Évente 70 millió körülmetélés történik a világon. Elgondolkodtál már azon, hogy mi történik azzal a sok lecsippentett péniszkoronával? A The Preacher második évadában például találkozhatunk azzal az összeesküvéselmélettel is, hogy a földön a háttérhatalmak nagy pénzeket gyűjtenek be szárított és őrölt fitymapor különböző szerekbe való beledolgozásával. De ez csak egy csipetnyi a Preacher pszichózisából.
A meglehetősen lanyha, leginkább egy nagy, darabolt pilot epizódnak tűnő első évad után nem gondoltam volna, hogy az AMC The Preacher képregényadaptációja képes lesz érdekessé válni a következő évadra. Bevallom, tévedtem, s bár a történetnek még mindig nincs túl sok értelme, a második évad annyira furcsán szeretnivalóan blőd és kimérten abszurd, hogy az egy élmény.
A sztori közvetlenül ott folytatódik, ahol az előző évad abbahagyta: Jesse Custer (Dominic Cooper), Tulip (Ruth Negga) és Cassidy (Joseph Gilgun) elindulnak Istenkeresésük nagy kalandjára hátuk mögött a ganégőztől levegőbe reppent kicsiny település kráterével. Nyomukban pedig ott lohol a félelmetesen komoly és céltudatos, kaporszakállú Gyilkosok Szentje (The Saint of Killers), hogy kizsigerelje Prédikátorunkat. Elsőre azt gyaníthatjuk, hogy kemény bunyók, nagy lövöldözések lesznek béltócsába és agyvelőpürébe oltva, angyalok és démonok egymást közti perlekedésének kontextusában, de Seth Rogenék inkább poénra veszik a figurát. Mert akik ezt várják az évadtól, alig kapják meg. Mert hogy a viszonylag kevesebb erőszakos jelenet hiányát a Preacher végtelenül jól időzített és stílusos, többnyire blaszfém kontenttel ellensúlyozza. Nem ezt, és nem így vártam, de azért csak jólesett nézni.
A történet olykor-olykor a komolyság jeleit is képes mutatni, sőt, egyes esetekben kifejezetten olyan, mintha a karaktereknek és a cselekménynek súlya lenne . De abban a pillanatban, amikor elringatjuk magunkat ebben az illúzióban, hirtelen bedob elénk egy „A nem igent jelent” alapokon nyugvó farbatoszást, a halhatatlanságával Las Vegasban pénzt kereső depressziós, magányos angyalt, vagy egy roppant kreatív pokolkoncepciót, amely lakóinak büntetése legrosszabb napjaik újra és újra élése. Persze nem itt folyik az arcunkra az évad elképesztően ötletes és szórakoztató esszenciája, hanem például ott, hogy a pokolban maga Hitler a legkedvesebb és leggyámoltalanabb, legsegítőkészebb személy, aki csak azért gyalulta volna le egész Európát, mert felsült a csaja előtt egy étteremben.
A sztori egyik gerincét a már Da Vinci-Kódból is ismert (a többször visszatérő fityma dolog mellett a második) összeesküvéselmélet alkotja, azaz létezik egy rendkívül befolyásos titkos rend, amit meglepetésszerűen Grálnak hívnak. Ezt a szervezetet egy hamar, magát vezetői pozícóba helyező kopasz, félszemű, német, ex-terrorista elhárító, ki nem mondott, de azért lényegében náci tiszt irányít, akit szimplán Herr Starrnak (Pip Torrens) hívnak. Annyira befolyásos, hogy ő adja az utasításokat a pápának (aki ebben az évadban nem teljesen normális). A szervezet koncepcióját szinte teljesen átemelték Dan Brown nagysikerű krimijéből. Itt is Jézus leszármazottját vigyázzák, ám a dédunoka nem egyszerű eset. Már ez is nehezen csúszhat az erősen keresztény torkokon, hát akkor mit lehet kezdeni a keményen és rendkívül sok pózban kefélő, szlenggel kommunikáló Jézussal, akit megismerhetünk egy flashback erejéig?
Megjegyzem, az évad nem az ilyen tartalmak miatt működik, hanem a nagyon jól eltalált pillanatoktól és az egyensúlytól, ami integrálja az abszurditást a történetvezetésbe. Míg az első évadban a készítők próbáltak keményseggűek lenni, próbálták némi bizarrsággal valami komolyan vehetőt vinni a képernyőkre, a második évadban, vélhetőleg érezvén, hol hibáztak először, engedtek a gyeplőn. Pont annyit engedtek, hogy bár nem igazán látni, hogy a történet haladni akarna valahová a kötelező történetvezetési szabályok mellett (vannak főszereplők, akik csinálnak valamit valamilyen cél elérése érdekében), viszont pont elég arra, hogy olyan játszótérré váljon az egész narratíva, amibe bármilyen faszság nyugodtan helyet kaphat, amit ki tudnak találni. Annak ellenére, hogy nem akar az ég világon semmit sem közölni (pedig lényegében ez egy sztori arról, hogy egy pap keresi Istent) a Preacher, mégsem érzem azt, hogy a sztori teljesen alibi lenne.
Hiszen a központi karakterek múltját bevillantó visszatekintések, és az olyan töltelék események, mint például Tulip titkolt házassága, gengszterfőnök férje, vagy Cassidy és az új szereplő, Denis kapcsolata, egészen jól kontúrozzák a motivációkat, az egyes párbeszédek pedig kifejezetten mutatnak egy komolyan vehető mesélési szándékra is, nem beszélve egyes drámai pillanatokról, amiket azért sokszor megszakítanak egy kis prosztó humorral. De ettől függetlenül az egész második évad leginkább valóban egy szórakoztató poén, egy fantasy álcába bújtatott vígjáték, fricska, amit az agyamentségeiről hírhedt Seth Rogen, a Breaking Baden is dolgozó Sam Catlin, és a Virslipartit a világnak adó Even Goldberg elsütnek, legfőképpen a keresztények orrán minden tanítójelleg nélkül. Bár a jókedélyű, folyton gondolkodó sznobériával megáldott nézők természetesen akár társadalom- és valláskritikát, vagy paródiát is felfedezhetnének a sorok között, de szerintem a második szezonban csak interpretációs véletlen az esetleges üzenet. Ha nagyon pontosítani kellene: a The Preacher második évada magát Istent kritizálja, aki, mivel elege volt az emberek szarságaiból, fogta magát és lelépett lazulni, ezért nem érezzük a jelenlétét. Ámbár sajnálatos módon még ha a szándék implicit meg is van, abszolút hiányzik belőle az az explicit mutatóujj, ami például Kevin Smith egyik legsikeresebb művében, a Dogmában is benne van. Igaz, azt el kell ismernem, a New Orleans utcáit hajnalban végigkocsikázó személyzet szelektálása az utcán fekvő emberek között halott/csatak részeg alapon tartalmaz egy jó társadalomkritikát.
Visszatérve a karakterekhez, Jesse és Tulip, valamint a kettőjük kapcsolata továbbra is a „se veled se nélküled, de inkább veled” szerkezetet fodrozza, amit, köszönhetően az egyébként elégséges színészi játéknak, egy viszonylag működő kémia is kiegészít. Nagy karakterfejlődésre ne számítsunk a két szereplő esetében, sajnos Dominic Cooper úgy vált át az első évad Istent négykézzel megfogni kívánó exbűnözőjéből egy érzelmileg steril, a Jazzkedvelő Istent szó szerint kereső exbűnözőre, mint ahogy lenyomok most egy billentyűt: egyik pillanatról a másik, s a különbség is csak annyi, hogy rém keveset elmélkedik a mindenhatóról, meg annak a kifürkészhetetlen útjairól. Igaz, a szezon előrehaladtával egyre jobban szakad ketté a társaság, barátságukat felőrli Jesse rögeszmés Istenkeresése. Nagy visszalépés a sorozat számára viszont az, hogy az első évad zászlós karaktere, a roppant szeretnivalóan egyszerű, politoxikomán, angyaldarabolós vámpírból egy érzelmes, jóindulatú csomót gyártottak, aki a szívét is kiteszi barátiért. Cassidy már nem vérszopó nihilista, aki a világ dolgainak 75 százalékra tesz egy nagyot, hanem egy szimpatikus érző lény, némi nihilizmussal. De szerencsére ezt ellensúlyozza a már említett Herr Starr és a nagyon izgalmas és rohadtul betonkemény Gyilkosok Szentje.
Herr Starr és az őt alakító színész brillírozik a német látens náci szerepében egészen a kiállástól az akcentusig. Karakterét a lehető legjobban sikerült kidolgozni. A szadista pragmatizmussal működő félszemű, fehér öltönyt viselő krapek az évad felétől garantáltan a kedvenc szereplőnkké válik azzal a zsarnoki fegyelemmel, és zsenialitással amivel kezeli az embereit és a szituációkat, a jelenetei kiválóan eladják a zsenijét. Ő az a főgonosz, akit nem tudsz utálni, csak azt várod, mikor csinál már valamit úgy, ahogy azt ő szokta.
Jézus sokadik dédunokáját védelmező szervezet vezére mellett a Gyilkosok Szentje a legérdekesebb karaktere a Preachernek, aki bár ebben az évadban éppen hogy csak elkezdte pörgetni a Coltjait mondhatni elég véres lábnyomot hagyva maga után a második évadban. A sorozat első évadában megismerhettük az ő poklát, neki a legkomolyabb a mentális és a lelki üzemanyaga. Ebben az évadban sem beszél sokat, de az őt játszó Graham McTavish félelmetesen és nyomasztóan tud menetelni csendbe, na meg gyilkolni a mindent keresztüllövő pisztolyaival, meg szablyájával. Ha van izgalom a Preacherben, akkor azt ő képviseli.
Persze érdemes megemlíteni az eddig, véleményem szerint még töltelék szereplőket is: a Jesse által pokolra küldött Arseface-t és magát Hitlert is, akik a második évad alatt töltelékként keresték a kiutat a pokolból együtt. Itt megjegyzem, ez a történetszál magasan szórakoztató. Hihetetlen jól működik, ahogy a meghibásodó pokolélmény-generátor miatt egy iskolai étkezde szerű terembe zárják az érintetteket, ahol Arsface és a kedves Hitler barátságot köt.
Ami azonban kifejezetten sajnálatos, az Jessy Genesis által kapott képességének mellőzése. Bár használja az évadban, de leginkább olyan, mintha nem is lenne olyan nagy ügy. Érthető, hogy egy beharangozott isteni hatalmat ügyesen kell működtetni egy filmben (ha valami túl erős, csak logikátlansággal és ésszerűtlenséggel tudják egyensúlyozni), de ráfért volna az évadra egy erőfitogtatás, egy kis látvány az alpári célokra való használat mellett. Jót tett volna az évadnak, ha kiderül, mit tud még Genesis a lelkeknek való parancsolás mellett.
Végszó:
A The Preacher második évada meglepően jól sikerült. Aki egy könnyed, laza és stílusos prosztóságra vágyik, az ne habozzon, kezdjen bele. Igazából az sem baj, ha nem látta az első évadot, ugyanis a Preacher igazi cselekménye ebben az évadban indul. Ha nem is fog meg a történet, akkor is végigrágjuk, mert az egész egy összetett vicc, tele csattanóval. A sorozat második évada kicsiny hazánkban, magyar szinkronnal is elérhető az AMC csatornáján.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
