Stephen King évét írjuk. Vagyis pontosabban a horrormester műveiből készült filmadaptációkét. Épp csak túl vagyunk az Az bődületes sikerén, hamarosan pedig érkezik a szintén ígéretes 1922 is. A két alkotás között félúton az utóbbi években több emlékezetesebb parafilmmel (Oculus, Hush) is jelentkező Mike Flanagan teszi tiszteletét a Gerald’s Game című pszichothrillerrel, ami nem is egyszer, sőt, nem is kétszer lepi meg alaposan a nézőt a százperces játékidő alatt.
Jessie (Carla Gugino) és férje, Gerald (Bruce Greenwood), idilli környezetben fekvő nyaralójukba utaznak, hogy felpezsdítsék válságba jutott házasságukat. A férfi az ágyhoz bilincseli feleségét, ettől az új, vad ingertől várva a változást hozó lavina elindítását. A kezdetben ártalmatlannak tűnő szerepjáték váratlan fordulatot vesz, amelynek következtében könnyen lehet, hogy Jessie soha többé nem hagyhatja el a börtönévé vált ágyat.
A Holtodiglan óta nem láthattunk ennyire erőteljes házastársi drámát.
Férj és feleség, jóban és rosszban együtt, ám valami mégis tönkrement. A film már legelső jeleneteivel egyértelműsíti, hogy kimondatlan feszültségek, lappangó konfliktusok képezik a kevés szereplővel dolgozó cselekmény alapját. A bevezetés után a kontextus megrendítő drasztikussággal értelmeződik újra, de a téma változatlan marad. A téma, amely Jessie és Gerald házassága, a kapcsolat mély elemzése köré szerveződik.
A Gerald’s Game azért szegezi végig székébe a nézőt, mert sok egy helyszínes mozgóképpel ellentétben megérzi, tudja jól, hogy mikor kell árnyalatot váltania az atmoszférán, hol van szükség a tempó felpörgetésére vagy éppen visszafogására, és azzal is tisztában van, hogy a flashbackeket nem kötelező rosszként, az idő kitöltésére kell használni, hiszen megfelelő kezekben eme visszatekintő jelenetek hihetetlen dramaturgiai erővel bírnak. Pont, mint itt!
Jessie az ágyhoz bilincselve, szimbólumokkal körülvéve harcol az életéért. Félholt, megháborodott elméjének projekcióiban Gerald és ő maga is a civilizált házassági modell minden cukormáza és sallangja nélkül, teljes és kisarkított negatív valójukban jelennek meg. Igazságtalanság, frusztráció, elpazarolt idő, vádaskodás és félelem táncolnak kézen fogva, eszelősen vihogva a kis szobában, ahol a főhősnő mellett a földön a házba beosonó kóbor kutya képében megjelenő nyers állati ösztön falatozik, éjszaka pedig a halál kísérteties, hórihorgas küldötte vadászik szuvenírekre.
Igen, a Gerald’s Game erősen szimbolikus mű, ám szimbólumairól idővel kiderül, hogy sokkal emberibbek és jó értelemben véve egyszerűbbek, mint amilyennek elsőre tűntek.
Mindemellett pedig mélyreható pszichoanalízis is, ami tokkal-vonóval kivesézi Jessie kislánykora óta mázsás súlyként hordott és a nő komplett életútját nagyban meghatározó sebeit. Igaz, ebben a King-történetben nem jut túl nagy szerep a természetfelettinek, de mégis, a sorsszerűség érzése elég határozottan jelen van. A rosszul működő házasság és a félresiklott élet olyan gigászi mértékben betokosodni látszott a gondokat a szőnyeg alá söprő, képmutató magatartásnak köszönhetően, hogy úgy fest, végül maga a létezés arctalan mozgatója vette kezelésbe az ügyet, hogy lehetetlennek tűnő, mégis valós eséllyel bíró történések nyomán változást hozzon.
Mert vannak mélységek ahonnan már csak úgy lehet felkapaszkodni, ha áldozatként odalent hagyjuk lelkünk egy darabját. A Gerald’s Game történetében is megrendítő tragédia, súlyos veszteség és sokk kell ahhoz, hogy lehetőség nyíljon a megtisztulásra.
Mike Flanagan filmjében teljesen átlagos, mindennapi helyzetek és tárgyak válnak a gyilkos pszichés játszma útjelzőivé, hogy hirtelen sokkal nagyobb jelentőség jusson egy korábbi önző döntésnek vagy éppenséggel egy pohár víznek. Ez az emberközeli, otthon, veled is megtörténhet jelleggel bíró kálvária kivételesen jó érzékkel vágott, dinamikus filmtechnikai összképben érvényesül és válik maradandóvá.
Ahogy a King-történetek esetében általában, úgy ezúttal is elmondható, hogy habár a misztikum nem kerüli el teljesen az alkotást, végső soron mégis a félrekalibrált emberek elcseszett életének apró bolhái válnak káoszt üvöltő, óriási elefántokká.
Carla Gugino pedig zseniális! A színésznő sosem tudott felsorakozni a legismertebb filmsztárok közé, de akik kicsit is érdeklődnek a mozgóképes világ dolgai iránt, garantáltan jól ismerik a nevét. A Gerald’s Game-ben nyújtott alakításával Gugino még egy nagy adag zsenialitást vágott hozzá örökségéhez. A forgatókönyv egyik ügyes fordulatának köszönhetően tulajdonképpen kettős szerepben, érzelmi és mentális állapotok egész sorát végigzongorázva hálálja meg a befogadó figyelmét.
A Gerald’s Game így válik igazán nagyszerű alkotássá, de az is tény, hogy a főszereplőnő kimagasló játékának hiányában sem lenne különösebb okunk a panaszra. Mike Flanagan jelesre vizsgázott Stephen King adaptálásból, azt pedig, hogy műve tényleg jobb-e, mint a bohócos Az, már mindenkinek saját szíve joga eldönteni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
