Amikor egy témát már számtalanszor feldolgoztak a filmesek, akkor az ember magától értetődően hajlamos elég szkeptikusan leülni, hogy a sokadik remake-et vagy reboot is megnézze. A Planet of Mosters is csak azzal tudja felkelteni a kíváncsiságunkat, hogy az untig ismert alapsztorit most a távoli jövőbe helyezték, illetve hogy ez az első egész estés anime a franchise történetében.
Valamikor a jövőben az emberi tevékenység felzavarja a Föld mélyének óriási szörnyetegeit, köztük az elképesztő méretű hüllőt, Godzillát. A fenevad brutális pusztítást visz végbe, az emberiség azonban tehetetlen vele szemben – még úgy is, hogy ekkor már kapcsolatba kerültek két, a földinél fejlettebb humanoid civilizációval, akik felajánlották a segítségüket. Ezért az embereknek végül el kell menekülniük szülőbolygójukról. Éveket töltenek azzal, hogy egy másik, lakható planétát keressenek, azonban ez a terv nem válik be, és mivel fogyán vannak a tartalékaik, kénytelenek visszafordulni és szembeszállni a szörnnyel. Egy fiatal férfi, Haruo Sakaki, aki Godzilla megszállottja, vakmerő tervet dolgoz ki a szörny elpusztítására.
A Godzilla-, és általában a kaiju-filmek esetében nagyon sok múlik azon, hogy az emberi történetszál és a szörny ámokfutását bemutató részek ugyanannyira hangsúlyosak-e. Ha túl sokat látjuk az embereket, és a kaijura csak kevés játékidő jut, akkor a szörny(ek) szerepeltetése értelmét veszti. Viszont ha a film nagy részében csak azt mutatják, hogy a kaiju felhőkarcolókon trappol, akkor az egész súlytalanná, gagyivá silányul. Sajnos a Planet of Monsters készítőinek nem sikerült rálépni az arany középútra…
Pedig elég ígéretesen indul a történet: bár a főszereplő kissé egysíkú karakter, és túlzott makacssága már kezdettől elég antipatikussá teszi, de közben legalább nem egy sablonos, unalmas hősfigura, hiszen tetteit nem elvek vagy ideák, inkább indulatai és érzelmei irányítják. Viszont rajta kívül senkit nem ismerünk meg az emberek közül, és ő azért mégis kevés ahhoz, hogy egyedül elvigye a hátán a filmet. (Ráadásul, mivel a többiekről nem tudunk semmit, az is teljesen érdektelen számunkra, hogy a szörnnyel való küzdelem során ki veszti életét.) Emellett a történet elején vannak arra utaló jelek is, hogy a humanoid fajok közti szövetség nem feltétlenül erős, és a másik két faj, az Exif és a Bilusaludo talán szervezkedik az emberek ellen – a Harurót segítő földönkívüli papról, Metphiesről is gyanítható, hogy van valamilyen hátsó szándéka. Csakhogy sajnos ennek az érdekes, konspirációs mellékszálnak később nem lesz folytatása. Ez pedig akkor is nagyon kiábrándító, ha az ember tudja, hogy ez a film csak az első része egy trilógiának. Azt senki nem várná el, hogy most minden szálat elvarrjanak, de azért az emberi vonalnak ennél jóval kidolgozottabbnak kellett volna lennie, hogy fenntartsák a nézők érdeklődését.
Az emberi oldal tehát itt nagyon összecsapott, és a film legnagyobb része csak arról szól, hogyan próbálják megölni Godzillát.
Ez pedig önmagában kevés. Különösen úgy, hogy ezt már rengetegszer láthattuk… Egy kis pusztítás a szörny részéről, egy kis ügyeskedés és önfeláldozás az emberekéről – aztán a végén a kaiju élettelenül terül el, tetemével beborítva egy fél városnyi területet… S az a baj, hogy ez komolytalanná teszi a történet egyébként érdekes mozzanatait is. Ilyen például, hogy a támadást irányító tiszt az érkezés után nem sokkal már vissza is akar vonulni, mert úgy ítéli, több lesz a veszteségük, mint amivel számoltak. De a néző erre csak legyint, hiszen teljesen egyértelmű, hogy később úgyis összetalálkoznak Godzillával. Egy ilyen, felesleges rész helyett szerencsésebb lett volna inkább több időt szánni a szereplők és a köztük levő viszony bemutatására. Az a jelenet, amelyben Haruro és a parancsnok arról vitáznak, hogy Godzilla elpusztítása vagy a lehető legtöbb emberélet megmentése fontosabb, igazán érdekes is lehetett volna – de mivel az emberi történetszál annyira elsikkad, ennek a morális dilemmának nem érezzük át a súlyát.
Talán a látvány még valamelyest kárpótolhatna minket a gyenge sztori miatt, de a Planet of Monsters esetében erről sem beszélhetünk. A helyszínek ugyan szépek, de semmi különleges nincs bennük, és ugyanez igaz az űrhajók és a futurisztikus haditechnológia dizájnjára is. Az pedig borzasztóan zavaró, hogy az egyes karakterek többnyire csak a hajviseletükben különböznek, ugyanis a játékidő jelentős részében űrruha van rajtuk, ezért sokszor az embernek fogalma sincs, kit lát éppen.
Az egyetlen dolog, ami nagyon jól sikerült, az Godzilla. Nagyon brutális, ijesztő lett a megjelenése, és sokszor úgy néz ki, mintha nem is élőlény lenne, hanem egy mozgó kőhalom, amitől csak még fenyegetőbbé válik:
Itt tényleg az az érzése az nézőnek, hogy ez nem pusztán egy óriási szörnyeteg, hanem a pusztítás istene.
Felhangzik a védjeggyé vált üvöltés (bár talán a kelleténél kevesebbszer), és kaijunk beveti a radioaktív leheletet is, amit nagyon látványosan animáltak. Ahogyan Godzilla mozog, az egyértelműen a klasszikus filmeket idézi – lassan jár és kissé darabosan fordul, mintha csak egy jelmezes ember lenne, aki makettek közt sétál. Sajnos a film maga annyira unalmas, hogy ez a remek Godzilla-ábrázolás sem tud sokat dobni rajta.
Egy korábbi cikkben megvizsgáltam, milyen szerepekben jelent már meg Godzilla, és milyen különböző jelentések kapcsolódtak hozzá az évek során. Írásomat akkor azzal a gondolattal zártam, hogy a sok feldolgozás után ez a karakter mostanra teljesen kiürült. Sajnos ez a film sem tudott semmi újat mutatni, és ezzel csak megerősíti ezt a megállapítást.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
