Tavaly decemberben startolt el a Syfy csatorna Happy! című sorozata, ami már első ránézésre is egy nagyon elszállt feketekomédiának tűnt. A széria sajnos elég kevés figyelmet kapott itthon, pedig rövidke első évada alatt gyakorlatilag teljesen újradefiniálta a képregénysorozatokról alkotott elképzeléseinket.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Ha azt mondom képregény-adaptáció, valószínűleg a többségnek először szuperhősfilmnek fognak beugrani. Ez a dolog a sorozatok világában sincs másképp. A CW Arrowerse, a Marvel-féle Agents of S.H.I.E.L.D., vagy akár a klasszikus Batman és X-men rajzfilmek erőteljesen dominálják a képregényekből készített tévés adaptációk világát, ráadásul folyamatosan érkeznek újabb és újabb követőik a kisképernyőre. Szerencsére az elmúlt években a tartalomfejlesztők igyekeztek végre más megközelítéssel hozzáállni a klasszikus képregényhősök történeteihez, gondoljunk csak a Légióra, vagy a Netflix-féle Marvel-sorozatokra. Ezek nagyszerű, és igen jól sikerült kezdeményezések voltak arra, hogy valahogy felfrissítsék, és új alapokra helyezzék a lassacskán teljesen kimerülő, egysíkúvá váló zsánert. Sőt, végre olyan képregények is fókuszba kerülhettek, amiknek semmi köze latexruhás hősökhöz. Például így indult anno napjaink egyik legsikeresebb sorozata, a The Walking Dead, vagy a Preacher, ami második évadjával már igazán megtalálta a saját hangját.
Szóval érezhető, hogy elkezdődött egy folyamat, ami igyekszik megmutatni a nagyközönség számára is, hogy a képregények nem merülnek ki a világot folyton megmentő szuperhősök végtelen történeteiben. És amikor már azt hittük, hogy a Daredevil, a Preacher és a Légió sikeresen új alapokra helyezte a zsáner eddigi alapvetéseit, megérkezett a Happy!, lekevert két pofont a társainak és megmutatta, milyen is az, mikor valaki minden klisére magasról téve akar igazán eredeti lenni.
HIRDETÉS
A történetet már részletesen kiveséztük a képregényről szóló cikkünkben, így most csak röviden összefoglalva:
Nick Sax (Christopher Meloni) egykori nyomozó, manapság öregedő alkoholista és bérgyilkos. Napjait ivással, szuicid gondolatokkal és a rábízott célszemélyek likvidálásával tengeti. Egészen addig, amíg véletlenül eggyel több embert öl meg a kelleténél, így hirtelen az olasz maffia célkeresztjében találja magát. Miközben Sax próbálja kiverekedni magát szorult helyzetéből, megjelenik előtte egy kis, kék unikornis, aki Happynek hívja magát. Happy egy Hayley nevű kislány (Bryce Lorenzo) képzeletbeli barátja, akit egy pszichopata télapó rabolt el, az egyszarvú pedig rá akarja venni Nicket, hogy segítsen megtalálni és kiszabadítani a gyereket.
Így veszi kezdeték Nick és Happy karácsonyi ámokfutása New York utcáin és ami ezután következik, az valami csodálatos.
Biztos vagyok benne, hogy a Happy! nem fogja elnyerni mindenki tetszését, de aki odáig van a fekete humorért annak egyenesen kötelező darab. Már az első rész, sőt, az első jelenet láttán is egyértelművé válik a néző számára, hogy itt egy teljesen elszállt sorozattal van dolga. Az egész világ valami elképesztően szürreális, gyakorlatilag mindent túltol, amihez csak hozzáér, viszont ezt olyan könnyedséggel teszi, hogy egy percig sem válik erőltetetté a szélsőséges humora. Ahogy részről részre egyre több történet szál fut be és gabalyodik össze, miközben egyre abszurdabbá is válik minden, mi csak meg nézünk ki a fejünkből, hogy mi a szent isten folyik itt.
Nem is tudom, mikor szórakoztam utoljára ennyire jól egy sorozaton. Ilyen az, amikor valaki teljesen szabadjára engedi a fantáziáját és szarik mindenre maga körül. Nincsenek tabuk, nincsenek határok, amit ne merne gondolkodás nélkül átlépni, ettől pedig az egész valahogy igazán felemelő szórakozássá válik. Pedig nem egyszer használ banális megoldásokat az események továbbgördítésére, ami máshol egyszerűen nevetséges lenne, itt viszont azon röhögünk, hogy az írok komolyan meglépték az adott húzást. Minden gonosz pszichopata, kimerítve a szadizmus, szexuális devianciák és agresszivitás összes létező válfaját.
A Happy! egyik legnagyobb teljesítménye, hogy sikerült alapjaiban olyan világot teremtenie, amiben minden túlzásnak helye van.
A nyolc részes első évad egy kaotikus masszává is olvadhatna, viszont hiába tűnik első ránézésre fejetlen humorzápornak az egész, érezhető, hogy egy jól átgondolt koncepció húzódik meg a háttérben. Miközben folyamatosan záporoznak a média és a fogyasztási kényszereinket kifigurázó jelenetek (Jerry Springertől kezdve, a teletabikon keresztül a luxusfeleségekig mindennek odaszúrnak egy kicsit), amik látszólag csak céltalanul bedobott ötleteknek hatnak, végül minden apró geg pazarul belesimul a fő eseményekbe. A sorozat humora ráadásul baromira önreflexív, amit általában a főszereplőn keresztül kommunikál. Nick minden abszurd eseményt egy vállrándítással, vagy szemöldökráncolással nyugtáz és nem egyszer tőle hangzik el, hogy ami itt történik, az már teljesen hihetetlen. Amúgy is nagyon sokat köszönhet a sorozat Christopher Meloni szenzációs alakításának. A nyakam tenném rá, hogy baromira élvezte ezt a szerepet, ami látszik is, óriási karizmával uralja végig a showt. Happy és Nick párosa szenzációs, klasszikus buddy cop felállás, persze ez is alaposan túltolva.
Mégis, a néző minden egyes röhögés után kellemetlenül érzi magát. Ugyanis az idióta felszín alatt a Happy! nem kevés mélységgel is rendelkezik. Minden poén, amit a sorozat meglovagol és hangosan nevetünk rajta, a látszat ellenére valós problémán alapszik. Olyan sötét dolgokra, amivel talán soha nem találkozunk életünkben és nem is szívesen gondolunk rájuk, de tudjuk, hogy léteznek és valaki, valahol elszenvedi azokat. A Happy! sajátos cinizmusával, abszurd humorba csomagolva mesél nekünk a világ legszörnyűbb dolgairól. és amikor rájövünk, hogy szolidabb keretek között, de ez akár valósággá is válhat, már nem nevetünk sírva, a térdünket csapkodva.
Sőt az első részekben még teljesen zavaros, hogy ki miért látja vagy nem látja az unikornist. A végére érve viszont nemhogy teljesen logikussá válik, de az egész képzeletbeli barát dolog egy olyan mély üzenetet közvetít az emberi kapcsolatokról, hogy kénytelenek vagyunk elismerni, a képzeletbeli barátok tényleg egy igen fontos probléma valós részei.
A látszat ellenére egy jól átgondolt koncepcióról van itt szó.
A Happy!-nek papíron nem kellene ennyire jól működnie, mégis az elmúlt évek egyik legjobb sorozata kerekedett belőle. Mindenkinek csak ajánlani tudom, akinek bírja a gyomra az indokolatlan vérfürdőket és a csöppet sem visszafogott, sötét humort.
