Az enyhe kifejezés, hogy a Fekete Párduc kapcsán folytatott diskurzus már kezdettől fogva át volt politizálva. Az alkotók, a különböző médiaszemélyiségek és véleményformálók nem győzték kihangsúlyozni a Marvel Moziverzum első fekete szuperhőse (mármint aki saját történetet is kapott) fontosságát. A bevételek pedig igazolták, hogy tényleg nem hagyható figyelmen kívül a reprezentáció, sőt még a vártnál nagyobb sikert is eredményezhet, ha egy kisebbség ennyire magáénak érez egy produkciót. Persze rögtön megjelent ennek ellentábora is, ráadásul egyesek még a végeláthatatlan DC-Marvel párbajba is megpróbálták belerángatni az alkotást, amelynek (filmes vonatkozású) érdemeiről így alig esett szó. Amikor pedig szó esett, akkor is többnyire hasonló paneleket hallhattunk: mennyire fontos üzenettel bír a Fekete Párduc, mennyire aktuális és komoly üzenete van világunkról. A cikk SPOILEReket tartalmaz!
Azonban a legnagyobb fájdalmam Ryan Coogler művével kapcsolatban éppen az, hogy a Fekete Párduc akár egy ilyen film is lehetett volna, de nem tudott azzá válni. Hiszen fontos, amit állít világunkról, arról, hogy hogyan kéne emberként, társadalomként és államokként viszonyulnunk egymáshoz 2018-ban, de ez elválaszthatatlan azoktól a politikai rendszerekről, amelyekben ezeket tesszük. Támadhat akármilyen nemes érzület is bennünk a moziból kilépve, ezeknek az érzületeknek az érvényre jutását politikai rendszereink fogják biztosítani, és ezek eszközei fogják meghatározni, hogy mennyire hatékony és mennyire tiszta az adott rendszer. Gondoljunk bele csak abba, hogy egy állampolgári kezdeményezésnek mennyi esélye van törvényi szintre emelődnie – és hogy egyáltalán akarjuk-e, hogy bármilyen állampolgári kezdeményezés törvényi szintre emelődhessen. Ezek azok a kérdések, amiket még azelőtt kell eldöntenünk, mielőtt a konkrét kérdésekről elkezdünk vitatkozni, hiszen a politikai rendszernek hosszú távon kell működnie, és szubjektíven, case-by-case alapon maximum a Marvel-filmek világában lehet döntéseket hozni.
Azt tehát magam sem vitatom, hogy az alkotás jóval politikusabb, jóval „társadalomtudatosabb”, mint például A Hangya vagy a Doctor Strange. Azonban ez az illúzió hamar eloszlik, amint megpróbálunk a Fekete Párduc gondolatvilágának mélyére ásni, és például politológiai értelemben szemlélni a vásznon látott történetet. Így nézve T’Challa és Koncoló párharcának végkimenetele tulajdonképpen arról szól, hogy egy legitim módon trónra került uralkodót megpuccsol (és börtönbe zárna) a hatalomból kikerült ellenzék, gyakorlatilag polgárháborús helyzetbe lökve Wakandát. Ismerős lehet ez az afrikai országok többségének történelméből: a rendszer egy puccskísérlet miatt destabilizálódik, az állam törzsekre és hadurakra esik szét, akik között megkezdődnek a sokszor évtizedig tartó villongások. Viszont a kontinens legtöbb országának nem volt akkora szerencséje, hogy az egyik törzsfő és a másik oldalon álló hadseregparancsnok egy párt alkosson, nem jött az orrszarvú ex machina, azaz a való élet gyilkos fegyverei bizony nem álltak meg a célpontok arcát nyalogatni. Azonban a Marvel mindent tökéletesen elvarró formulája erősebbnek bizonyult, hirtelen minden szereplő félretette a korábbi sérelmeit, hogy percekkel azelőtt még egymást ölték, Wakanda politikai rendszere pedig látszólag szemernyit sem rendült meg.
A Fekete Párduc nem a legjobb, de az egyik legfontosabb Marvel-film
A forgatókönyv ugyanis a politikai kérdéseket hamar egy elvi-erkölcsi síkra tereli, ahol T’Challának azért kell győznie, mert ő a jófiú (hiszen még saját hibáit is képes belátni), és mert ő akar jó dolgokat csinálni.
Itt fontos megjegyezni, hogy a weberi felosztás háromféle legitimációt ismer el: a tradicionális, a karizmatikus és a legális-racionális legitimációt. Ez utóbbi itt nem értelmezhető, ugyanis elsősorban a bürokratikus szervezetek kapcsán mondja ki, hogy a hatalmat azoknak áll jogában gyakorolni, akiket ezzel bíznak meg. A tradicionális a Wakandához hasonló monarchiák sajátja: a hatalomgyakorlást a hagyomány és nem feltétlenül az uralkodó személye határozza meg. A karizmatikus pedig éppen ennek mond ellent, a legitimációt az uralkodó személyéből eredeztetve. A Fekete Párduc tehát végeredményben nem tesz mást, mint hogy a tradicionális legitimációt karizmatikusra cseréli.
Koncoló Wakanda politikai rendszeréből kiindulva nem tett semmi olyat, ami illegitimmé tenné: a szokásjog szerint szerezte meg a hatalmat, amivel nem élt vissza, mindössze külpolitikáját nem Wakanda (vagyis pontosabban T’Challa) nemes eszméi szerint folytatta volna. Ez viszont nem hatalmi (politics), hanem szakpolitikai (policy) kérdés, azaz a Marvel végeredményben azt üzeni, hogy egy jog szerint trónra került uralkodó eltávolítható pusztán azzal az indokkal, hogy valakinek nem tetszik az általa folytatott politika (policy). (Vegyük figyelembe, hogy Wakanda abszolút monarchia és nem demokratikus állam, tehát ebben az esetben irreleváns az állampolgárok akarata – nem mintha erről az akaratról bármit is megtudnánk a Fekete Párducban.) Ez pedig végeredményben azt mondja ki, hogy egy a hagyományok értelmében jogtalanul hatalomra került vezetőt is legitimálja az, hogy jót akar. „Amikor vitatott volt a húszas, harmincas években általában a parlamentarizmus, rögtön előbukkantak a mögöttes igazoló elvek, és például Mussolini karizmatikus legitimációja azon alapult, hogy ő (és senki más!) képes az egész olasz nemzet érdekeit kifejezni, vezetni a népet biztos célja felé” – írja Bihari Mihály politológia-tankönyve.
Magyarul rögtön felmerül az a probléma, hogy ez az érdek, a közjó, a nép célja, nevezzük bárhogy, egyértelműen az adott vezető szubjektív nézetei szerint van meghatározva. Ebből kiindulva Kim Dzsong Un is pontosan ugyanazon elven uralkodik, mint T’Challa: mert ő az, aki tudja, hogy országának mi a legjobb.
Persze a szkriptnek megvan erre a kifogása, miszerint T’Challa és Koncoló párbaja valójában még nem ért véget, hiszen egyikük sem halt meg, és egyikük sem adta fel a küzdelmet. Ez a kérdés már eleve zavarosan van tálalva, hiszen az érintettek jó része egyszerűen nem fogadja el ezt az indoklást. Sajnos a film nem ismerteti a pontos jogi hátteret, így mi sem tudhatjuk, hogy a „vízesésbe eszméletlenül ledobatás” legyőzetésnek számít-e, de az így is biztos, hogy a végső küzdelem nem tartja be a szokásjogot. Hiszen az elég világossá válik a korábbi eseményekből, hogy az uralkodói kihívásnak egy adott helyszínen, adott rituálé szerint (pl. a két fél testőrsége által közrezárva, bár ezt is csak az egyik esetben tapasztaljuk…), adott közjogi méltóságok szeme láttára, és ami a legfontosabb, a feleket Párduc erejétől megfosztva kell zajlania. Többek között pont az olyan eseteket elkerülendő, ahogyan végül T’Challa halálosan megsebzi Koncolót. Amennyiben ezek a feltételek nem teljesülnek (és ennek láthatóan semmi következménye nincs), az azt jelenti, hogy jogbiztonság jóformán nem létezik, vagy legalábbis súlyosan sérül. Azaz ismét arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a tradicionális legitimáció ez esetben sem érvényes.
Természetesen azért vannak ekkora hézagok a Fekete Párduc logikájában, mert a Marvel valójában nem politológiai eszmefuttatást, hanem egy erkölcsi tanmesét valósít meg. Nem arra kell figyelnünk, hogy politikai értelemben milyen következményei vannak (vagyis lennének a valóságban) a cselekménynek, hanem a stáblista közepére beszúrt jelenetben szánkba rágott tanulságra. Ami elmondható a Thor: Ragnarök esetében a humorról, az ugyanúgy igaz a Fekete Párducra mondanivaló tekintetében: a Marvel kliséi megfojtják, és megakadályozzák abban, hogy a saját útját járva igazán kiteljesedjen. És emiatt mondható el az, hogy Ryan Coogler alkotása csak szeretne az átlagnál intelligensebb, elgondolkodtatóbb, a valóságra jobban reflektáló darab lenni, de nem tud.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
