Megjelenése óta a Trónok harca a sorozatvilág forradalmasítójává és egyik első számú ihletőjévé vált. Ennek megfelelően semmiképpen nem meglepő, hogy George R.R. Martin sajátos stílusvilágát néhányan megpróbálják leutánozni. Ezzel nincs is igazán baj, ha az eredmény komolyan vehető formát ölt, és az ötletmerítésen túl képes saját lábaira állni. A Britannia azonban nem ilyen sorozat. Westeros farvizén próbál felúszni, ám az ókori római hódítók és a titokzatos druidák története még a fantasykedvelők félfogára sem bizonyul elegendőnek.
A sorozat készítői eddig a kis képernyőn kevésbé kiaknázott és minden szempontból meglehetősen érdekes lehetőséget tettek meg kiindulópontnak. A brit világ kelta ősideje kaphatott volna egy izgalmas sztorit, ám a kreativitás szinte teljes hiánya hamar érzékelteti elszomorítóan negatív hatását.
A római hadsereg Aulus Plautius (David Morrissey) vezetésével érkezik meg Britanniába, hogy a Birodalom fennhatósága alá vonja a szigetek egymással viszálykodó törzseit. A procedúra nem halad gördülékenyen, hiszen a sajátos identitással és hitvilággal rendelkező népek nehezen adják be derekukat, ráadásul úgy fest, hogy nem csak történelmi, hanem mitológiai fordulat is készülődik. A törzsek isteneinek akaratát közvetítő druidák rejtélyes jóslatai megdöbbentő, örök érvényű változást sejtetnek: a szereplők között a kiválasztott személye bújik meg.
A Britannia nem csupán történelmi tablót igyekszik nyújtani, hiszen a történet aktív részévé próbálja tenni a spirituális, misztikus hatalmakat is.
A probléma az, hogy ez nem szellemes alternatív történelmet, hanem nehezen értelmezhető, logikátlan katyvaszt eredményez. A produkció filmnyelve és sugalmazása mintha a törzsi világ hitrendszere, mely a modern ember számára elvontabbnak tetszhet, amolyan mozdulatlan mozgatóként, támogató lélektani erőként van jelen, elsősorban a kelták szívében létezik, így nincs szükség a túlvilág hatalmának szemmel látható érzékeltetésére. Bőven elegendő az is, hogy a szereplők nagy része vallási indíttatásból cselekszik. Ehhez képest azonban a különböző mágikus megmozdulások, imádságok és varázsigék a narratíva bizonyos pontjain a fizikai világ törvényei szerint megmagyarázhatatlan eredményeket produkálnak. A szakrális erő tehát mégis láthatóan megjelenik. Ezáltal a cselekmény aktív misztikuma ellentmondásba kerül a történet mondanivalójának passzív misztikumával. A fantasy tehát nem igazán találja meg a helyét a sztoriban.
Hasonló a helyzet a humorral is.
A helyzetkomikumok és az egymással kekeckedő karakterek dialógusai teljes mértékben indokolatlan és kifejezetten kínos poénokat hoznak a sorozatba, viszont az évad második felére az ilyen jellegű momentumok jóformán nyomtalanul eltűnnek. Mintha a készítők élesben kísérleteznének. Könnyen támadhat az a gyanúnk, hogy az első epizódok béna poénjai után inkább a vágószoba padlójára küldték a viccelődős jeleneteket, ám visszamenőleg már nem korrigálták a problémát.
A túlzásba vitt vulgaritás pedig csak ront a helyzeten: hiszen ha funkciótlanul pakoljuk tele fuck-kal a párbeszédeket, azok attól nem lesznek hatásosabbak vagy durvák, sokkalta inkább nevetségesek.
A Trónok harcában menő volt a káromkodás, így az alkotók jó ötletnek érezhették, hogy ők is ennyi trágárságot írnak saját művükbe. Értelmetlen töltelékszavakként viszont ezek a trágárságok előbb idézik fel bennünk gyerekek civakodását, mintsem a modern fantasy szövegezésének szellemiségét. A westerosi történetfolyam, sőt Steven S. DeKnight Spartacus-sorozatának is visszaköszönnek újító és meglehetősen extrém elemei, ám a Britanniában sajnos a szenvedélyes szexjelenetek helyett olcsó és hatásvadász softpornót kapunk, és a látványos fizikai erőszak is amatőr módon koreografált, förtelmesen vágott akciójelenetekre cserélődik.
Igen, ez egy rossz sorozat, nincs okunk kedvelni. Mégis őszintén mondhatjuk, hogy kár érte.
Igen, mert nem mehetünk el szó nélkül a korábban már említett élelmes alapvetés mellett, amely az alternatív történelmi műfaj új csillagának csíráját hordozta magában. Ez ki is kelhetett volna, hogy aztán nagyra nőjön, és még támogatásra is talált volna a rendkívül szép forgatási helyszínekben, na meg az időnként egészen parádés operatőri munkában. Ráadásul a színészgárdát kifejezetten jó játékával még az a Kelly Reilly is erősíti, akinek néhány éve még szebb jövőt jósolhattunk. Sajnos ezek a kisebb pozitívumok mit sem érnek, hiszen a cselekmény nem találja meg önmagát és a sorozat képtelen eldönteni, hogy merre akar haladni, mit akar üzenni. Ehelyett sejtelmesnek tűnő, de valójában a minden mélységet nélkülöző, erőltetett bölcsességek hallatán csak foghatjuk a fejünket.
Bár valós – bár nem középkori, hanem ókori – történelmi kontextusába van helyezve, azonban modern fantasy jellegű stílusa és az extrém szöveges, valamint vizuális tartalom megvalósítására tett kísérlete miatt a Britannia egyértelműen a Trónok harca záróévadára váró rajongók számára készült helyettesítő termék. Terve azonban csúfos kudarc közepette vérzik el. Csoda lenne, ha behívnák a második szezont.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
