HIRDETÉS

HIRDETÉS

Sorozat

Fröcskölhetnék jobban is a szenteltvizet

2016-ban útnak indult a Fox  Az Ördögűző (The Exorcist) sorozata, amely közvetlen folytatása a még 1973-ban megjelent William Peter Blatty regényéből készült azonos című horror-klasszikusnak, kultfilmnek. A pozitív nézői és kritikai fogadtatásnak köszönhetően a második évad is elkészült.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

A történet valamikor az első évad eseményei után in medias res akcióval indul. Marcus és Tomas atyák, a katolikus egyház Vatikán-szintű, démoni kompromittálódása után renegát ördögűzőként autósüldöz, mint a Fox saját készítésű Winchester-testvérei. Céljuk, hogy csakazértis kiűzzék a helyi seriff feleségéből a démont, a tempóból kiderül, a seriff szkeptikus.

Közben a tőlük földrajzi értelemben véve  nem túl távol található Nachburn-sziget erdős-bozótos vidékén, egy családi típusú gyermekotthonban látszólag minden rendben van. Az elhelyezett gyermekek bár nagyon különbözőek, szerető otthonra, és egymásra találtak, egyedül a legkisebb szeret csak párnahuzattal a fején lejönni a padlásszobájából. Azt is ritkán. De ez cseppet sem rémisztő, hiszen vágott a szemeinek rést és rajzolt rá mosolyt, meg arcpírt. Csak a torz újszülött bárány, és a madarak tömeges öngyilkossága kezd gyanússá válni, de furcsa világot élünk.

Az Ördögűző második évada rendkívül ügyesen fonja össze a cselekményének szálait, nagyszerűen vezeti, és hozza össze a karaktereket. Annak ellenére, hogy a második évad 10 epizódját majdhogynem más és más írta, úgy gondolom nagy teljesítmény. Az évad íróinak (9 fő) és rendezőinek (8 fő) népes társasága ügyesen dolgozott egymás kezei alá, így a 10 részes szezonnak láthatóan van koncepciója, van struktúrája, és nem pufogtatják a zsáner-paneleket a vakvilágba.

HIRDETÉS

Pozitív, hogy maga a klasszikus thrillerpumpa, a lassú kibontás, a sejtelmes „nem történik semmi, pedig tudjuk, hogy igen” formula a működőképes vegyületek egyike volt az évadban. Dicséretes, hogy a készítők nem összecsapva, hanem célirányosan, egy rendkívül ügyes húzással juttatja el a két papot a szezon cselekményének központi helyszínére, a gyermekotthonba. Az ezt segítő húzásnak sikerül némi realitásra helyezni magát az egyébként valóban létező ördögűzés gyakorlatát is. Ez azért is jó döntés, mert a fogalom felett damoklészi kardként mindig ott lebeg a diskurzusban a szkeptikusok „elmebaj” meg a szinonimák címkéje (éppen ezért gondolom úgy, hogy a „realitás” ebben írásban mindenkinek a hite szerint legyen interpretálva). A sorozat egy epizód erejéig sikeresen tesz különbséget az elmebaj és a saját maga által tárgyalt, a való világban is létező „jelenség” között.

Viszont sajnos az évad megnézése után, madártávlatból már látjuk, hogy azért itt valami nem kóser (nem, nem azért, mert katolikus). A megszállást elszenvedő, kitaszított és eldobott gyerekekből álló család egy nagyon szép narratív játszótér volt, amit az írók a koncepció kidolgozott részéből kihagytak. A különböző jellemmel bíró öt fiatal karakter roppant érdekes egyveleget alkotott volna a démon elleni harcban, ámbár kifulladt a szerepük a sikítva menekülésben. A legkihagyottabb ziccer díját a készítők az elbagatellizált Verityért (Brianna Hildebrand – Deadpool) kaphatják. A démoni offenzívában Varity, aki a háttértörténete szerint folyamatosan vegzáltak és bántalmaztak a bigott módon vallásos (nevelő)szülei, gyakorlatilag semmilyen súlyosabb szerephez nem juttatta a forgatókönyv (amit kapott, azt nagyon korrektül eljátszotta). Ehelyett cinikus volt. Bár tény, próbált az évad építeni rá, de nem tudták kiemelni, kulcsszerepet adni ennek az egyébként nagyon jó kis múlttal rendelkező szereplőnek.

Szerencsére a nevelőapa karakterét kellőképpen sikerült megragadni egészen a megkísértéstől a megszállásig, folytatva a megszállottsággal. A magánéleti problémákra felállított „démoni eltérítés” egészen precízre sikeredett. A John Cho által játszott Andy egy egészen hiteles figura lett. Eltérítését szépen húzták  fel a karakter bánatára, megtörtségére, bűntudatára és a belső űrre, amit a felesége halála dagasztott kényelmes hellyé a démon számára.

Persze ez csak egy újabb kisebb-nagyobb öröm volt az ürömben. S mint tudjuk, az ördög a részletekben rejtőzik.

Az első évadban a pápa meggyilkolására tett kísérlet mögött húzódó démoni-konspirációban tetőző nagyszál továbbra sem képezi a sorozat érdekes részét. Egyszerűen nem ad hozzá a nagy egészhez, viszont elveszi a játékidőt az érdekesebbik történeti szegmenstől. Sőt, csakúgy, mint a német Netflixes Darkban, itt is inkább csak azért tömték bele, mert a cselekmény ezen része szolgálja a további évadok kiköpülésének célját, már ha nézettségügyileg is tejel a sorozat (nem tejel). Bár a szál izgalmas is lehetne, sajnos nem igazán gondolja komolyan magát, nem pörgetik fordulatokkal, megmarad egy sablonos linearitásban, amiből láthatóan nem is akar kilépni.

Aztán a második évadban Tomas atya, aki az előző évadban, elmondása szerint a sikeres kiűzés után megpillanthatta Isten arcát, felszed valamiféle képességet, amit, mi, a nézők nem igazán látunk annak. Már csak azért, mert pont azokba a hallucinációs tripekbe csomagolják, amelyek az előző részben is benne voltak, ráadásul áldozati részről. Folyamatosan belengetik az évadban, hogy ez valami titokzatos isteni ajándék, de nem adtak hozzá semmi különlegességet, azon kívül, hogy sompolyogva eltussolják az implicit üzenettel: azért ilyen szar ez az új tulajdonság, mert még kezdő.

Mint ahogy az első évadban, úgy a másodikban a dialógusok és motivációs együtthatók gerincét képezik Marcus atya, a veterán, sokat látott és tapasztalt exorcista hitevesztettsége, lelki megingása, az istentől való távolkerülése. A melankolikus, kissé nyomasztó, ám mégis teremtői esztétikummal, ebből eredően isteni közelséggel bíró helyszín nagyszerű közeg lett volna egy istenes „hazatéréshez”, vagy újramegtéréshez, ám ezt a dolgot inkább lecserélték arra, hogy a pap akkor legyen homoszexuális és leljen vigaszt egy kis smacizásban a helyi tavon.

A probléma véleményem szerint ott található, hogy egy olyan sorozatban, ahol a hit, és az Istennel való nagyon szoros kapcsolat képezi az egyetlen működőképes fegyvert az ellenséggel szemben, ne a romantikus kapcsolatra épített vigaszmosolyon legyen a hangsúly és a megoldás (ami az évad esetében csak egy negyedmegoldás karakterívügyileg).  Már csak azért sem, mert ez a része teljesen súlytalan volt és nem adott hozzá a történethez semmit, azon kívül, hogy kiderült az egyik főszereplőről, hogy homoszexuális. Itt lehetett volna kicsit beszélni a kereszténységről, a hitbeli meghasonlásról, az istentelenségről, de ehelyett megkaptuk egy lassan trenddé váló romantikus kapcsolatot. Persze az említett hiányosságot az utolsó jelenetben próbálták pótolni, ami csak manír, imigyen sajnos maradt egy üres narratív továbbgördülés. 

S ha már a fegyvereknél tartunk. Az évad legnagyobb hibája az, hogy az ördögűzés folyamata egy évadban, egy nagy filmben érdekes, viszont további tízszer 40-50 percre már roppant unalmassá válik, az „imádkozz érettünk” mantrája és a szenteltvízfröcskölés. A készítők próbálták színesíteni azokkal a sablonos elemekkel, mint a kitekert rákjárás, démoni, célirányos személyeskedés, pellengérre állítás, torz hang és nevetés, de a második évadra új ötletek híján ez már unalmassá vált. Főleg úgy, hogy a két évad között egy rakat másik moziban minimum ötször ellőtték ezeket, mert úgy gyártja a gyár a horrorokat, mintha fizetnének érte (mert fizetnek is). A látomások, a hallucinációk sem tudták ebből kihúzni, mivel azok nem voltak hátborzongatók. Nachburn széles lehetőségek tárháza, ám a készítők, mint ahogy az írtam, biztonságos, óvatos horrorsorozatot gyártottak, amelyen este nyolckor már akár egy videojátékokon edzett, frissen pubertáló tini is elszunyókálhat.

Mindezek mellett a készítők nem akartak újat mondani a témáról, azon túl, hogy az entitás, ami megszállja, gonosz, mert csak gonosz. Ott volt a szándék, hogy a démonon keresztül árnyalják a szereplőiket, így karakterfejlesszenek, csak ez egy történetben, amit az ember azért ül le nézni, hogy rettegjen, izguljon, szurkoljon, nem cserélheti fel az aktív cselekményt, nem válthatja ki a fordulatokat. Nem, mert unalmassá válik. Árnyaltabbnak hat, hát persze. De attól még érdektelen. Rosszabb, mint a töltelékepizódok az Supernatural-összesben. Pont ezért fog elbukni a The Exorcist (a Disney-vásár után a gyenge nézettség miatt nagyon nem biztos, hogy lesz harmadik évad), mert a mesélés mellett csak a karaktereit próbálja komolyan venni, a cselekmény izgalmasabb részét már nem. Amint összeér a két pap története a konteós szállal, onnantól kezdve egy teljesen érdektelen, démoni inváziós sorozatot kapunk majd, ami semmi újat nem mutat, sőt, akár annyira kínos is lehet. Megfelelő kreatív svung nélkül a kántálás és papok belső titkainak tutujgatása már nem elég.

6 /10 raptor

Az ördögűző (2. évad)

The Exorcist

horror
10 epizód
Premier: 2017. szeptember 29.
Csatorna: Fox

administrator
Nagyjából 2015 óta vagyok hülye film-, sorozat- meg videójáték kritikus. Az írásaimmal nem akarom megmondani, hogy mit szeressen az olvasó, vagy mit ne. Csak tippeket adok az idő felhasználását illetően. - Mondom ezt én, akinek rohadt hosszúak a cikkei.