Charlie Brooker antológiasorozata maró kritikával vizsgálja a technológiai fejlődés és a legsötétebb emberi ösztönök kapcsolatát. A Black Mirror negyedik évada tavaly év végén debütált a Netflixen, és az egyik legnagyobb sajtóvisszhangot kapó epizód a geek-kultúra válságát vette górcső alá. A USS Callister címe és promó fotói alapján egy Star Trek homage-t sejtet, azonban a popkulturális utalások célja ezúttal nem a geek-kultúra kiszolgálása, sokkal inkább annak kritizálása.
Mikor azt írom, hogy a USS Callister kritizálja a fanboy-mentalitást, fontos előre tisztázni, hogy mit értünk ezalatt. NEM azokra a geekekre gondolok, akik rajonganak x számú popkulturális termékért, még csak azokra sem, akik az egész identitásukat arra építik fel, hogy ők valamilyen franchise-nak a fanjai. A fanboy egy manapság pejoratív értelemben használt szó, ami ugyanúgy vonatkozhat a meccsek után egymással verekedő drukkerekre, mint a filmkritikusokat ledisneybérencező internetes trollokra. Azokat szokás fanboyoknak nevezni, akik szenvedélyes rajongásnak állítják be azt az agresszív és bántalmazó viselkedést, amit rajongásuk tárgya vált ki belőlük. A geek-kultúra mainstreammé válása és a közösségi média térnyerése pedig magával hozott egy olyan hangos és kirekesztő fanboy réteget, akik egyáltalán nem állnak készen arra, hogy zárt csoportjukba új embereket engedjenek be.
Újfent fogságba estünk a nem túl távoli jövő börtönkomplexumában
Az utóbbi évben a magukat „igazi rajongónak” tituláló internetes trollok sokat tettek azért, hogy rongálják a társadalom fejében lévő geek-képet.
Nézzünk néhány példát arra, hogy milyen cselekedetek jellemzik a frusztrált online fanboyt:
- Értelmetlen petíciókat indít, ha nem elégedett egy franchise legújabb filmjével
- Ordítva követeli egy gyorsétteremben azt a szószt, amit a kedvenc sorozatának szereplői szeretnek
- Kamuprofilokkal próbálja meghamisítani filmek/sorozatok internetes (Rotten Tomatoes, Imdb, stb.) értékelését
- Kommandósokat küld a rivális gamer házához egyfajta vicces szívatásként
- A kedvenc franchise-ának (és az egész filmművészetnek) a halálát vizionálja minden egyes alkalommal, amikor egy nő vagy egy színesbőrű színész kiemelt szerepet kap
- Kivágja egy film összes női/színesbőrű szereplőjét, csak mert nem bírja elviselni, hogy már nem csak fehér heteroszexuális férfi protagonisták léteznek
- Agresszív, fenyegetőző, tényleges érvekkel nem rendelkező, durván sértő kommenteket ír minden olyan cikk alá, ami nem úgy viszonyul a kedvenc filmjéhez/sorozatához/könyvéhez/képregényéhez, ahogy azt ő szeretné
Tehát, kedves Geek, amennyiben a fent említett viselkedésminták nem jellemzők rád, nem kell magadra venned ezt a cikket. A fogalmak tisztázása után térjünk vissza a Black Mirrorra, és arra, hogyan reflektál a fanboy-kultúra válságára a USS Callister. (Természetesen a nőnemű rajongók között is vannak olyanok, akik hasonlóan mérgező mentalitást képviselnek, de a vizsgált sorozatepizód kifejezetten a kirekesztő frusztrált fehér férfi fanokról szól.)
A cikk innentől kezdve SPOILERES.
A USS Callister a játékidő első negyedében az elnyomott kocka, Robert Daly (Jesse Plemons) története. A harmincas éveiben járó férfi hiába fejlesztette ki a világ egyik legnépszerűbb és legmodernebb online VR játékát, az űrben játszódó Infinityt, és hiába az alapítótagja a játékfejlesztő Callister cégnek (mely nevét a Space Fleet sorozat űrhajójáról kapta); mindenki semmibe veszi. A Callister dolgozói egyedül a társalapítóra, Waltonra (Jimmi Simpson) tekintenek főnökként, aki szintén lekezelően bánik Dalyvel. Daly menekülése a valóságból a kedvenc 60-as évekbeli sorozatában, a Star Trekben Space Fleetben rejlik, esténként a sorozatról mintázott virtuális valóságban éli ki magát. Az USS Callister űrhajó legénysége külsőre megegyezik Daly munkatársaival, a különbség a hierarchiában rejlik, ugyanis ebben a világban Daly a teljhatalmú úr.
A Callister cég legújabb dolgozója, a programozó Nanette (Cristin Milioti) nemhogy nem nézi levegőnek Dalyt, de egyenesen rajong a munkásságáért. Miután a férfi egy kihallgatott beszélgetésből megtudja, hogy Nanette érdeklődése pusztán szakmai jellegű, ellopja a nő DNS-ét egy kávéspohárról, és az adatokat betáplálja a számítógépébe. Másnap Nanette az USS Callister fedélzetén ébred. Hamar rá kell döbbennie, hogy akármilyen hihetetlen, ő nem az igazi Nanette, hanem egy digitális klón, aki csak Daly számítógépén létezik. A legénység többi tagja szintén mind másolatai az eredeti céges dolgozóknak. Rendelkeznek emlékekkel, érzésekkel és szabad akarattal, de be vannak zárva egy eldugott univerzumba, amit egy „seggfej isten irányít.”
Kiderül, hogy a kezdetben tipikus jófiúnak tűnő Daly nem arra használja a játékot, hogy a benne felgyülemlett indulatokat számítógépes szimulációkon élje ki – a férfi így kínozza meg azokat, akik valamivel ártottak neki. A játékszabály egyszerű: amikor belép a játékba a kapitány – azaz Daly – úgy kell csinálni, mintha a régi tévésorozatban lennének, és éppen valamilyen izgalmas küldetésen vennének részt. Aki nem megy bele a szerepjátékba, büntetésben részesül: a kínzási típusok közül népszerű a hatalmas bogárszörnnyé változtatás és az ember arcának eltüntetése. Bármilyen kínokat is éljenek át, a digitális klónok nem tudnak meghalni, így a behódolás az egyetlen megoldás. Időközben kiderül, hogy az epizód protagonistája valójában nem Daly, hanem Nanette, aki a legénység többi tagjával ellentétben nem hajlandó feladni a harcot a főgonosz játékfejlesztő ellen. A történet mondhatni happy enddel zárul, az éves játékfrissítés generálta féreglyukon keresztül az USS Callister legénysége átjut az online Infinity játékba, míg Daly benne ragad a saját maga által kreált világban.
Az USS Callistert a Black Mirror új évadának legerősebb epizódjaként tartják számon. Ezt leginkább annak köszönheti, hogy sikeresen reflektált egy olyan jelenségre, amire más popkulturális alkotás eddig nem vállalkozott – legalábbis nem ilyen karakán módon.
Az epizód egy jól ismert filmes sztereotípiát, a szégyenlős kedves srác karakterét fordítja ki teljesen, rádöbbentve minket annak valós tartalmára.
Mindannyian ismerjük a filmek és sorozatok kedvelt archetípusát, a kissé különc geeket, akit folyamatosan csúfolnak azért, mert nem elég macsó. Az Agymenők problémás geek-képéről írt cikkemben már kifejtettem, hogy ezeknek a karaktereknek a zaklatás határát súroló udvarlást is elnézzük, hiszen jószándékú bétahímekről van szó, akik a légynek se tudnának ártani – legalábbis ezt feltételezzük. A szégyenlős kedves srácok történetei szinte mindig ugyanúgy zárulnak: a sok szenvedés után jön a szebb és népszerűbb nő, aki egyfajta jutalomként szolgál a kitaszított geek srác számára (Lásd: George McFly [Vissza a jövőbe], Ross Geller [Jóbarátok], Seth Cohen [Narancsvidék], Leonard Hofstadter [Agymenők])
Az Agymenőkben népszerűsített geek-férfiképnél kevés károsabb létezik
Az USS Callister a tipikus „szégyenlős kedves srác kapja a lányt” történetekhez hasonlóan indul. Látjuk, ahogy Dalyn keresztülnéznek a kollégái, olyan szinten alsóbbrendűbb még az alkalmazottjainál is, hogy a gyakornok is csak unszolás után hajlandó neki kávét csinálni. Aztán egyszer csak megtörténik a csoda, egy szép és aranyos lány bekopogtat az ajtaján, csakhogy elmondhassa mennyire csodálja Daly munkásságát. Nanette az első dolgozó, aki emberszámba veszi, sőt egyenesen rajong érte, és még a férfi irodáját ellepő Space Fleet VHS-gyűjtemény felé is érdeklődést mutat. Az idilli állapotot elrontja a bunkó alfahím, azaz Walton, aki először verbálisan megalázza Dalyt, majd rányomul Nanette-re. Akkor kezd gyanússá válni a történet, amikor látjuk hogyan vezeti le a felgyülemlett indulatot Daly játék szereplőin, viszont ez ekkor még csak egy elég egészségtelen, de lényegében ártalmatlan megoldásnak tűnik.
Mivel magyarázható Daly viselkedése? Leginkább azzal, hogy saját magára is szégyenlős kedves srácként tekint, és elvárja, hogy a szenvedésért jutalom járjon, akárcsak a filmekben. Meg nem értett zseninek érzi magát, akit környezete nem tisztel, így jogosnak érzi a büntetést. Csakhogy van egy bökkenő, ugyanis Nanette-ről nem lehet elmondani, hogy ne tisztelné. Sőt, ódákat zeng a férfi zsenialitásáról. Daly megörül, hogy beteljesült a sorsa, megérkezett a jutalma egy gyönyörű nő képében. Nanette viszont elkövet egy végzetes hibát: kijelenti, hogy bár lenyűgözi a munkássága, nem vonzódik a férfihez. A ScreenPrism youtube csatorna Goodbye, Toxic Fanboy című videoesszéje kifejti, hogy miért kellett Nanette-nek megbűnhődnie ezért a kijelentéséért:
Van egy furcsa társadalmi beidegződés, ami miatt elvárjuk, hogy ha egy nő csodál egy férfit, akkor le is kell vele feküdnie. És ha ezt nem teszi meg, akkor ez sértés a férfi számára.
Ezt a jelenséget támasztja alá a rendkívül népszerű friendzone, azaz barátzóna kifejezés is, aminek szintén az a lényege, hogy ha egy nő szeret egy férfi társaságában lenni, de nem akar vele lefeküdni, akkor csak kihasználja. Az ilyen hozzáállás gyakorlatilag értéktelennek tünteti fel egy nő barátságát. Dalynek eszében sincs kihasználni a lehetőséget, hogy végre kialakítson egy normális emberi kapcsolatot Nanette segítségével, inkább elvonult duzzogni (és büntetni) a virtuális világba. Bár a USS Callister egy erőteljesen fikcionalizált jövőt mutat be, a szégyenlős kedves srác sztereotípia ábrázolása nem is lehetne reálisabb. A valóságban is léteznek olyan, magukat fennhangon kedves srácnak tituláló férfiak, akiknek figyelmessége és udvariassága általában csak addig terjed, amíg lehetőséget látnak a szexre, a visszautasítást pedig többnyire szemét ribancozás követi.
Érthető, miért van Daly haragban a világgal. Egy hatalmas multicég összes alkalmazottja és az Infinityvel játszó összes gamer hálás lehetne neki, mégis Walton aratja le a babérokat. Nanette-et leszámítva tényleg nem kapja meg a megérdemelt tiszteletet, és ez nem fair. Viszont Daly a lehető legrosszabb módszert választja, és bántalmazással kezeli a bántalmazást, a büntetés pedig sokkal súlyosabb, mint maga a bűn. Amikor Nanette először találkozik a USS Callister legénységével, mindenki elmondja az okát annak, hogy miért került Daly kínzókamrájába. A kommunikációs asszisztens megszólta bámulásért, a gyakornok rossz szendvicset hozott, a recepciós sosem mosolygott, és így tovább. A legsúlyosabb bűnt Walton követte el azzal, hogy gyakorlatilag kitúrta a cégvezetésből Dalyt, de a cselekedeteinek súlyossága meg se közelíti Daly bosszúját, aki képes végignézetni vele a saját fiáról mintázott digitális klón halálát. A USS Callister teljesen megfordítja a kedves geek srác – bunkó alfahím felállást, ezúttal Daly a kegyetlen elnyomó, és Walton a bántalmazott, aki végül önzetlenül feláldozza magát a többiekért. Walton a „halála” előtti utolsó mondataival végül megadja az elismerést, amire Daly vágyott, de arra is rávilágít, hogy a bosszúvágytól vezérelt férfi tetteiért nem jár bocsánat.
Arra gondoltam, hogy bocsánatot kéne kérnem. Te alkottad az Infinityt. Egy kibaszott zseni vagy, és én kihasználtalak. Aranytojást tojó tyúkként kezeltelek, és csak növeltem a vagyonomat. Jobban kellett volna értékeljelek. Jobban kellett volna bánnom veled. Tényleg azt gondoltam, hogy ezeket el kéne mondanom. Viszont kidobtad a fiamat az űrbe egy légzsilipen keresztül, úgyhogy baszódj halálra, te rohadék!
Nem csak a szégyenlős kedves srác, illetve a meg nem értett zseni sztereotípiáknak mutat középső ujjat az USS Callister, hanem napjaink mérgező fanboy-kultúrájának is.
A bevezetőben már leírtam, hogy az utóbbi időben milyen példákat láthattunk a mérgező geek-viselkedésre, de ha az online fanboy mentalitásának gyökereit akarjuk megtalálni, a Gamergate-ügyig kell visszamennünk.
A Gamergate dióhéjban:
2013-ban a Depression Quest játék kifejlesztője, Zoe Quinn az egyik meghatározó hangja volt azoknak, akik kritizálták a nők helyzetét a gamer közösségben. Quinn exbarátja írt egy blogbejegyzést, amiben azt állította, hogy a nő lefeküdt olyan befolyásos emberekkel, akik segítettek neki eladni a saját fejlesztésű játékát. A nőgyűlölő gamerek csoportja ezt a sztorit arra használta fel, hogy a becsületesség nevében az interneten keresztül terrorizálja nem csak Quinnt, de mellette még számtalan másik olyan női játékfejlesztőt/újságírót/véleményvezért, akik azért harcoltak, hogy a gamer világ befogadóbb hely legyen a nők számára is. A zaklatás főként a közösségi médiafelületeken zajlott, és többféle formát is öltött: trollkodás, nemi erőszakkal és gyilkossággal való fenyegetőzés, tartózkodási hely nyilvánossá tétele, személyes adatok ellopása a számítógépről vagy a telefonról.
A telefonon lévő meztelen fotók ellopása és terjesztése szintén egy kedvelt módszer volt a Gamergate-esek körében, és ez a helyzet a USS Callisterben egy elég abszurd szituációban jelenik meg: a klón Nanette kénytelen a saját meztelen fotói kiszivárogtatásával megfenyegetni a valódi Nanette-et azért, hogy a nő ellopja Daly otthonában Walton fiának DNS-ét.
Daly semmitől sem különbözik a Gamergate-et indító frusztrált fanboyoktól, akik a digitális térben élik ki az agresszivitásukat, és akkor érzik magukat férfinak, ha fenyegetőzéseikkel sikerül megrémíteniük egy nőt.
Amikor úgy bünteti Nanette-et a sikertelen szökési kísérlet miatt, hogy a legénység egyik tagját, Shaniát átváltoztatja bogárszörnnyé, ránéz az elborzadt és rettegő Nanette-re és ezt mondja neki:
Tudod mi tesz boldoggá? Az a kifejezés, ami most az arcodon van.
A Black Mirror alkotói nem véletlenül a Star Treket választották ki a jelenlegi geek-helyzet kritizálására. Ahogy Daly is elmondja, a sorozat gyakorlatilag megelőzte a korát. A Star Trek mindig is kifejezetten támogatta a diverzitást, legyen szó akár az alkotókról, akár a fandom felépítéséről. Azonban az, hogy valami a 60-as években progresszív volt, még nem jelenti azt, hogy ma is annak számít. Bár a frusztrált fanboyok általában büszkén vállalják fel nőgyűlöletüket, homofóbiájukat vagy rasszizmusukat, a USS Callister azzal vádolja őket, ami még nekik is fáj – azt állítja, hogy nincs fantáziájuk. Mivel is lehetne jobban degradálni egy magára valamit adó geeket, mint azzal, hogy 1. nem érti az általa imádott alkotás lényegét, 2. nincs hozzá elég fantáziája, hogy bármi újat adjon hozzá az általa imádott világhoz?
Az epizód humora nagyrészt arra épül, hogy Daly minden kreativitást nélkülözve másolja kedvenc sorozatának világát, aminek még az alapvető értékrendszerét sem érti.
Hiába néz ki minden pontosan úgy, mint a Space Fleetben, Daly sosem lehet a sorozat hőse, mert eleve nem rendelkezik az ehhez szükséges tulajdonságokkal, így kifejezetten nevetséges, amikor a bajbajutottak megmentésének fontosságáról papol. A USS Callister megsemmisítő ítéletet mond az olyan agresszív és csökönyös „igazi rajongókról”, akik ellenállnak kedvenc univerzumuk bővülésének. Az Infinity játék Space Fleet verziója eleve el van zárva az online tértől. Kicsi, bezárt és unalmas. A játékosok, azaz a legénység mai szemmel nézve nevetségesen néznek ki – főleg a tupírozott hajú szoknyás lányok – a technikai kütyük szintén visszamaradottak. Amikor a csapat kamikaze-küldetése azzal zárul, hogy kikerülnek az online térbe, minden átváltozik modernebbé – és szimpatikusabbá – a hajó technikai felszereltségétől a legénység egyenruhájáig.
Sokkal több lehetőséget kínál a végtelen univerzum, amit Daly már sosem fog kipróbálni, mert bennragadt a saját „csak az eredeti Space Fleet a jó Space Fleet” mentalitású világában, ahol egyes-egyedül töltheti az idejét, míg mindenki más új utakra merészkedik.
Bár Nanette-ék küldetése sikeresen zárul, a befejezésből egyáltalán nem az jön át, hogy „boldogan éltek míg meg nem haltak”. Amint kikerülnek az online térbe, alig van idejük gyönyörködni az új univerzumban, már jön is egy hívás az egyik játékostól, Gamer691-től (hangja a csodálatos Aaron Paul), aki a lehető legsuttyóbb stílusban közli velük, hogy vagy elhúznak azonnal az útjából, vagy felrobbantja őket. A lezárás keserédes: a főgonosz legyőzetett ugyan, de az online tér sem veszély nélküli, hiszen tele van agresszív és frusztrált fanboyokkal.
Forrás:
Bustle
The Mary Sue
ScreenPrism
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.