Guillermo del Toro, az elmúlt huszonöt év egyik legkedveltebb fantasy és horror rendezője az elkövetkező hónapok során valószínűleg azok számára is kilép az ismeretlenség homályából, akiket eddig elkerültek a mexikói születésű művész látomásai. Kétségtelen persze, hogy ők a kisebbséget képviselik, hiszen del Toro a mozgóképművészi vonásokat kihangsúlyozó alkotások mellett az abszolút közönségfilmek világában is alkotott eddigi pályafutása során.
Guillermo del Toro a mexikói Jalisco állam fővárosában, Guadalajarában született 1964 október 9-én. Már a ’80-as években is készített rövidfilmeket (Doña Lupe, Geometria) és sorozatepizódokat (öt rész dirigálásával gazdagította a Hora Marcada című fantasy/horrorszéria repertoárját).
1993-ban hozta tető alá első nagyjátékfilmjét.
A direktor szülőhazájának színeiben versenyző, meglehetősen kísérletezgető beállítottsággal bíró Cronosnak a forgatókönyvét is del Toro írta, majd négy esztendővel később, 1997-ben bemutatta a Donald A. Wollheim novellája alapján összetákolt Mimic – A júdás faj című produkciót, ami máig a leggyengébb alkotása. Az óriásrovaros agyhalál után kétségtelenül indokolt volt az újabb négy esztendős szabadság, amely abszolút meghozta gyümölcsét, hiszen 2001-ben megérkezett Guillermo del Toro egyik legtöbbre tartott alkotása, a misztikus/kísértethorror műfajban gyakran viszonyítási alapként kezelt Ördöggerinc. Érvényesült is az ugródeszka-hatás, hiszen del Toro egy évvel később már népszerű képregényfilmjét, a David S. Goyer forgatókönyvéből készült Penge 2-t prezentálhatta, amely után nem is tért le a felnőtteknek mesélő szuperhősök csapásáról, hiszen 2004-ben leszállította a Hellboy-t. Mielőtt 2008-ban bemutatta volna az ördögfejű paranormális ügynök következő, Az Aranyhadsereg elnevezésű második kalandját, 2006-ban igazán nagy író-rendezővé vált A faun labirintusával, amely három Oscar-díjat is bezsebelt (legjobb fényképezés, látványtervezés és maszk).
Jó ideig úgy volt, hogy del Toro adaptálhatja A gyűrűk ura várva várt előzménytörténetét, A hobbitot, ám a forgatási folyamatok késedelmei miatt végül távozott a produkció fedélzetéről. Helyette 2013-ban, a Tűzgyűrűben megkísérelt egyszerre tisztelegni a japán szörnyfilm zsánere és a hollywoodi látványfilm világa előtt, ám a kínos anyagi kudarc mellett a történet is gyengére sikeredett, a jaegerek és a kaijuk háborúja váratlanul uncsi összképet hozott. Ezt követően kisebb munkák következtek. A Simpson család egy epizódja, kettő videojáték (Pacific Rim: Jaeger Pilot Oculus Rift Experience, P.T.) és két rész a The Strain – A kór című vámpírszériából, amelynek del Toro volt az egyik kreátora is (a mű nem lett túlságosan sikeres). 2015-ben szállította újabb nagyjátékfilmjét, az Ördöggerinc nyomdokaira visszatérő, de a rajongók és a kritika által egyaránt kevésbé elismert Bíborhegyet. 2016-ban sínre tette a Trollhunters animációs sorozatot, tavaly pedig megérkezett A víz érintése.
Utóbbi meghozta Guillermo del Torónak pályája eddigi legnagyobb áttörését, a tizenhárom Oscar-jelölést és a minden korábbinál nagyobb elismerést. Ezért is tekinthető indokoltnak, ha elgondolkozunk azon, hogy mégis milyen elemekből tevődik össze az a filmnyelv, ami az író-rendezőt az évek során ekkora magasságokba emelte.
Guillermo del Toro művészetének értékét elsősorban nem a magas minőség, hanem a bárhol felismerhető egyediség adja.
Bizonyos szempontból olyasmi figura, mint J.J. Abrams a sci-fi világában. Filmjeit nézve érezhetjük a fantasy és a horror műfajai iránt tanúsított nagyfokú alázatát. Történeteit nem bonyolítja túl, de azért szereti a szimbólumokat. Narratívái többnyire egyszerűek, de nem félnek komoly témákhoz nyúlni, a háború fajsúlyos jelensége például, különböző megközelítésekben ugyan, de egyértelműen visszatérő téma a del Toro-filmekben. Karaktereivel is jól bánik, de nem teszi őket nehezen értelmezhetővé. Elmondhatjuk tehát, hogy ez a mackós, kedves arcú, de vérgőzzel álmodó fickó sosem feledkezik meg a benne szunnyadó, a mágikus történeteket szívből szerető kisfiúról. Akárcsak Abrams, Guillermo del Toro is rajongóként alkot, rajongókhoz szólva.
Filmjei alapvetően szinte minden esetben arról szólnak, hogy az ember – vagy néhány kivételes esetben valamilyen más erő – olyasmit hoz a világba, aminek nincs helye a Földön.
A Cronos egy olyan szerkezetről szól, amely képes radikálisan megnövelni az emberi életet, ezzel a fajunk a világban elfoglalt alapvető pozíciójával szöges ellentétben álló halhatatlanság jelensége kerül képbe (az úgynevezett Cronos-eszközt ráadásul egy különös rovar irányítja a fogaskerekek között), míg a Mimic – A júdás fajban a gyermekekre leselkedő halálos vírust terjesztő csótányok kiirtása céljából, fajok keresztezésével újfajta rovart teremtenek a tudósok. Egy olyan lényt, ami később saját alkotójára kezd vadászni. Az Ördöggerincben a háború pusztítása árva fiúkat termel, a magára hagyott gyerek frusztrációjából megszülető agresszió pedig halált és a kísértet megszületését eredményezi. A Penge 2-ben az egyensúly felborul, mert a sztori árnyékos sarkaiban bujkáló konfliktusgeneráló egy olyan új vírust hoz létre, amelynek hordozói vérfüggő, drogos típusú lényekké válnak, a Hellboy-filmekben pedig nem csak számos negatív figura, hanem maga a főhős is másik dimenzióból érkezik.
A Tűzgyűrű kaiju szörnyetegeinek esetében is hasonló a helyzet. A faun labirintusában a spanyol polgárháború következtében az ártatlan Ofelia a túl korai felnövés nyomásának kilátástalan helyzetébe kerül, miközben a valós vagy csak általa képzelt (esélyes az utóbbi, de a döntés végső soron a nézőé) faun azt állítja, hogy eleve ő maga sem az emberi világ, hanem a felszín alatt húzódó tündérország szülötte, ráadásul a trón örököse. Az Ördöggerinchez hasonlóan a Bíborhegyben is megszületnek az erőszakos halál eltévelyedett kísértetei, ám fókuszba inkább a főhősnő helyzete kerül. A Mia Waikowska által alakított Edithet a történet antagonistái (Jessica Chastain és Tom Hiddleston nagyszerű párosa) cselszövés által a boldog jövőt ígérő, ám valójában életveszélyes körülmények közé taszítják. Tulajdonképpen a főhősnő is olyan világba lép be, amelynek ideális esetben a közelébe sem merészkedne.
Ide kapcsolódóan azt is meg kell említeni, hogy del Toro történetei gyakran – nem csak a gonosz alakok, hanem a hősök figuráin keresztül nézve is – alacsonyabb rendű, elavulni látszó faj képviselőjének mutatják be az embert, akinek folyamatosan küzdenie kell a túlélésért, ám ebben a harcban nem mindig sikerül győzedelmeskednie.
A Tűzgyűrű del Toro művészetének egyértelműen a leghollywoodiasabb alkotása. Kissé pátoszos cselekményvezetése kényelmes, kiszámítható és megnyugtató konklúziót társít az emberi küzdelmekhez. Azonban a rendező legtöbb művében jóval árnyaltabb a kép. A júdás faj intelligens gyilkos rovarjai, igaz, hogy nevetségesen tálalt módon, de képesek embernek álcázni magukat, hogy így maradjanak észrevétlenek egészen addig, amíg nem kerülnek abszolút fölénybe. A Penge 2-ben olyan fenyegetés kerül kilátásba, amely a Föld bolygó táplálékláncának teljes és radikális átalakítására lehet képes, így eszközölve az emberiség bukását. A faun labirintusában Ofelia saját fantáziavilágának – vagy az életre kelő tündérmese valóságának – törvényei szerint nem is az emberi civilizáció tagja, hanem egy mágikus, rejtőzködő nemzet trónörököse. Látván maga körül a polgárháború borzalmait és katonatiszt nevelőapja kegyetlenkedéseit, teljesen érthető, hogy menekülni próbál a felnőtté, az emberré válás elől.
Mert ahogy ő látja, emberré válni egyenlő a gonosszá (mint a nevelőapja), vagy a kiszolgáltatottá (mint az édesanyja) válással. És persze itt van Hellboy, a Pokolfajzat, aki akármennyire is szórakoztató és szimpatikus, mégiscsak egy másik világ szülötte. Ahogy Az Aranyhadsereg egyik legemlékezetesebb jelenetében Nuada herceg, a történet antagonistája is felhívja rá a figyelmet, az emberiség a más dimenziók, valamint a mágikus társadalmak nagyobb hatalommal bíró lényeihez képest elenyészőnek tetszik, így könnyedén lehetne uralkodni felette. Talán pont ezért szeretjük ennyire Hellboy figuráját. Mert semmivel sem tartozik nekünk, ráadásul többségünk megveti, és mégis vásárra viszi a bőrét értünk.
Arról se feledkezzünk meg, hogy Hellboy képében egy baljós külsejű, ördögszerű lény menti meg az emberiséget! És nem ez az egyetlen biblikus szimbólum del Toro pályájában.
Hellboy komplett fizimiskája azt sugallja, hogy a prekoncepciókkal való leszámolásra kell készülnünk, az elvárásainkat nyugodtan kispadra ültethetjük, mert könnyen lehet, hogy semmi sem úgy történik majd, ahogy sejtettük. Megmentőnk angyalszárny helyett ördögszarvat visel, és bizony piszkosul jól áll neki. A keresztény mitológiára tett utalások amúgy inkább Guillermo bogaras korszakában figyelhetők meg. A Cronos rendkívül hosszú életet adó szerkezetének működését egy rovar irányítja, a rendező pedig az ízeltlábúak szintjére alacsonyítja, vagy talán inkább pont emeli fajunkat, amikor azt mondatja egyik szereplőjével, hogy Jézus a vízen járt, akárcsak a szúnyogok, a feltámadást pedig a hangyák sajátjának tekinti. Isteni szikra jelenik meg a rovarokban, a néző pedig hirtelen elképesztően elveszettnek érzi magát, ahogy a nyári napsütésben izgő-mozgó talajra gondol. A Mimic csótányölésre kitenyésztett laboratóriumi mutánsai a júdás faj elnevezést viselik. Kezdetben a történet tudósaival egyetértésben arra gondolhatunk, hogy a névadást az eredeti küldetés, a hasonló rovarokkal való leszámolás feladata generálta, ám a cselekmény előrehaladásával testhezállóbbá válik a júdási árulás úgy, ha a teremtő elleni támadásként értelmezzük. Hiszen a júdás bogarak saját alkotójuk, az ember életére törnek.
Igen, elvont agyszülemények, lidércnyomásszerű látomások és tündérmeséket idéző cselekmények jelzik Guillermo del Toro útját a filmtörténelemben.
De hiába a fantasy vezérfonala, alkotásai sosem válnak teljes mértékben elrugaszkodottá.
Mert a rendező úr nem az a kényelmes típus, aki kitalált, távoli világokba utazik, hogy ott saját történelmet és teljesen új törvényeket teremtsen. Nem, műveiben kivétel nélkül keserű és szomorúságtól terhes való világunk keretei között marad, hogy fantázialényeit és rémmeséit emberközeli atmoszférában tálalja. Így nyílik lehetősége arra, hogy rendkívül hatékonyan beszéljen történelmi bűnökről, emberi gyarlóságról, csoportok közti konfliktusokról, eredendő gonoszságról és – gyengébb időszakaiban – óriásrobotokról. Az Ördöggerinc nem csak az árva sors elhagyatottságáról, a magányosság érzetéről és kilátástalanságról szól, hanem a spanyol polgárháború borzalmas embertelenségeiről is. És ezt nem véres akciójelenetek és golyózáporok segítségével teszi, hanem egyszerű gyermeki életek könnyfakasztóan valóságszagú bemutatásával. A hasonló kontextusban elhelyezkedő A faun labirintusa a kísértethistóriát komor, sötét tündérmesére cseréli, de mondanivalójában nagyjából ugyanezekről a jelenségekről szól, egy érettebb, tapasztaltabb filmalkotó nyelvezetének tálalásában. Ám még az Ördöggerinc megszületése előtt, első műveiben del Toro az ember kicsinyességéről regélt.
Arról, hogy fajunk mennyire tiszteletlen az Isten, az univerzum és a természet törvényeivel szemben. Nem hihetjük azt, hogy holmi varázseszköz segítségével büntetlenül örök életet nyerhetünk (ahogy a Cronos szereplői gondolják), és a biológiai folyamatok manipulálásának következményeit is vállalnunk kell (még ha olyan trashfilmesek is, mint a Mimic-ben). Guillermo del Toro legpopulárisabb és legnépszerűbb alkotásai, vagyis az életmű képregényfilmjei minden csihipuhi, hatásfokozás és vizuális effekt felszíne alatt leginkább különböző közösségek konfliktusairól szólnak. A Penge 2 a megoldás helyett egymás kiirtására törekvő ember-vámpír harcon keresztül akármelyik bandaháború vagy véres fegyveres konfliktus allegóriájának megfeleltethető, a Hellboy-filmekben pedig a beszűkült gondolkodású emberiség saját megmentőjét is lenézi és megveti csupán azért, mert szokatlan a külseje. Az Aranyhadsereg ráadásul teker még egyet a dolgon, amikor Nuada herceg az emberekkel kötött korábbi paktum felülvizsgálása helyett egyből erőszakos felkelést robbant ki. Mindezek mellett a Bíborhegy kicsit mást, kisebb léptékű üzenetet képvisel. Szellemsztorijának omladozó falai között egyszerűen csak a halandó legbelső, legsötétebb érzelmeiről szolgáltat rémisztő esettanulmányt, az eredendő gonoszság létezését bizonyítandó.
Guillermo del Toro filmalkotási módszere komplex, ráadásul rendszerint remekül választja meg színészeit.
Kedvenc figurája, a téglafejű Ron Perlman már a Cronosban is fontos szerepet kapott, amit jól hozott, így nem meglepő, hogy a direktor vitte magával a Penge 2-be, majd később ráosztotta Hellboy szerepét is, sőt, mi több, a színész még a Tűzgyűrűben is lehetőséghez jutott. De rajta kívül del Toro a Mimic-ben a fiatal Josh Brolinnal is együtt dolgozott, az Ördöggerincben és A faun labirintusában nagyszerű spanyol színészeket verbuvált össze, a Tűzgyűrűhöz pedig már Charlie Hunnam (akit tuti, hogy Perlman ajánlott be, hiszen a két színész sokat játszott együtt a Sons of Anrchy című sorozatban) és Idris Elba is csatasorba állt a kedvéért. Eddigi legnagyobb sztárparádéját kétségtelenül a Bíborhegyben prezentálta, hiszen a főszereplő Mia Wasikowska mellett Tom Hiddleston és Jessica Chastain generálták a bonyodalmat, ráadásul itt is feltűnt Hunnam, és még a Supernatural egyik legemlékezetesebb mellékalakja, Jim Beaver is tiszteletét tette.
Kétségtelen, hogy Guillermo del Toro filmművészete és pályája soktényezős képet tár elénk. Akadnak jobban kritizálható alkotásai, de az biztos, hogy A víz érintése előtt is gyártott már mesterművet. Szereti a horrort és a fantasyt. Lenyűgözően bánik a természetfeletti lényekkel, de sosem feledkezik meg a Föld uralkodó fajának szürke magányáról. Társítja a két világot azért, hogy tartalmas, narratíva és vizualitás szempontjából is emlékezetes filmeket hozzon tető alá. Múltját célszerű ismerni, jövőjére pedig tanácsos odafigyelni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
