A Képmásban két párhuzamos valóság ügynökei igyekeznek fényt deríteni egy titkos összeesküvés részleteire, amely mindkét oldalra egyaránt veszélyt jelenthet. A történet nagyon lassan építkezik, de az első három rész alapján még az év egyik legnagyobb dobása is lehet. Ha más nem, J. K. Simmons szenzációs alakítása miatt is érdemes belenézni, aki egyszerre játssza el az öregedő irodai munkást és titkosügynök hasonmását.
Howard Silk (J.K Simmons) egy berlini ENSZ-bürokrata. Soha nem volt törtető alkat, harminc éve ugyanazt az egyszerű papírmunkát végzi egy titkosügynökségnél. A munka teljesen értelmetlennek tűnik és annyira titkos, hogy még ő sem tudja mit is csinál valójában. Amikor Howard kezdené megelégelni mindennapjai látszólagos céltalanságát, váratlanul a vezetőség kihallgatószobájában találja magát. A főnöke szerint valaki feltétlenül beszélni akar vele, ez a valaki pedig saját képmása.
Mint kiderül, a hidegháború alatt valami félrecsúszott és a világunk két párhuzamos valóságra szakadt. Ez a két valóság a kezdetekkor még tükörképe volt egymásnak, de az eltelt évek alatt egyre különbözőbbé válnak, történelmük egész máshogy alakul. Főszereplőnk ügynöksége felel azért, hogy fenntartsa a két világ közötti átjárót, irányítsa a felek közötti diplomáciát és mindez titokban maradjon a nagyvilág számára. Most azonban egy bérgyilkos érkezett a túloldalról, aki egy nagyobb, mindkét valóságra veszélyes összeesküvés részese lehet. A képmás-Silk azért érkezett a túloldalról, hogy megállítsa őt és kiderítse, mi folyik a háttérben. Ehhez pedig szüksége van másik énje segítségére.
Végre itt egy intelligens sci-fi sorozat?
Jó, ez a kérdés igazából több sebből is vérzik.
Egyrészt mostanság egész sok olyan sorozat indult útnak, ami hasonló ambíciókkal rendelkezik. Például ott van a Westworld, ami jó mélyen merül el az emberi lét határainak boncolgatásába, vagy az egészen friss Altered Carbon is ilyesfajta kérdéseket igyekszik feltenni. És akkor még nem is beszéltünk az évek alatt abszolút presztízssorozattá nőtt Black Mirrorról. Szóval bőven akad kihívó, így nem igazán mondhatjuk, hogy a Képmás valami teljesen új dologgal jött elő a kis képernyőn, amikor egzisztenciális kérdéseket ültetett science fiction-burokba.
Másrészt a kérdés azért sem teljesen helytálló, mert a Képmás mindenekelőtt egy keményvonalas kémthriller. A közeg és a cselekmény is a klasszikus kémtörténeteket igyekszik megidézni. A párhuzamos dimenziók és az abból átmászkáló doppelgängerek adják a központi konfliktust, de ennek kibontása – az eddigi három rész alapján legalábbis – csak másodlagos, a fő csapásirányt a két fél ellentéte adja. Phillip K. Dick regénye, Az ember a Fellegvárban ugorhat be (nem a sorozatverzió), ugyanis hasonlóan alakítja ez a széria is a fantasztikum és a dráma egyensúlyát.
Mint thriller, a Képmás egy korrekt történet, jól adagolja a feszültséget, ügyesen nyúl a zsáner elemeihez, a valóságok közötti viszony kifejezetten izgalmas. Az pedig baromi érdekes, hogy vizualitása és hangvétele mennyire megidézi a hidegháború feszült atmoszféráját (gondoljunk például a The Americansre). Mintha a kettészakadás után a kelet-nyugati konfliktus helyét hirtelen a világok közötti konfliktus vette volna át és a mai napig ezen a színtéren folytatódna a hidegháború. Aki szereti a feszült, nagyon lassan építkező kémtörténeteket, rengeteg titkot rejtegető karakterekkel, az imádni fogja ezt a sorozatot. Ebből viszont az követezik, hogy aki egy pörgős mindfuck sci-fire számított, az egészen biztos csalódni fog és egy rész utána vissza se néz. Ezt teljes mértékben meg tudom érteni, mert az előzetes abszolút nem ezt ígérte.
A fantasztikum tényleg abszolút háttérbe szorul, viszont ez az a vonal, amiben a sorozat igazán nagyszerű tud lenni: a legfőbb kérdés egyáltalán nem az, mi okozta és hogy jött létre a kettészakadás, ez teljesen lényegtelen és szerencsére (eddig) nem is akarnak magyarázkodni az írók. A fő rejtélyfaktort a világok közötti különbségek adják. Az alapelv, hogy a két oldal igyekszik minél kevesebb információt átadni a másiknak, arról, hogyan fejlődött náluk a technológia, milyen eltérések tapasztalhatóak az elmúlt harminc év történetében és milyen politikai, társadalmi ideológiák uralják saját világukat. Ezek mind alapvető kérdések egy ilyen felállásban, amire a válaszokat a sorozat nagyszerű ritmusban csepegteti. A párbeszédek során és a különböző helyszíneken járva információmorzsákat kapunk, így a sötétben tapogatózásból apró lépésekben rajzolódik ki előttünk, miben is különbözik a két világ és mi is vezetett az első ránézésre csak politikai okoktól vezérelt távolságtartáshoz. Hasonlóan kezeli a sorozat a másik nagy kérdését is, ami köré gyakorlatilag az egész koncepció épül. A képmások jó harminc évvel ezelőtt teljesen megegyező személyiségek voltak, de azóta, ahogy az eddig megismert karakterpárok bizonyítják, teljesen más irányba haladt előre az életük.
Vagyis a vezérgondolat, hogy a különböző körülmények és azok hatására hozott különböző döntéseink képesek-e teljesen más irányba változtatni személyiségünket?
Ahogy ezt a kérdést kezeli a széria, az valami elképesztően profi. Itt csapódik ki rendesen a fent említett sorozatokkal való különbség.
Míg a Westworld letaglózó látványvilágával akarja megnyerni a nézőket, hogy aztán rettentő összetett filozófiai kérdéseket firtasson fennkölt monológokban és meglepő csavarokban, a Képmás egyszerre csak egyes aspektusait adagolja nagyon finoman az egész problémának, így sokkal befogadhatóbb és átláthatóbb lesz annak összetettsége a számunkra. Eddig két szereplőnek ismerhettük meg mindkét énjét, akiknek teljesen más kérdésekkel kellett szembesülniük a találkozásukkor. És a sorozat képes mindig jó időben jó kérdéseket feltenni. Nem csak azon kell elgondolkodniuk, hogy mitől váltak ennyire különbözővé, hanem hogy valóban a jobbnak látszó élet lenne a jobb a másik fél számára is? Tényleg alapjaiban különbözik a személyiségük, vagy csak a körülményekhez alkalmazkodva változott a viselkedésük? Mit jelent számunkra a képmásunk és képesek lehetünk-e idegenként kezelni őket?
Ezt mind gyönyörűen bontja ki és szereplői szájába is adja a történet, amiben nagy szerepe van a kifogástalan castingnak. Sara Serraiocco és Olivia Williams is óriásit alakít, de J. K. Simmons mellett mindkettő egyszerű díszletnek tűnik a háttérben. Amit Simmons itt művel az valami elképesztő. Az öltözetén kívül – mert a Képmás szimbolikájához tartozik, hogy a túloldalról érkezett Silk mindig sötét, az itteni pedig világos ruhát visel – semmilyen sminket vagy eszközt nem használnak, hogy látható legyen, melyik Howardot követjük éppen. És mégis, minden egyes gesztusából, mozdulatából, még a tekintetéből is egyből tudjuk, melyikük van éppen a színen. Aki eddig nem tudta mekkora színész, annak itt a vitathatatlan bizonyíték.
Szóval a kérdésre válaszolva:
Igen, itt van végre egy intelligens sci-fi, ami nem hatásvadász eszközökkel, folyamatos filozofálgatással akar okosnak tűnni, hanem tényleg igyekszik rávenni, hogy elgondolkodjunk mitől váltunk azzá akik vagyunk.
Az eddig három rész alapján még nem tiszta, hova is fog végül kilyukadni a történet. Akár az év legjobb sorozatai közé is kerülhet, de ugyanígy egy kusza összevisszaság is kisülhet belőle. Az biztos, hogy amit láttunk, az nagyon biztató. Bárhogy is legyen, a magam részéről tuti maradok a hátralévő hét epizódra. Mondjuk én azt is elnézném a végtelenségig, ahogy J. K. Simmons saját magával beszélget az élet nagy dolgairól egy dohányzóasztal mellett ülve.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
