Brandon Hackett (azaz Markovics Botond) legutóbb Az Időutazás napja-sorozatával bebizonyította, hogy a kortárs magyar science fiction irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. Idén megjelent Xeno című művében húzott egy merészet és az elmúlt években kialakult migrációs válságot alapul véve írt egy grandiózus űrkalandot. Bár Hackett így egy sokkal aktuálisabb, komolyabb és kényesebb téma felé merészkedett, amit nem egyszerű jól kezelni, a feladatot sikerült nagyszerűen megoldania. Sőt!
2058-ban a semmiből érkeztek meg, az emberek által csak migrátoroknak nevezett idegen lények. Mire a föld lakói felocsúdhattak volna megdöbbenésükből, a migrátorok már több száz féreglyuk segítségével össze is kötötték bolygónkat három másik idegen civilizációval. Ha ez nem lett volna elég, kényszerített lakosságcserével telepítették át az embereket, firkákat, és hidrákat egymás bolygójára. Aki pedig kényszermigrációval egyszer átkerült egy másik bolygóra, az soha többé nem juthat haza.
Közel ötven év elteltével már képesek vagyunk ugyan megérteni idegen sorstársaink kommunikációját, de a teljesen különböző, egymással szöges ellentétben álló civilizációk együttélése még mindig megoldhatatlan problémákat és tapintható feszültséget okoz mindhárom bolygó társadalmában. Ráadásul a migrátorokról azóta sem tudtunk meg szinte semmit. Nem tudjuk mi a céljuk, honnan jöttek és hogy voltak képesek mindezt véghezvinni. Még csak azt sem tudni hogyan néznek ki, hisz csak az emberek közül kiválasztott „szerencséseken”, az úgynevezett szónokokon keresztül kommunikálnak velünk.
Ebben a reményvesztett világban, Olga Ballard xenológusnő belecsöppen egy összeesküvésbe, mely egy fajokon átívelő szövetséget létrehozva igyekszik elérni végső célját, ami természetesen nem lehet más, mint a migrátorok végső kiűzése világainkból. De még ha sikerül is megértenünk hódítóinkat, ha sikerül megtalálnunk gyenge pontjukat, Olga számára a legégetőbb kérdés még mindig az, hogy tudna sikeresen együttműködni három, teljesen különböző faj, akik a végletekig megvetik egymást.
Amikor először olvastam a Xeno tártalmát, az elmúlt évek magyarországi migránspropagandájának eddig talán legelszálltabb kritikáját, vagy akár szatíráját sejtettem a regény mögött. Persze aki ismeri Brandon Hackett – a.k.a. Markovics Botond – eddigi munkásságát, az tudhatja, hogy távol áll az írótól az ilyesfajta politikai vagy társadalmi bírálat. És Hackettnek szerencsére esze ágában sem volt így hozzáállni a témához. Sőt, számomra a könyv legerősebb vonása egyértelműen az, ahogy kezelni tudta ezt. Az író kifejezetten intelligensen és finoman nyúlt hozzá korunk egyik, ha nem a legsúlyosabb és legtöbb indulatot kiváltó társadalmi problémájához. Igazából nem csinált mást, minthogy fogta a menekültválság problematikáját és szó szerint univerzális méretűre nagyította azt. Ez így nagyon egyszerűnek tűnik, de remekül működik.
A mindennapi valóságtól eltávolítva, az olvasó számára sokkal befogadhatóbban tudja feszegetni a témát, és ezáltal képes úgy belemerülni a mélységeibe, hogy elgondolkodhassunk olyan kérdéseken is, amiket a mindennapokban talán nem szívesen teszünk meg konkrét események kapcsán. A regény ugyanis egy-két apró, de igazán frappáns odaszúráson kívül egyáltalán nem konkretizál. A karakterein keresztül igyekszik végigjárni a különböző nézőpontokat, ideológiákat, akikről könnyen asszociálhatunk egy-egy valós személyre, de ezt egyáltalán nem tolja az arcunkba. Mindezek felett számomra a regény legpozitívabb momentuma, hogy bár alapvetően a befogadó hozzáállás mellett teszi le a voksát főszereplőjén keresztül, egyáltalán nem akarja morális tanmeseként értelmezni saját magát.
Hackettnek esze ágában sincs megmondani nekünk, hogy kellene megoldani a problémát, ehelyett végső soron arra kényszerít, hogy felfogjuk annak végtelen összetettségét.
Így zavarba ejtően kényelmetlen érzéseket generálhat olvasóiban a regény, de ugyanakkor mélyebb gondolkodásra sarkall.
Persze mindezekből nem következik, hogy a könyv nagyszerű legyen. Viszont a Xenot egyszerűen képtelenség lerakni, ehhez pedig kellett még két fontos összetevő, amiben Brandon Hackett tehetsége elvitathatatlan:
Egyrészt Hackett képes elképesztő aprólékossággal megalkotni grandiózus világokat, másrészt pontosan tudja, hogy mi kell az olvasóinak.
Az már Az Időutazás napja-duológiából egyértelművé vált, hogy Markovics képes logikailag úgy felépíteni egy összetett fantáziavilágot, hogy ne ütközzenek ki belőle olyan ellentmondások, ami megakasztja az olvasót könyvei fogyasztása közben. Ez nem kis dolog, hiszen a szerző általában nem a kisemberek szintjén, hanem az egész világ sorsát átfogó cselekménnyel vezet végig történetein. Persze szó sincs arról, hogy regényei kikezdhetetlenek. A szerző egyszerűen csak nagyszerű érzékkel képes kitapintani azt a pontot, ameddig még érdemes belemerülni a részletekbe, hogy a nagy egész valóságosnak hasson, ezt pedig érezhetően élvezi is.
Ez a Xeno esetében sincs másképp. A különböző fajok kommunikációja és az ebből adódó problémák nagyszerűen vannak végigvezetve, a migrátorok által egybenyitott xeno-univerzumban élő vegyes társadalmak, és a fajok közötti ellentétek kristálytisztán átláthatóak. A regény végére a Spektrumot és Hydrust úgy ismerjük, mint a tenyerünket. Az idegen fajok kellően érdekesek, a firkák művészet alapú társadalma és színkód alapú nyelvük zseniálisan kreatív, talán a legérdekesebb űrlények, amikkel valaha találkoztam.
Mivel a cselekmény négy különböző bolygó működését szeretné bemutatni, elkerülhetetlen, hogy a regény elég nagy szeletét leírások és magyarázatok tegyék ki. Szerencsére az író ezt is ügyesen megoldotta. Egyrészt ötletesen használ a fejezetek elején fiktív cikkek vagy tudományos művekből való idézeteket, amelyek mindig plusz információval szolgálnak számunkra a jelen események, vagy helyszínek megértéséhez. Másrészt a cselekmény dinamikája is szépen építkezik. Amikor már éppen unalmassá válna az éppen megismert lények, helyszínek, vagy technológiák részletezése, következik valami akció vagy fordulat, ami felpörgeti az eseményeket. A történet kezdetén rengeteg kérdéssel indítunk, viszont szerencsére nem kell mindennel az utolsó oldalakig várni. A regény nagyon ügyesen adagolja a rejtélyeket és megoldásokat is. Amikor végre megtudunk valami kulcsinformációt, teljesen új nézőpontokkal kell szembesülnünk, amik újabb kérdéshegyeket vetnek fel, így a több mint négyszáz oldalas regény végig pörgős és érdekes tud maradni, és végül minden feltett kérdésre maradéktalanul választ kapunk.
Nagyszerű, ahogy a Xeno egy viszonylag egyszerű alapkonfliktusból apránként egy sokkal merészebb, grandiózusabb kalandba vezet minket, hogy a lélegzetelállító csúcsponton egy bravúros húzással visszarántson minket az eredeti problémához.
Ami valamelyest árnyalja az összképet, az a karakterek egyszerűsége. Markovics egyértelműen igyekezett elmélyíteni a szereplőit, de érezhetően csak eszközként funkcionálnak. Minden főbb és a legtöbb mellékkarakter is valamilyen ideológiát képvisel végig a migrátor probléma mentén és ebben sajnos nem is történik komolyabb változás. Így pedig nem egyes személyekkel, hanem az általuk képviselt értékekkel tudunk leginkább szimpatizálni. Szerencsére ez nem kifejezetten zavaró, hisz alapvetően ez a kaland nem egyéni, hanem társadalmi léptékben zajlik, viszont így egyes mellékkarakterek elvesztése nem igazán megrázó, és a fontosabb mellékszálat adó, családi tragédiával is nehezebb együttérezni.
Nem mintha mást vártunk volna, de Hackettnek ismét sikerült egy világszínvonalú, izgalmas és lehengerlő regénnyel meglepnie rajongóit.
Nem hiszem, hogy a Xeno kultregénnyé válna, de csak ajánlani tudom mindenkinek ezt a végtelenül aktuális, izgalmas és kifejezetten intelligens űroperát.
A Xeno első 30 oldalába ingyenesen beleolvashattok az alábbi linken: Brandon Hackett: Xeno
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
