Wizards – Tündék a náci propaganda ellen

Ralph Bakshi az amerikai animációs filmgyártás egyik legnagyobb és egyben legalulértékeltebb (legalábbis a megérdemeltnél kevesebbszer emlegetett) úttörője.  Ő volt az egyik első olyan animátor, aki – a 60-as/70-es évek fordulóján – úgy döntött, hogy nem gyerekfilmeket akar készíteni. Noha Hollywood korai időszakában voltak rá példák, hogy az animációs filmesek felnőttes tartalmakat csempésztek a filmjeikbe, ám a hírhedt Hays szabálygyűjtemény életbe lépése után erre már semmi esélyük sem volt.  (Ha az egész nyugati filmgyártást nézzük, akkor is azt tapasztaljuk, hogy Bakshi filmjei előtt nem igazán voltak próbálkozások az egyértelműen felnőtteknek szánt animációs filmekre. Ez alól talán az egyetlen kivételt a 1954-es angol Állatfarm jelenti.) Majd miután 1968-ban a Hays szabályok hivatalosan is hatályukat vesztették, végre az animációs filmesek is szabadabb kezet kaptak. Vagyis kaphattak volna, ha a stúdiók nem úgy gondolták volna, hogy a rajzfilm egy gyerekműfaj.  Emiatt pedig sokáig Bakshi is eredménytelenül házalt első, Heavy Traffic című forgatókönyvévvel. Ám egy szerencsés véletlen folyamán rátalált Robert Crumb Fritz, a macska képregényeire, miután pedig nagy nehezen sikerült támogatókat is találnia egy mozifilmes adaptációhoz, a nagyvárosi, svindler kandúr főszereplésével végre megszülethetett az első kifejezetten felnőtteknek szánt amerikai rajzfilm. A Fritz, a macska (mint az első X korhatár besorolást kapó animácíósfilm) szinte azonnal kultikussá vált, Bakshi pedig neki állhatott a többi urbánus közegben játszódó és annak problémáit bemutató/kifigurázó rajzfilmjéhez.  Majd a 70-es évek második felében – elkerülve a realista témákból fakadó botrányokat – kis ideig átnyargalt a fantasy területére.

Az 1977-ben bemutatott Wizards (azaz Varázslók) pedig nem pusztán karrierje eme szakaszának az első, de egyben a legérdekesebb (igaz, kevésbé kiforrott) filmje is.

Bakshi céljai közt állítólag az is szerepelt, hogy bebizonyítsa, hogy képes olyan családi filmet készíteni, ami a korhatáros alkotásaihoz fogható élményt vált ki. Nos, ez utóbbi határozottan sikerült, az már más kérdés, hogy a Varázslók nagyjából annyira családi film, mint A fal. Egy varázslatos, vérrel és szexualitással átitatott történet tündékről, mágusokról, hősökről, háborúról, propagandáról és a technológia veszélyeiről (na meg egy kicsit a nácikról).

Az emberiség ideje lejárt, az atomháborút túlélők leszármazottai elfajzott mutánsként kénytelenek élni a sötétben, míg a Föld élhetőbb részeit visszahódították a természettel harmóniában élő (és a technológiát mágiával helyettesítő) tündék. Ám a tündérkirálynő elfajzott, testileg és lelkileg korcs fiának Darkwolfnak ez nem tetszik. Így mutánsok, démonok és árnylények serege élén megkísérli uralma alá hajtani a bolygót, hogy népe megkapja a szükséges életteret (ismerős?).

Ám hiába lenne meg a katonai és technológiai fölénye, kénytelen szembesülni azzal a büdös nagy igazsággal, hogy senki sem akar magától háborúzni. Még a pokol bugyrainak démoni árnylényei sem vágynak arra, hogy idegen földön öljenek, majd haljanak, ha helyette a bordélyházban is tölthetnék az időt.

A világ szerencsétlenségére viszont Darkwolfnak sikerül felfedeznie egy olyan csodafegyvert, amellyel a hadserege szinte legyőzhetetlenné válik. Amelynek segítségével a széthúzó, motiválatlan csürhét, minden elsöprő hadseregé változtatja. Az emberiség egyik legpusztítóbb találmánya kerül a kezébe: a propaganda. A sötétség erőit pedig csak Darkwolf testvére, a jóságos (és nem kék) mágus, Avatar állíthatja meg, aki már „túl öreg ehhez a szarsághoz.” Szerencsére társai is akadnak majd, mint Elinore, a dekoratív tündér, a harcos elf Weehawk és az átprogramozott bérgyilkos droid Béke.

A Wizards egy posztapokaliptikus sword&sorcery-be ágyazott komor és nyomasztó látlelet a propaganda mindent elsöprő erejéről. Arról, hogy annak „jó használatával” néhány megalomán őrült, miként vehet rá ezreket-tízezreket-milliókat arra, hogy önként masírozzanak a halálba. Sötét, groteszk és a szó mindenértelmében brutális film. Bakshi rendezésében a tündék és árnylények csatája sokkal közelebb áll a II. világháború valós borzalmaihoz, mintsem Legolas és Gimli kedélyes kalandozásaihoz.  Még mai szemmel is meghökkentő, hogy hogyan a fenébe kaphatott ez a film csupán PG besorolást.

A Wizards kifejezetten tömény élmény, talán túlságosan is az.

Nem pusztán a háború borzalmainak illúziómentes és kíméletlen ábrázolása miatt, hanem azért is, mert Bakshi lehetőségeihez képest egy kicsit túl ambiciózus volt.  A gyors tempó és az író-rendező rengeteg ötlete miatt itt-ott enyhén kaotikusnak érződhet a végeredmény. Ez részben a film megvalósításának technikájából is fakad. A  film részlet gazdag, telt színeket használó grafikája még mai szemmel is szemkápráztató, ám az alacsony költségvetésből fakadó korlátok miatt a csatajeleneteknél kénytelen volt a hagyományos  – és nem mellesleg első osztályú – animáció mellett rotoscoping technikát (amikor az élőszereplőkkel felvett képből utólag csinálnak animációt, lásd: Scanner Darkly) használni, illetve van, hogy egy az egyben emel át snitteket különböző, klasszikus háborús filmekből (és II. világháborús archív felvételekből). Noha, ezen technikák még nem illeszkednek olyan szép egységesen, mint Bakshi későbbi filmjeiben, ám kétségtelenül egyedülálló atmoszférával ruházzák fel a filmet.  Az egyveleg által kiváltott kissé kaotikus atmoszféra, pedig tulajdonképpen még szolgálja is a filmet, hiszen ezáltal még nyomasztóbbá és iszonyúbbá válik a film háborúábrázolása.

A közel 20 perc világépítés után kikristályosodó főcselekmény ugyanis egy standard, többnyire kiszámítható roadmovie, ahol az Avatar vezette csipet-csapat különféle viszontagságok között próbál eljutni Darkwolf erődjébe, hogy megsemmisítsék annak csodafegyverét. A karakterek többsége, pedig nem sokban tér el a fantasy archetípusoktól. Ez alól egyedül a két főszereplő a kivétel, akik a mesék klasszikus figuráinak, már-már karikatúrába hajló változatai.  A tündérhercegnőnek jóval élesebb a nyelve, nagyobb a mellbősége, és átlátszóbb felsője, mint ahogy azt megszokhattuk.  A bumfordi Avatar pedig egy kifejezetten atipikus főhős. A zsörtölődő, csupán whisky, szivar és egy bögyös elf társaságára vágyó varázsló nem is állhatna ennél távolabb a mágusok gandalfi eszményképétől. A főleg köré épülő enyhén gyermeteg poénok, sajnos néhol inkább fárasztóak, mintsem mókásak. A közte és a tündérhercegnő között kialakuló románc, pedig majdnem olyan kényelmetlen, mintha A gyűrűk ura végén Aragorn helyett Gandalf jönne össze Arwennal.

Noha hőseink, végül győzedelmeskednek a film látszólagos pozitív végkifejletét egy meglehetősen kényelmetlen gondolat árnyékolja be: a gonoszt csak a saját eszközével győzhető le. A sötétség seregei felett csak, akkor tudunk győzedelmeskedni, ha morális felsőbbségünket feladva mi magunk is lesüllyedünk a sötétségbe. Ez pedig már kényelmetlenül közel áll ahhoz a gondolathoz, miszerint az abszolút gonosz legyőzéséhez MINDEN eszköz megengedett.

Igaz nehéz megítélni, hogy ez mennyire volt tudatos üzenet Bakshi részéről, hiszen az egész filmen az érződik, hogy Bakshinak sokkal több ötlete volt erre a világra, mint amennyinek a kifejtése végül belefért a lehetőségeibe. Nem csoda, hogy a mai napig fel-felröppenek hírek egy lehetséges folytatásról. A Varázslók egy fantasy paródia, egy nyomasztó háborús film, egy éles társadalomkritika, de mindenekelőtt egy csiszolatlan remekmű. Tökéletlensége ellenére is egy egyedülálló, semmi máshoz nem fogható, erőteljes és lenyűgöző mérföldköve az amerikai rajzfilm gyártásnak. Az animációs, fantasy és posztapokaliptikus műfajok rajongóinak mindenképpen kötelezően ajánlott darab. Töménysége ugyan elsőre riasztó lehet, de határozottan megéri esélyt adni neki.