyire jót tehet egy női karaktereket mozgató könyvadaptáció. Ezzel azonban ki is merül a Déli Végek dicsérete, hiszen a széria második darabja már nem apellál ezekre az értékekre. Sőt érezhetően csak egy átvezető könyv a két dominánsabb rész között. A Kontroll legnagyobb hibája, hogy eltűnik belőle az a líraiság, ami a sorozatnyitó kötetet jellemezte.

Az Expedíció után nem szabad mohón belekapni a folytatásba, mert a megváltoztatott elbeszélésmód a második „epizódra” bántóan lerombol minden kíváncsiságot. Ha egymás után olvassuk őket, könnyen csalódhatunk.

Kontroll – Unalom és kínlódás

Míg az Expedíció énelbeszélőjéhez, a biológushoz az egyes szám első személyű nézőpont által közel kerülhet az olvasó, addig a Kontroll távolságtartó, egyes szám harmadik személyű elbeszélésmódra vált az író, és egy új főszereplőt állít a középpontba, aki ráadásul egyáltalán nem olyan érdekes figura, mint a biológus. Talán ez lehet a magyarázata annak, hogy ezt a könyvet borzasztóan lehet unni, és a továbbolvasásra csupán az motivál, hogy a polcon még várakozik a harmadik rész is.

A kiégett ex-ügynök, a Déli Végek új igazgatója, Kontroll (azaz John) és a biológus kapcsolata ebben a mozaikszerűen összeálló, vonatott könyvben indul útjára a semmibe, hogy aztán a folytatásban az érdektelenség mocsarába süllyedjen. A belülről felfedezett X Térség és a most újonnan megismert Déli Végek ügynökség története is ebben a kötetben kapcsolódik össze (avagy falja fel egyik a másikat), és innentől már csak bízni lehet abban, hogy az utolsó kötet, azaz a végjáték sokkal izgalmasabb lesz, mint a Kontroll elnyújtott első kétharmada.

Kétségtelen, hogy a harmadik kötetre már csak azok a mazochista olvasók neveznek be, akik megbocsátanak az írónak majdnem egy egész kötetnyi tömény unalmat, lapos párbeszédet, kétszázötven oldalnyi settenkedést.

A Kontrollban többnyire egy helyben állunk, csupán gondolati szinten járjuk körbe az eseményeket, néha visszatekintünk egy korábbi jelenetre. Meggyőződésem, hogy a második könyv aládúcolni volna hivatott az elsőt annak ellenére, hogy az Expedíció támaszték nélkül is megállja a helyét. Így a Kontroll csupán egy biztonsági intézkedés, ami pont azokat az olvasókat riasztja el a folytatások bevállalásától, akik az első kötetet szerették. Az utolsó 20-30 oldalon sikerült ugyan elrejteni néhány dramaturgiai horgot, de egyértelmű, hogy ez csupán a Fantomfény megvásároltatására tett kísérlet, a terep előkészítése azok számára, akiket még nem üldözött el a vandermeeri perverzió.

Fantomfény – Paranoia és káosz

A trilógia végére a szerző ismét változtat a struktúrán: ezúttal három történetszálon vezeti az olvasót, melyek időkezelése teljesen logikátlan, kusza és bosszantó. Bár a harmadik kötet próbálja ott felvenni a fonalat, ahol az első abbahagyta, a lendülete sajnos kifulladt, a sokszereplősre duzzadt történetben nem tudjuk eldönteni, kire fókuszáljunk igazán, és ki a feláldozható karakter a Déli Végek oltárán. A Fantomfény tele van szórva az Expedícióból kimaradt morzsákkal, de képtelen fenntartani a feszültséget, és már a legedzettebb olvasóból is előbújik a „mikor lesz már vége”-érzés.

A visszatérés az X Térségbe eltorzítja az Expedíció baljós, nyomasztó és érdekes atmoszféráját. Az a szál is, amelyik a biológus és Kontroll kapcsolatát mutatná be, inkább foglalkozik a második kötet megfoghatatlan, (már-már unalmas) összefüggéseivel, azonban egyik témában sem mélyül el igazán, így sekélyes marad. Itt van továbbá az egyes szám második személyben megírt ex-igazgató/pszichológus/Gloria/Cynthia történetszála, ami érdekes adalékanyag lehetne az Expedíció előtörténetéhez, választ is adhatna néhány kérdésre az X Térség kialakulását illetően, de az eseményeknek ezen a pontján a magyarázkodás már puszta időhúzásnak tűnik csak, hiszen oldalszázak óta a befejezést várjuk egy korrekt lezárással, újabb kérdések helyett.

Hiába!

A weird fiction épp attól weird, hogy semmi nem zárható le, állapítható meg egyértelműen. A rejtélynek legalább egy szeletkéje megoldatlanul kell, hogy maradjon, hiszen éppen ebben áll műfajteremtő ereje, különlegessége – átmenetet képez a sci-fi és a misztikus írások között, magyarázza is a megmagyarázhatatlant, de érintetlenül is hagyja a világeredetet.

A Fantomfény cselekményét viszont csak súlyosbítja az állandóan jelen lévő paranoia, az egyes szereplők irritálóan antiszociális viselkedése, és a sok értelmetlen személyiségtorzulás.

Ahogyan a szerző mindenképp megpróbálja az önmeghasadás pszichológiáját belegyömöszölni a természetfeletti hangulatba, inkább emlékeztet az ezerszer feldolgozott pszichothrilleri klisékre, semmint valódi magyarázatra az X Térség rejtélyét illetően. Tényleges lezárás helyett számolgathatjuk, hány filmben láttuk már a psziché kivetülésének fizikai megjelenését, és szitkozódhatunk magunkban, amiért a nagyszerű első rész után nem hallgattunk az olvasói értékelésekre, és időt áldoztunk hatszáz oldalnyi rosszul megírt és szerkesztett, beteg fantáziának.

A kötetek külön-külön is hullámzó színvonalat képviselnek, sorozatként pedig csak egy nagyon szűk, elvont gondolkodásmódot és lebegést kedvelő réteg lesz lelkesen vevő erre a céltalan világok közti utazásra. Bár a megválaszolatlanul maradt X Térség-rejtélye örök, minden érdekfeszítő történetszilánkja ellenére is kíváncsiságomat csak közepesen volt képes kielégíteni.