Az Agymenők című sitcom sorozat egyik főszereplője, a fizikus zseni Sheldon Cooper az egyik epizódban kiszámolja, hogy meddig kellene élnie ahhoz, hogy a jövő tudományos áttöréseinek köszönhetően digitalizáltathassa tudatát, ezzel halhatatlanná válva. Elképzelhető, hogy a Netflix új sci-fi sorozata, az Altered Carbon megtekintése után kissé megkopna a lelkesedése. Mert a merevlemezre mentett emberi tudat jövőképe a biztonság és a kényelem eszményének érvényesítése mellett fajunk alapvető definícióját is megrengeti.
Senki nem emlékszik már az emberi hüvelyek és a digitalizált, lementett tudatok, személyiségek előtti időre. Régen az emberek megszülettek, majd saját testükben leélték néhány évtizedes életüket, ezt követően pedig elhagyták a földi világot. De most már nem így van. Az ember ma már csupán egy apró futurisztikus kazetta, amit testből testbe helyezve az egyén akár évszázadokon át is élhet, újra meg újra lecserélve küllemét. Persze, csak ha van elég pénze. Na meg ha ezt egyáltalán életnek lehet nevezni.
Takeshi Kovacs kétszázötven év után új testben (Joel Kinnaman) ébred. Egykor a tudatlementés és a halhatatlanság lehetősége által vezérelt világ ellen lázadó Envoy-harcosok szövetségének egyik legjobbja volt. Most, korokkal a felkelés elbukása után, szolgálatába szegődik az örök életben dőzsölő, a „matuzsálem” szóból képzett Meth elnevezésű gazdag társadalmi csoport egyik kiemelt tiszteletnek örvendő tagjának. Nem önszántából, hanem a jelenlegi abszolút hatalom ellen korábban elkövetett vétkeit semmissé tevő amnesztiáért. Munkaadóját, Laurens Bancroftot (James Purefoy) valaki meggyilkolta. A férfi tudatának korábbi mentési állapota ugyan betöltődött, de a „halála” előtti negyvennyolc órára nem emlékszik. Kovacs feladatának eleget téve nyomozásba kezd, ám minél mélyebbre hatol a rejtélyben, annál sötétebb titkokat fedez fel a jövő egyik fellegváraként tornyosuló Bay Cityt mozgató erők sűrűjében.
A jelen lefeküdt aludni, de nyugodt álmok helyett a hamarosan beköszöntő jövő elborult és perverz lidércnyomása kísérti éjszakáját.
Ilyen érzésünk lehet, ha jobban szemügyre vesszük az Altered Carbon futurisztikus kereteit, ezt az elsőre fényűzőségében csábító, ám valójában egészen sátáni antiutópiát. A cselekmény napjainkhoz képest évszázadokkal később játszódik, amikor az emberiség már több bolygót gyarmatosított, de mégis sok minden nagyon ismerős. A cigaretta, a kard, az edzőterem vagy a rendőrőrs alig változtak, pedig számtalan emberöltő repült el (bár a digitalizált személyiségek korában az emberöltő kifejezés teljes mértékben értelmét vesztette). Az Altered Carbon jövőképének kialakításakor a készítők nem arra törekedtek, hogy az élet minden apró területét érdekes, idegen formákba öntsék, ezzel érzékeltetve az eltelt idő súlyát. Inkább próbálják a nézőhöz rendkívül közel hozni a történetet: Bay City számos szegletében saját világunkra ismerhetünk, így mindaz, amit látunk, a repülő autók és a sugárfegyverek dacára is megrendítően baljósnak, és kifejezetten „holnap esedékesnek” tűnik.
Az ember egyik legalapvetőbb tulajdonsága a halandóság. Felmerül tehát a kérdés: Ha a halál csak opcionális, akkor az emberként való létezés is csupán választás kérdése?
A Takeshi Kovacs idejében lángoló felkelés vezetője szentül hitte, hogy a korlátlan élettartamot biztosító digitalizálás az emberség eszményét hosszú távon összezúzza. Ennek az alapvetésnek a mentén a sorozat a halál filozófiájának különböző értelmezéseit helyezi sínre epizódról epizódra. Az egyszer mindenképpen bekövetkező vég tudata talán nyomasztó, de legalább a bizonyosság békéjét hordozza magában, ám a halál, így a halálfélelem megszűnése az emberi akaraterő, kitartás és kreativitás megcsorbítójává, az élethossz maximális kihasználásának szándékát kioltó erővé válik.
Ezen értékek helyett a nagyképűség, a gőg és a hatalomittasság trónol az összeomló emberi identitás romjain. A halálon felülkerekedő ember földre szállt istennek érzi magát. De az istenek mellett az ördögök is köztünk járnak.
Gyönyörűen melankolikus, disztópikus vizualitásán túl az Altered Carbon ebben a tartalmi töltetben is nagyon emlékeztet Ridley Scott klasszikusára, a Szárnyas fejvadászra, és Denis Villeneuve remek folytatására, a Szárnyas fejvadász 2049-re. Ahogy a replikánsok kálváriájának históriája, úgy a lementett tudat által hajléktalan személyiségekként testből testbe zarándokoló futurisztikus nincstelenek története is az ember alapvető azonosságtudata és a tudományon keresztül megszülető, teremtésre emlékeztető új erő közötti összefüggést vizsgálja. Nagyon úgy fest, hogy a science fiction prófétái szerint az ember csupán addig ember, amíg embernek tartja magát.
Érdekes fordított arányosság bontakozik ki ezen a ponton. Hiszen az ember istennek képzeli magát, ám valójában jóformán saját technológiájának szolgájává degradálja, és közben hazug, álszent módon az univerzum urának álcázza saját magát. A hoteleket igazgató, és sötét terekben szerencsejátékoknak hódoló mesterséges intelligenciák úgy beszélgetnek saját alkotóikról, mint primitív majmokról, konklúzióként megfogalmazva azt, hogy az emberek ideje már lejárt. Eközben a test hüvelyeibe helyezett merevlemezek formájában a korábban egységes, nonverbális kommunikációval, saját küllemmel, összetéveszthetetlen egyediséggel rendelkező egyének programozható szoftverekké és cserélhető hardverekké váltak. És a legszomorúbb az, hogy fajunk – nem meglepő módon – fényes győzelemként éli meg e súlyos kudarcot.
Igen, a halhatatlanság ára a különleges egyéni identitás, a külső és a belső által alkotott egész feladása, és elborzasztó, hogy ezt a fizetséget mekkora lelkesedéssel fizetjük ki készpénzzel és bankkártyával egyaránt.
Persze csak ha van elég fedezetünk a szolgáltatás kihasználására. Tény és való, hogy a szabad testválasztás jóformán semmissé teszi a rasszista és nemi alapú konfliktusokat, vagy legalábbis ellényegteleníti fajsúlyukat, ám ezek helyett a vagyoni ellentétek egészen új szintjét teremti meg. Kár, hogy a sorozat túlnyomórészt a gazdagok közegére, és ennek hedonista ipari vonzáskörzetére fókuszál, és az univerzum marginális, szegény rétegeinek életét nem igazán részletesen, csak érintőlegesen mutatja meg.
Ebben a sűrű, sokszor egészen zavarba ejtően komplex filozófiai labirintusban szinte már fölöslegesnek tűnik Kovacs nyomozói megbízása. Ennek megfelelően hamar feltűnik, hogy ez a szál csupán eszköz a sokszintű, pesszimista jövőbe tekintés kiteljesedéséhez és maximális hatásához. Néha a cselekmény túl zavarosnak tűnik, középtájon enyhén unalmas, időnként pedig másodvonalbeli zsarusorozatra emlékeztet, de az utolsó négy epizódban még ezek a visszafogott mértékben zavaró vonások is nagyrészt elnyerik értelmüket, és visszamenőleg is funkciót kapnak. Az antiutópia, a technológiai sci-fi, a többfrontú karakterdráma és a bűnügyi vonal megkapó, kifejezetten katartikus egésszé forr össze.
Az Altered Carbon meglehetősen emlékezetes, kerek egész, jól átgondolt és tartalmas történetet prezentál. Egy nem túl távoli, forradalminak tűnő jövő, a fejlődés ígéretének megcsonkított és elhalványodott verzióját magáénak tudó, sokadik lépcsőfoka köszön ránk egy kínosan önmagunkra emlékeztető, de mégis sokkal szomorúbb, saját elveszített, komplex identitását hiába kereső, elembertelenedett futurisztikus ember képében.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
