Ebben a német barlangban unalommal telik az idő

A sorozattal még a megjelenés előtt elkövették azt a hibát, hogy elkezdték más, sikeres sorozatokkal párhuzamba állítani, ahhoz viszonyítani. Az első számú viszonyítási alap és alcím, hogy a német Dark nem más, mint a német Stranger Things, holott az előbbi olyan messze van az utóbbitól, mint a kulminálódó hasmenéstől a 200 méterre lévő toalett. Persze jó, ha adunk az olvasóinknak egy prekoncepciót, viszont a probléma ezzel az, hogy egyesek azért nem nézték meg, mert nem kedvelték az utóbbit, másik pedig kaszálták, mert ráébredtek, ez nem olyan. A Dark nem Stranger Things, fundamentuma (erdős kisváros, kisváros mellett állami objektum, gyerek szereplők, eltűnt gyerek) részleteiben stimmelnek, de azonos struktúra nem mindig eredményez azonos eredményt.

A történet röviden: 2019 Németországában fiktív, „sohasemmi” kisvárosban, név szerint Windenben furcsa körülmények között eltűnik kettő gyermek. Egyes nyomok a helyi atomerőműre mutatnak, mások pedig az erdőben található titokzatos barlangra. Az eltűnéseket furcsa áramingadozások és döglött madarak és jószágok kísérik. A város régebbi lakói úgy gondolják, ismét bekövetkezik az, ami 33 évvel ezelőtt már megtörtént. A szemöldökök és homlokok fodrozódását tovább fokozza, hogy az erdőben egy olyan gyermek holtteste is előkerül, akit nem igazán tudnak beazonosítani, és a halálos sérülése is kellemetlen: elszenesedtek a szemei és a fülei. Közben egy rókás-nyulas tapétával rondított gyerekszobában valaki, valahol egy furcsa székbe ülteti az egyik keresett gyermeket.  Az erdő mélyén pedig ott egy sötét barlang, amely félelmetes zajokkal hívogat közelebb és közelebb.

A sztori főszereplői lényegében nem a gyerekek, hanem teljes családok. A benne szereplő fiatalok igazából kevés szóhoz jutnak és közös jelenetük sincs túl gyakran. Szám szerint négy: Kahnwaldék, Nielsenék, Dopplerék és Tiedemannék. Bár tény, hogy a történet igazi középpontjában az egyik család tinédzsere kerül, de a Dark első évadának íve korántsem a gyermekek köré épül, hanem az időn átnyúló ok-okozati együtthatókra, amelyre a legerősebb hatást igazából a szülők és azok fiatalabb verziói gyakorolják. Itt jön képbe az idő folyama, s az azzal való játszadozás. A sorozatot készítő Baran bo Odar és Jantje Friese a legnépszerűbb ám mégis legrugalmasabb időutazásos paradoxont dobta az asztalra. Körülbelül így festeném le egy szemléltető példával: ha visszautazom 2016 Németországába, hogy megakadályozzam a Dark elkészítését, akkor megtörténhet, hogy a Dark megalkotásáért felelős félnek éppen én adom az ötletet, hogy elkészítse a Darkot. Így én leszek a felelős a Dark létrejöttéért – én, aki meg akarta akadályozni azt. De érdekességképpen még szóba jöhet a nagypapa-paradoxon is, azaz: sikerül megakadályoznom az elkészítést. Mondjuk úgy, hogy halomra lövöm a showrunnert, a színészeket, meg a készítőket, de akkor megsemmisítem az okot, amiért visszautaztam a múltba, azaz nem akadályozom meg a sorozat elkészítését, így a sorozat elkészült. A tanulság lényegében és nagyban leegyszerűsítve ugyan az: az események predesztinálva vannak. Na erről szól a Dark.

Ezt a formulát számtalan időutazós filmben előtték már, ám többszörösen újrahasznosítható, hiszen roppant rugalmas. Gondoljunk csak az Ethan Hawke főszereplésével készült Időhurok (Predestination) című 2014-es sci-fi thrillerre, ami új értelmet adott a „cseszd meg magad” frázisnak (aki látta, az érti, mire gondolok).A Dark is megpróbált egy kicsit játszani a dologgal, ám korántsem a legkreatívabban. Inkább átemelte egyfajta sejtelmes, misztikus, családi drámába fojtott thrillerbe.

A széria egyik filozófiája is az, hogy minden összefügg mindennel, nincs múlt, jelen vagy jövő, csupán egy nagy eseménykör van, ahol minden egybefonódik. Így van ez a felsorolt négy családdal is, akiknek a tagja ilyen, vagy olyan módon, de szorosabb kapcsolatban állnak egymással, mint szimpla szomszédok vagy ismerősök. A Darknak nagy erőssége, hogy ezeket a kapcsolati szálakat realista módon tálalja és nem önti nyakon azt szofisztikált drámával. Régi sérelmek, elejtett mondatot, félreértések, gyermeki csínytevések a durvábbik fajtából, amelyek létrehozzák ezeket az inkább mételyben létrejött kötéseket. Ahogy haladunk előre a cselekménnyel, egyre jobban igazolódik az első epizódban lefektetett alaptézis, akarva-akaratlanul, de mindenkinek része van az egészben, mindenkinek köze van a gyerekek eltűnéséhez. Amikor évtizedet írtam, nem túloztam, a történet több idősíkban játszódik, így minden jelen idejű szereplője gyakorlatilag megduplázódik (egyesek megtriplázódnak) fiatalabb kiadásaikkal. Ekkor a sorozat elkezd azok számára emészthetetlenné válni, akik csak azért néznének valamit, mert szórakozni és egy kicsit izgulni szeretnének. Abszolút nem adja a megoldókulcsot a kezünkbe a két készítő. Olykor csak a gépjárművekből jövünk rá, melyik idősíkban is vagyunk, viszont azok, akik szeretnek mindig figyelve filmes tartalmat fogyasztani, szórakoztató lesz a szereplő-egyenleteket megoldani. Azt itt mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy nagyon kimérten és tudatosan halad a cselekmény. Nem kapkod, nem zagyvál. Minden szereplő, minden pillanat egy meglehetősen kidolgozott koncepcióra mutat, ahol minden karakter, idősík a pont szükséges játékidejét kapja meg.

Ne reméljünk a sorozattól nosztalgiatripet sem. Amennyi van benne, az igazából a nyolcvanas évek német szintipopjában kimerül, nagyon helyesen. Ez nem egy nyolcvanas évek tiszteletére emelt obeliszk, totem, kopjafa, itt a nyolcvanas évek egy misztikus állomása a narratívának. Ez a misztikusság a jelenlegi leggyengébb pontja az évadnak (a következő szezonra azért lehet belőle valami), ugyanis a történetben a negatív események mozgatórugója egy szekta, amiről nem tudunk meg többet annál, mint hogy léteznek, van címerük, valamint hisznek abban, hogy 33 évente minden megismétlődik, az egész univerzum visszaáll egyfajta kiindulási pontra.

És nagy negatívum, hogy az évad felétől, ha kicsit is figyeltünk, már rá is jöttünk a legnagyobb csavarokra.

Ami viszont egyáltalán nem izgalmas, az sajnos maga a sorozat. Nyomasztónak, feszültnek hat, de valójában nem az. Inkább depresszív módon nyugodt, mert a passzív-agresszív dráma adalékán kívül semmi mást nem ad. Míg az első epizódokban ott van a töltet, az impulzus, a negyedik, ötödik részre egyszerűen megszűnik a lendület, csak mesél egy patikamérlegen kimért tempóban. A karakterívek is ilyenek. Sajnos egyáltalán nem érdekesek, az események azok, amik kíváncsivá tesznek a következő epizódra. Annyira bárgyú és „meh” karakterstruktúrákat kapunk, hogy nem szeretünk meg senkit, nem szurkolunk senkinek, a neveiket is csak azért próbáljuk megjegyezni, hogy be tudjuk azonosítani őket akkor, amikor éppen a fiatalabbik verziókat keressük a fejünkben párosítás céljából. A nézése közben egyszerűen csak azt akartam tudni, hogy mégis mi lesz ebből. Bejönnek-e a tippjeim. Azért érdekelt, mert látni akartam, hogy fűznek-e olyan szépen szálakat egybe a készítők, ahogy megrendezték az egészet. De a kiszámíthatóságot és az unalmas ritmust és az érdektelen karaktereket a nagyszerű rendezés, fényképezés és nem utolsósorban a sorozathoz legtöbbet adó zene sem tudja feledtetni. Azért emelem ki a zenét, mert ez az egyetlen, ami megteremti a sorozat atmoszféráját, ez építi fel a „hátborzongatóság” illúzióját. Mert ne higgyünk a híreknek, a Dark nem félelmetes, nem ijesztő, csupán egy érdekes, sci-fi dráma, ami igyekszik (igazság szerint jól teszi) realista lenni.

A Dark nem Stranger Things és nem is Twin Peaks (hiába van benne barlang), a Dark Dark, egy realista időutazós, misztikus sci-fi némi családi drámával. Bár nagyszerűen van megrendezve, igazi, németesen precíz, a tempója ettől még unalmas és csak a karakterszám és a nevük egyeztetése képes ébren tartani az agyunkat a nézése közben. Bár tény, az időmanipulálás és paradoxon elméletek kreativitás szempontjából egy nagyszerű ötletbörze: érdekes, képes a képernyők előtt tartani, képes kíváncsivá tenni a következő epizódra, azonban nem minden esetben igazán izgalmas. Számos kontextusban számos végkifejletet láttunk már a témákban. A Dark ott siklik el, hogy nem akar kreatív lenni. A működő formulákat helyezi drámába. Kiszámítható, de érdemes elkezdeni, hiszen az egyenlet megoldásának sikerélménye mindig jó érzéssel tölt el.