Jeff Carlson regénye félúton van a lebutított Alien és a The Expanse között – na nem azért, mert ostoba lenne, hanem mert nehéz eldönteni, milyen is akar lenni: űrszörnyes vagy politikai thriller.
Maga az alaphelyzet sem szokványos. Egy regénytől általában elvárható, hogy legyen íve, azaz erős felvezetése, cselekménye, tetőpontja, végkifejlete; ezt nevezzük összességében dramaturgiai ívnek, amit egy pályája csúcsán lévő, többkönyves szerzőnek, tudnia kell, épp ezért a Fagyott égbolt felütése szándékos formabontást sugall.
Carlson rögtön egy horrorszerű harc és menekülés kombinációba helyezte a főhőst, mi olvasók pedig nem tudunk meg szinte semmit, ugyanakkor be vagyunk zárva egy szűk térbe, és ez elég frusztráló tud lenni. Az első cca. ötven oldal rögtön az események közepébe csöppenti a gyanútlan olvasót, akinek együtt kell futnia, izgulnia, életben maradnia a főhőssel, Alexis „Vonnie” Vonderach-hal, az ESA tudós-űrhajósával. De mit keres egy nő odalenn a jégben? Mi történt vele? Amikor már végképp elfogy a türelmünk, akkor a szerző ránt egyet a szövegen, és visszavisz minket a kezdetekhez, hogy megismerhessük végre az alapfeltevést, az egész sztori legelejét, és megérthessük végre a mozgatórugókat. Aztán szép lassan kibontakozik a veszély forrása, az idegen, agresszív élőlény képe, a sérült főhőssel elkezdünk együtt érezni, hogy aztán megkönnyebbüljünk, amint kihalásszák őt a jégből saját nemzettársai.
De mi is történik itt tulajdonképpen? Csak annyi, hogy az ember megint belepiszkál valamibe, ami tízezer évig tökéletesen jól megvolt nélküle, és ez adja a könyv valódi, időnként meglehetősen filozofikus tartalmát.
Az alaphang megadása után ugrunk egyet az időben, hogy megismerhessünk az első nemzetközi kutatócsapat három űrhajósát, akik elsőként készülnek leszállni az Európára, és felderíteni az exojeget. Sajnos elég kevés információt kapunk meg a csapat hátteréről, mintha az emberi jellemzők és egyéni karriertörténetek helyett fontosabbnak érzete volna emelni a származást, a nemzetiséget, de erről később.
A Jupiter legígéretesebb holdját a valóságban is sokan tartják életre alkalmas helynek a Naprendszeren belül, kézenfekvő volt tehát a történet, amiben emberek és idegenek első kapcsolatfelvétele játszik főszerepet. Hasonló elgondolással már film is született 2013-ban Europa Report címmel (r. Sebastián Cordero), bár azt nem mondom, hogy a film mindenképp hatott a teljes történetre, hiszen a Fagyott égbolt első novellaváltozata (2007) ennél korábban íródott. Az viszont tény, hogy a kibővített, szerkesztett verzió 2012-es kiadása sikeresebb minden eddigi first-contact próbálkozásnál a témában, nem véletlen, hogy két további folytatással trilógiává bővült a történet.
Egy csapat tudóst bezárnak néhány intelligens lakódobozba, hogy aztán ott egymással politikai-kulturális-etológiai-pszichológiai csatát folytatva eldöntsék, mi legyen a felfedezett idegen élet sorsa. A regény közepét, gerincét bőségesen kitöltik a biológiai okfejtések, viselkedéstani elméletek, gazdasági érdekcsoportok informális ellátásáról, nemzetközi kémkedésről és illegális MI-fejlesztésről szóló viták. A viszonylag egysíkú kezdés után a többszereplőssé váló történet szálai is elkezdenek bonyolódni, ahol az intrika együtt jár a szexuális forradalommal és az intellektuális párbeszédekkel.
Az európai jég, azaz a „fagyott égbolt” annyi potenciális lehetőséget rejt magában, hogy mindenképp ütközni fognak a gazdasági érdekek néhány elszánt állatvédő érvrendszerével, bár az állatvédő-státuszt a főszereplő rögtön kikérné magának, hiszen a regény egyik párbeszéde már olyan liberális irányba is eljut, miszerint az egyébként állatias ösztönökkel megáldott, de egykor írástudó idegen életformát, a „naphalakat” az emberekkel azonos jogkörrel kellene felruházni. Alexis Vonderach, aki épphogy megmenekült a könyv első felében, maga is ilyen erkölcscsősz módon viselkedik, és személyisége ezáltal felvet néhány kérdést nemcsak saját társaiban, de az olvasóban is.
Ezen a ponton eljut oda a szerző, hogy valódi indulatokat képes felszínre hozni. Ki azért lesz ideges, mert emberi szokás szerint nem tiszteljük eléggé az életet, ki pedig amiatt, hogy egy polipszerű, soklábú, porcos testű, altestén éles tépőcsőrt viselő, harciasságában gátlástalan életformát jog szerint felemeljünk az állati sorból. A „naphalak” ugyanis egy olyan faj képviselői, akik az idők során elvesztették tudásukat – ezeket már csupán néhány kőbe és jégbe vésett írásjel őrzi. Ugyanakkor evolúciós sikertörténet is az övék, hiszen a mostoha körülmények ellenére tízezer éven át fennmaradtak egy rideg, táplálékszegény környezetben, amihez szükséges volt, hogy megtartsák, sőt, fejlesszék rendkívül kifinomult érzékeiket. Intelligenciájuk utolsó megnyilvánulása is egy önfeláldozó, de agresszív, pusztítani vágyó cselekményben nyilvánul meg, amibe kis híján beleroskad az ESA felszíni tábora.
A regény sokmindenről szól még a „naphalvadászaton” kívül, pl. érinti a geopolitikai viszonyrendszert, amely leginkább a sok rivális nemzet holdfelszíni munkájában, egymás utáni kémkedésében nyilvánul meg, de szól a mesterséges intelligenciák fejlődéséről is, ami szintén megosztott témaként mutatkozik meg a regény lapjain. Jellemzően a távol-keleti államok járnak élen az emberi MI-k létkérdésének védelmezésében, és ez remek alkalmat teremt Carlsonnak arra, hogy visszahozzon egy nem emberi, de nem is idegen szereplőt a történetbe, kulcsfiguraként.
Mégis, a könyv számomra legérdekesebb elgondolása egy fordított helyzet képzete, azaz hogy ha a körülmények nem kényszerítik rá a „naphalakat”, most talán ők jönnének el látogatóba a Földre. Vajon milyen perspektívái lennének a kőkorszaki emberiségnek egy olyan faj ellenében, ami még lebutított verziójában is ennyire kegyetlen? „[…] mi lett volna, ha egy felsőbbrendű faj landolt volna közöttünk, amikor mi még csak ősközösségben élő nomádok voltunk, nem ismertük a tudományt, és legfeljebb tűzünk volt, meg lándzsánk[…]. A naphalak ezért menekülnek előlünk. Ezért támadnak ránk, még akkor is, amikor jelentős hátrányban vannak.” (192.o.) 
A csoportdinamika épp azért működik jól, mert a könyv tele van ilyen és ehhez hasonló, megfontolandó gondolatokkal, a szereplők együtt és egymással élnek, ugyanakkor mindenki rejteget is valamit, ami miatt véglegesen nem bíznak meg senkiben. Túl minden kollegialitáson, a szexualitás témája sem kerülte el a szerző figyelmét, amit akképpen árnyal, hogy épp melyik kutatóállomásról van szó: az ESA űrhajósai meglehetősen szabadon kezelik a témát, a brazil FNEE viszont csak egy női tagot hozott magával, ráadásul Tavares őrmesteré a legkisebb rendfokozat a csapatban, ami azért felvet néhány erkölcsi kérdést még a szereplőkben is, nemhogy az olvasóban. (Itt jegyezném meg, hogy a véletlennek köszönhetően ez már a második könyv, amiben Brazíliának saját űrprogramja van, talán érdemes lesz a jövőben odafigyelni rájuk.)
Összegezve, a Fagyott égbolt egy hullámzó ritmusú, de nagyon érdekes könyv, kifejezetten jók benne a „naphalakkal” kapcsolatos biológiai fejtegetések, ugyanakkor akciódús, izgalmas, néha elgondolkodtató regény. A lineáris történetvezetés hagy némi hiányérzetet bennünk, hiszen ki ne szeretett volna néhány fejezet erejéig bepillantani a földi hírszerzés irodájába vagy a brazil leszállóegység kommunikációjába, azonban a szöveg előnye, hogy az oldalak előrehaladtával egyre mozgalmasabb lesz, és így vezet el a végkifejlet tetőpontjáig.
(Sajnos Jeff Carlson idén nyáron, 48 évesen tüdőrák áldozata lett. Az életműve csúcsának számító Európa-ciklust viszont nem hagyta nekünk lezáratlanul, és ezért hálásan adózunk emlékének azzal, hogy mielőbb kézbe vesszük a folytatásokat is.)
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
