Lego Ninjago – Szájbarágós gyerekmesének még elmegy

Csak azért, hogy tisztázzuk: ez a kritika nem azt vizsgálja, hogy vajon jó gyerekmese-e a Lego Ninjago-film, ugyanis erre egyszerű a válasz: Viheted a gyereket, imádni fogja. Az írás arról szól, hogy működik-e olyan geeksimogató felnőttmeseként, mint a Lego-kaland és a Lego Batman-film. A Lego-kaland alkotói, Phil Lord és Christopher Miller (Derült égből fasírt, 21 Jump Street) generációk kedvenc játékához írtak egy mozgóképes szerelmeslevelet, mely nem csak okos és vicces, de emellett még akkora szíve is van, hogy csak az igazán cinikus lelkületű emberek pattogtak a játékreklám jellegén. A Lego-kaland legnépszerűbb szereplője, Batman megkövetelte magának az önálló animációs filmet, amely hallatán gyanakodhattunk, hogy (denevér)bőrlehúzást fogunk látni. Szerencsére nem így lett, a Chris McKay (Robot Chicken) vezényletével készült Lego Batman-filmben minden jelentre jutott három popkulturális utalás, ironikus humorával pedig szinte jobban szólt a felnőtt geekeknek, mint a gyerekeknek. A Lego Ninjago-film esetében már joggal reménykedhettünk, hogy az előző két filmhez hasonlóan színvonalas szórakoztatásban lesz részünk, ám a távol-keleti harcművészetre épülő Lego-világban egyedül a látvány kreatív.

A Lego Ninjago-film fő konfliktusa, hogy van egy gonosz, akinek semmi más célja nincs, mint leigázni Ninjago városát. Garmadon a vulkánba épített főhadiszállásából időnként előjön seregével, hogy cápákat és robotokat szabadítson a városra. Szerencsére Ninjago nem védtelen, hiszen vannak menő és rejtélyes nindzsái, akik mindig jönnek ha baj van, és visszavonulásra késztetik Garmadont, habár legyőzni sohasem tudják. Az egyik ilyen nindzsa Lloyd, aki történetesen Garmadon fia, bár apja nem vett részt a nevelésében. Lloyd igazi lúzer középiskolás, akit állandóan cikiznek az apja miatt. A nem túl burkoltan Skywalker családot megidéző alapsztori (a teljesen fekete Garmadon és a szőke Lloyd kinézetben is megegyeznek Darth Vaderrel és Luke-kal) tovább fokozódik, amikor a jediséget nindzsaságra cserélve, Lloydnak meg kell tanulnia használni a belső erejét, ráadásul az is kiderül, hogy apu is nindzsa volt valaha. Vékony a határ, amelynél eldől, hogy az intertextualitás megdobogtatja-e rajongó szívünket, vagy halálra untat közhelyességével.
A Lego Ninjagóban egy-két ötletes utalást leszámítva nem nagyon működik az ázsiai popkultúrára felhúzott történet, és ezért leginkább a poénok hiánya a felelős.
Eleve kevesebb viccet tettek bele, mint az előző két Lego-filmbe (kapásból van az előzetesekben két jó poén, amit kivágtak), de nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy az a kevés se mindig működik. Nem túlzok, már a gyerekek is alig nevetnek olyan agyonhasznált poénokon, hogy az egyik szereplő felvezet egy mondatot, aminek nem az lesz a vége, amire a másik szereplő számít:

Garmadon: Tudod, be kell valljam, hogy van itt valami nagyon fontos számomra ebben a városban…
Lloyd (reménykedve): Igen…?
Garmadon: A kedvenc gitárom, nagyon megbántam, hogy anno eladtam.

(Az idézetet emlékezetből írom, de a lényeg átjön. Ezt a poént kétszer játsszák el.) Vagy amikor a két szereplőt osztott képernyőben látjuk, és a végén az a nagy poén, hogy valójában egymás mellett állnak. Néhány viccet pedig valószínűleg a szinkron nyírt ki, amikor jön egy erőltetett szóvicc, akkor tudjuk, hogy az eredetiben ez valószínűleg vicces volt. De nem csak a poénok fárasztóak, hanem az egész mese, ugyanis szinte szünet nélküli az akció, nincs olyan öt perc a történetben, amikor épp nem kell valakivel harcolni, így esélyünk sincs megismerni és megszeretni a karaktereket. Emiatt pont az az agyonerőltetett szál nem működik, amire az egész történet épül: az apa-fiú kapcsolat.
Innentől muszáj kitennem a SPOILER jelzőt, mivel volt némi problémám Lloyd és Garmadon történetének lezárásával. (Azért azt zárójelben megjegyzem, hogy ez egy sablonos gyerekmese, tehát úgyis mindenki pontosan tudja előre, hogy mi lesz a vége.)
Tudom, hogy ezzel a véleménnyel nem leszek népszerű (legalábbis az egyetlen ember, akinek elmondtam eddig, azt mondta, hogy hülyeségeket várok el egy mesétől), de mi lenne, ha egyszer a gonosz apa nem javulna meg az utolsó tíz percben, hogy kárpótolja fiát az elvesztegetett időért? A Lego Ninjagóban volt egy pont, aminél majdnem elhittem, hogy ez a mese most meg fogja lépni, amit senki nem mert, ugyanis az egyik jelenetben Garmadon elmondja, hogy mennyire sajnálja, amiért nem volt ott a fia életében, ám hirtelen kiderül, nem azt sajnálja, hogy nem lett jó ember a gyerekéért, hanem azt, hogy nem nevelte gonosznak a fiát. Persze nem merték bevállalni, hogy apu gonosz maradjon, ezért a végén egy meglehetősen hosszú végjáték után ismét egymásra talált a család. A Lego-kalandban is apa-fiú konfliktus volt (bár ebben csak a végén derült ki), a Lego Batman-filmben Robin téves adoptálásnak köszönhetően szintén központi szál volt az apa-fiú kapcsolat.

Ha már harmadjára is erre akarták felépíteni a történetet, legalább egy olyan tanulsággal zárhatták volna, amit esetleg hasznosítani is tudna egy csomó olyan gyerek, akiknek soha nem fog varázsütésre jó szülővé válni az apja. Olyan elképzelhetetlen koncepció, hogy egy gyerekmese megmutassa, nem az határoz meg, hogy milyen ember az apád, és akkor is élhetsz teljes életet, ha rá sosem számíthattál? Ha az lett volna a Lego Ninjago tanulsága, hogy igen, apád egy gyökér, de legalább anyukád szeret, vannak barátaid, sőt, még kung-fu mestered is, akkor megállapíthatnám, hogy az egésznek van valami társadalmi haszna, és nem csak a termékelhelyezés volt a fontos. Így viszont a legjobb, amit el tudok mondani róla, hogy a Godzillaként használt macska nagyon cuki volt.