Egy karakter annyit ér, mint a színész, aki alakítja. Vagy pont fordítva? Mindenesetre nekünk is megvan a véleményünk arról, hogy ki érdemelne elismerést alakításáért, ezért az Emmy-díjátadó közeledtével a Roboraptor szerkesztőség(ének egy része) is listába gyűjtötte személyes kedvenceit. Igyekeztünk a geekoszféra területén belül maradni, illetve csak az idei év sorozatos alakításaiból válogatni. Íme, a Roboraptor-Emmy jelöltjei!
Tatiana Maslany – Sarah/ Cosima/ Alison/ Helena/ Rachel/ Krystal/ M.K. (Sötét árvák/Orphan Black)
A kultikussá vált klónsztori főszereplőnője igazán megérdemelné az elismerést. Tatiana Maslany tucatnyi karakter bőrében nyújtott kivétel nélkül kifogástalan alakítást, amelynek eredményeképpen a nézőben – ha legalább egy kicsit elmerült az élményben – a játékidő nagy része alatt nem is nagyon tudatosult, hogy ugyanazt a hölgyet látja több szerepben. /Hári Dániel/
Amit Tatiana Maslany az Orphan Black öt évadja alatt véghez vitt, arra nincsenek szavak. A színésznő – bocsánat SZÍNÉSZNŐ – minden egyes epizódban legalább három, de nemegyszer öt, vagy annál is több karaktert alakított úgy, hogy egyetlen egyszer sem esett ki szerepeiből. A négy főszereplő mindegyike teljesen különböző egyéniség, akiket sikerült is teljesen eltérő karaktervonásokkal megformálnia, mindössze egy-egy paróka vagy szemüveg segítségével. Amit a sorozatban csinált azt tanítani lehetne, a tehetsége pedig elvitathatatlan, még úgy is, hogy eddig mindössze egy Emmy-díjjal és egy Golden Globe jelöléssel jutalmazták. Nagyon remélem, hogy egyre több szerepben láthatjuk majd őt a közeljövőben. /Hartai Dávid/
Neil Patrick Harris – Olaf gróf (A balszerencse áradása/ A Series of Unfortunate Events)
A Netflix elhozta Olaf gróf és az árva gyerekek történetének új és méltóbb adaptációját. A korábbi mozifilmben Jim Carrey formálta meg a fekete humorral átitatott gonosz karaktert, és nem is volt rossz, amit csinált, de valljuk be, Neil Patrick Harris az, aki igazán ráérzett a szerep lényegére. Olafként álruhákba bújva és aljas terveket forralva igyekszik rátenni vén mancsát ama bizonyos bődületesen nagy vagyonra. Győzelmei ijesztőek, kudarcai viszont nagyon viccesek. /Hári Dániel/
A nyolcrészes minisorozat – a második évad jövőre várható – középpontjában a Baudelaire-árvák és Olaf gróf állnak. A Neil Patrick Harris által megformált gróf karaktere igazi ripacs: önmagát tehetséges színésznek tartja, és mialatt az árvák nyomában járva folyamatosan próbálja rátenni kezét a vagyonukra, mindig újabb és újabb nevetségesen szélsőséges karakter bőrébe bújik. Játéka végig nagyon színpadias és tehetségtelen, ez mégsem hátráltatja: elvetemülten és fáradhatatlanul igyekszik tönkretenni az árvákat. NPH játéka (és az általa énekelt főcím is) teljesen illeszkedik, és nagyban hozzájárul a sorozat meglehetősen különös hangulatához: tökéletesen egyensúlyozik a dilettáns színész karakter tehetségtelen játéka, és a gróf saját személyisége közt. Ezen a listán mindenképpen helye van az alakításának. /Koós Anna/
Ian McShane – Mr. Szerda (Amerikai istenek/American Gods)
Neil Gaiman lehengerlő fantasy eposza végre megkapta mozgóképes adaptációját. Az Amerikai istenekbe így elsőre kissé beletört a készítők bicskája. A nyitóévad nem lett rossz, de mégis bőven hagy kívánnivalót maga után. Vannak azonban nagy pozitívumai, így például Ian McShane alakítása Mr. Szerdaként. A nagyszerű színész határozottan élete egyik legjobb alakítását nyújtja az egyszerre szórakoztató és némiképp félelmetes figura bőrében. /Hári Dániel/
Az Amerikai istenek tévés adaptációja a túlművészieskedéssel és a felesleges jelenetekkel nem lopta be magát a szívünkbe (bár tagadhatatlanul volt és van potenciál a sorozatban, és az első évadban is szépen akadtak igazán kiemelkedő momentumok, főleg színészi játék terén), Szerda úr annál inkább. McShane játéka a képernyőn számtalanszor azt sugallta, ő nem színészkedik, ő maga Szerda, a sok titkot tudó pernahajder, a többezer éves himpellér, a hazugságok szülőapja, a stiklik nagycsászára, a vérszomj és a háborúk stricikirálya. Röviden: sikerült megfognia a karaktert, mint Isten a lábát (de lehet, hogy ez a mondás nem így van). Az első évadban kevés igazán impulzusban gazdag jelenet van, de a legtöbbhöz köze van. Az általa megformált skandináv istenség színészi munkájának köszönhetően igazán sokoldalúvá lett. Egyszerre tanultunk volna tőle, hallgattuk volna, viszont a szeme sarkából ott lihegett a ravasz róka, akiben nem akarunk megbízni. Bár több ilyen minőségű alakítást kapnánk a sorozatokból és filmekből. /Szaniszló Róbert/
Elisabeth Moss – Offred (A szolgálólány meséje/The Handmaid’s Tale)
Nálam eleve hátrányból indult Elisabeth Moss, mert nem szerettem különösebben a Mad Menben, ám Offredként örökre meggyőzött arról, hogy zseniális színésznő. Az első részekben még szükségünk volt arra, hogy narrációban halljuk a fundamentalista diktatúra által elnyomott Offred valódi gondolatait, hiszen így tudtuk meg, hogy korántsem olyan ájtatos és hű szolga, mint amilyennek mutatja magát. Ahogy halad előre a történet, már narrációra sincs szükségünk, hiszen minden egyes érzelem, minden gondolatmenet kristálytisztán az arcára van írva. Ráadásul olyan elemi erővel kivitelezi a súlyos drámai jeleneteket, hogy ha ugyanezt a mozivásznon csinálná, szabályosan hozzávágnák az Oscar-díjat. /Rácz Viktória/
Thomas Jane – Joe Miller (The Expanse)
Joe Miller nem mondható kifejezetten egyedi figurának. Rengetegszer találkozhattunk már a kiégett, alkoholista, de hősies zsaru karaktertípusával, így voltaképpen ő is csak egy csillagközi John McClane. Thomas Jane viszont képes úgy megtölteni élettel, hogy a papíron kiszámítható szereplőből a legérdekesebbet varázsolja. Elképesztő karizmával és láthatóan óriási élvezettel játszik, mintha csak neki írták volna a karaktert. Egyszerűen élvezet nézni minden egyes pillanatot, amit a képernyőn tölt. /Hartai Dávid/
Alison Brie – Ruth Wilder (GLOW)
Alison Brie már bizonyította a Community és a Mad Men során, hogy remek színésznő. A GLOW-ban végre főszerepet kapott és szerencsére ezúttal sem kellett csalódnunk benne. Ruth Wilder egyszerre végtelenül naiv, erős és akaratos nő, aki próbál kitörni az éra által rászabott szerepekből. Már maga a női pankráció és Ruth állandó kitörési vágyának párhuzama egy igen erős karaktert varázsol belőle, de igazán Brie alakítása az, ami miatt csak szeretni lehet őt, minden ballépése ellenére is. A GLOW nem csak egy nagyszerű korrajz, de egy igazán szívhez szóló történet is. Ez utóbbi pedig teljes mértékben Alison Brie érdeme. /Hartai Dávid/
David Thewlis – V.M. Varga (Fargo)
Leginkább a Harry Potter-franchise Lupin professzoraként ismerhetjük, de főszereplő volt például Mike Leigh egészen emlékezetes Mezítelenül című alkotásában is. Idén a méltán népszerű antológiasorozat, a Fargo új szezonjában láthattuk ízig-vérig negatív szerepben. Hátborzongató játékot prezentált az igazi hardcore uzsorás, V.M. Varga szerepében. Karaktere valóságos zseni, aki tehetségét a rossz ügy szolgálatába állítja, így hozva veszedelmes fenyegetést a világba. /Hári Dániel/
Aubrey Plaza – Lenny (Légió/Legion)
Aubrey Plaza az egyik legizgalmasabb jelenség, amit manapság a televízió képernyőjén láthatunk. A Városfejlesztési osztály végtelenül nihilista Apriljeként lopta be magát a nézők szívébe, és most ismét ikonikus karaktert alakíthat egy sorozatban: a Légió Lenny Buskerjét. Fun fact: a szerepet eredetileg egy középkorú férfi játszotta volna, úgyhogy ez alapján el lehet képzelni, mennyire groteszk és szórakoztató, amit Plaza a karakterrel művelt. Ha kell dögös, ha kell hátborzongató, ha kell iszonyú vicces, de leginkább mindezt egyszerre szokta produkálni egy jeleneten belül. Ráadásul van egy olyan táncjelenete is, amivel örökre beírta magát a televíziózás történetébe. /Rácz Viktória/
Marc Maron –Sam Sylvia (GLOW)
Ahhoz, hogy egy kiégett, alkoholista, kissé szexista, bunkó, de aranyszívű rendező karaktere ne érződjön végtelenül közhelyesnek, olyan színész kell, mint Marc Maron. Aki egyébként nem is igazán színész, sokkal inkább író és podcast-sztár, és nem véletlenül fürdőzik Sam Sylvia karakterében, hiszen bizonyos szintig a saját személyiségére lett írva. Sam egyszerre végtelenül cinikus és javíthatatlan álmodozó, azon kevés férfi filmesek egyike, akik szeretnek erős női karaktereket alkotni, ráadásul ő ezt a korát megelőzve, már a 80-as években elkezdi. Maron kiemelkedő a szerepben, remélem láthatjuk még brillírozni másban is. /Rácz Viktória/
Yvonne Strahovski – Serena Joy (A szolgálólány meséje/The Handmaid’s Tale)
Az Yvonne Strahovski alakította Serena Waterford éppen azért a kortárs tévézés legjobb karaktere, amiért A szolgálólány meséje a legjobb sorozata: tele van ellentmondással, amelyek folyamatosan táplálják konfliktusait. Serena jó fundamentalista asszonyként az élen taposta ki a „nőnek a konyhában a helye”-állapotot, hogy aztán hamar rájöjjön, politikai vezetőből ő maga is a rendszer áldozatává vált. Lehet, hogy a főszereplővel ellentétben nem erőszakolják meg rituálisan, de a mindennapos megaláztatásokból neki is kijut – sokszor pedig ezt továbbítja az alatta lévők felé. Ugyanakkor intézményesített megcsalása, másodrendű szerepe, meddősége kapcsán érzett önbizalomhiánya kicsit mégis szolidárissá teszik azokkal, akikkel szemben elnyomóként kellene viselkednie. Ő az a főgonosz, akivel belső vívódásai miatt már az első perctől fogva együtt érzünk, és aki hibátlanul reprezentálja, hogy az önkényuralmi rendszerekben valamilyen szinten mindenki vesztes. /Becságh Dániel/
Sam és Dean Winchester – Jared Padalecki, Jensen Ackles (Odaát/Supernatural)
Nem azért, mert jó színészek, hanem azért, mert a rongyos 12 évad alatt a plátói haverjaim lettek. Az én esetemben már nem azért nézem a sorozatot, mert izgalmas, tele van meglepetéssel, kiszámíthatatlan, zseniális dramaturgia felépítéssel, vagy mert van mondanivalója, bölcs, hanem azért, mert jó látni őket bohóckodni ennyi év után is. Jared Padalecki és Jensen Ackles karakterei, Sam és Dean azok a karakterek, akikkel ha úgy adódik, megiszol egy sört, nem beszélsz nekik a magánéletedről, de elröhögcsélsz a semmin. Bár a sorozatban a két testvér személyiségében majdnem teljesen ellentétei egymásnak (a család fontossága és súlyossága a közös nevező), mégis könnyen tudunk szimpatizálni mindkettővel, hiszen valahol mindegyikőjükből van bennünk egy pici. Nem kell mélylélektani ábrázolás vizionálni a dolog mögé, csupán a sorozat működtetői azokra az alap személyiségjegyekre építette fel a főszereplőket, amelyek mindenkiben ott vannak, csak a körülmények, szituációk, élethelyzetek tovább árnyalják azt bennünk. Az Odaát testvérpárja ezért tér vissza már több mint egy évtizede a képernyőkre. Megszokták őket azok, akik nézték, akik rajongtak értük, hiányolnánk őket, ha egy évben nem jelentkeznének 24 epizód erejéig és nem mentenék meg a világot jópofán, alfahímként és bociszemekkel, olymódon, hogy azzal elindítsák a következő apokalipszist. Persze ettől még szar az egész sorozat (legalább is a hatodik évadtól), Emmy-t meg nem érdemelnek, „játszásiból” sem. Szerintem. /Szaniszló Róbert/
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
