A közeli hegyekből szürke, hideg, átláthatatlan, nyálkás köd ereszkedik a Main állambeli Bridgtonra. A roppant gyanús jelenséget furcsa, de leginkább groteszk események kísérik: testén bogaraktól hemzsegő, körbe- és kirágott szemgödrű rendőr, leszakított álkaptájú arrogáns banya, molylepke szárnyakat növesztő és egyben a rovart kiokádó ex-elítélt. A város idősebb tagjai egy régi mondát vélnek felfedezni az eseményben, a Fekete Tavasz legendáját. A gomolygó, füstarcú köd azonban mást is rejt magában, egy olyan dolgot, amit nem is gondolnánk, hogy ott van: unalmat, öcsém, unalmat.
Stephen King 1980-ban írt regényét 2007-ben Frank Darabont adaptálta a mozivászonra (és nem összekeverendő a John Carpenter által írt és rendezett The Fog-gal, amit magyarul szintén A Ködként ismerhetünk, nincs közük egymáshoz), mondhatni, hatásosan. A filmben megjelenő, a bevezetőben is említett kisváros (mert Kingnek kisváros-fétise van) bevásárlóközpontjában elszabadult emberi indulatok egyszerre akartak mélylélektaniak, és drámaiak lenni. Nos, egyik sem sikerült igazán (bár az tény, a film zárójelenete tagadhatatlanul mellbevágó), de egyvalamit képes volt feléleszteni a nézőben: a feszült dühöt. A dühöt, amit igazán csak egy szűklátókörű, meggyőződéses, magát vallásosnak valló egyén tud felébreszteni egy emberben. Darabont filmje képes volt adni egy olyan erős karaktert, amely a nézőkre gyakorolt negatív hatás ellenére tökéletesen elvitte a filmet a hátán.
Másrészt a film azért is volt jó, mert úgy vegyítette a misztikumot az emberi psziché pánikhelyzet okozta deformálódásával, hogy egyszerre keltette fel az érdeklődést maga a misztifikált köd, és az iránt, hogy vajon megdöglik-e a végén az önjelölt próféta-manipulátor, akit a film végére már teljes odaadással gyűlöltünk (én személy szerint már azt terveztem, hogyan tudom beleállítani a távirányítót a képernyőbe). A Darabont-film narratívája bár kicsit darabos, döcögős is volt, a jelenetek nem mindig illeszkedtek egymáshoz, érezhetően ráfért volna mondjuk még plusz 45 perc, de képes volt érzelmeket kihozni a „fogyasztókból”. Töredelmesen bevallom, a könyvet nem olvastam, de a film tetszett annyira, hogy tapsolva örültem, amikor bejelentették: készül a sorozat. Gondoltam: végre megtudjuk mi van a ködben még, honnan jön a köd, hogyan élhetünk túl benne, kiderül egy s más a történetben csak szóban létező katonai létesítményről és annak Arrowhead (nyílhegy) projektjéről, szóval a lehetőségek adottak. A film pedig a lovecrafti lényeivel: óriási rovarjaival, pterodaktilusz-szerű rovarvadászaival, a kutyaméretű pókjaival és a csápos, többemeletes négylábú izéivel már elég alapanyagot biztosított egy igazi tökös, misztikus-fantasztikus pszichothriller és nem utolsó sorban szörny-horror sorozatnak, ami bőven ki tudja kulminálni magát az évadok alatt. Megnézve az első három epizódot úgy érzem, nem leszek kielégítve.
A Köd első epizódjával eleve mínuszból indít, legalább is számomra. Megölnek egy németjuhászt. Kutyát nem bántunk mozgóképen, legalább is csak indokolt esetben, és nem hatásvadászatért. Itt be is fejeztem a szubjektív hülyeségemet.
A kutya lemészárlása mellett, ami leginkább felróható a ködnek, az az erőltetett karakter színezés (nem rasszista értelemben). A sorozatot jegyző dán Christian Thorpe (legalább is az első két részben, mivel azokat ő írta) rá akar menni a karakterépítésre, és arra a drámára, amit még Darabont akart felhúzni a filmjében. Ez nagy erőssége is lenne a sorozatnak, ha ezek a karakterek nem a szereplő-sablonok boltjának polcáról lettek volna leemelve. Hős apuci, Kevin Copeland (Morgan Spector) aki az első három epizódban a gyilkos köd ellenére sem igazán aggódik a neje és lánya után csak úgy tessék-lássék módon. Ez egyébként a forgatókönyv hibája és nem a színészeké. Az apucival személyes problémák miatt hadban álló, tamáskodó, főnökösködő, „jobbantudom” seggfej. A hatalmát fitogtatni szerető rendőrkapitány, Connor Heisel (Darren Pettie) az amnéziás és zavarodott katonatiszt, Bryen Hunt (Okezie Morro), aki tud valamit, amiről nem tudja mi az, de majd kiderül és lesz nagy meglepetés, a problémásan tökös-drogos csaj, Mia Lambert (Danica Curcic) akinek van valami sötét a múltjában, amiből még nagy probléma lesz, a megnemértett, be nem fogadott, de egyébként igen jó fej tinisrác, Adrian Graff (Russel Posner), aki persze kötelező jelleggel meleg is, és mégsem jólelkű, a gimnázium focista szépfiúja után nyálat csorgató tinicsaj, Alex Copeland Gus Birney), a szépfiú a „nap hőse” várományos focista, Jay Heisel (Luke Cosgrove) aki nagyon menő és csodálatosan ártalmatlan, szelíd, jóságosan tökéletes.
Még sorolhatnám, de a lényeg: a Ködben megkapjuk a szükséges karaktercsoportokat, így van felnőtt és tinirészleg is, s mind, mind kellemetlen módon unalmas klisékarakterek halmaza. Persze Thorpe (és a harmadik részt író Peter Biegen) próbálja színezni őket különböző személyes problémákkal. Próbál egyfajta karakter drámával árnyalni, mint például a nemi erőszak vádja, vagy az anyuci hajdani ribanckodása, amely szájhagyomány útján kísérti őt, de az első három epizódban ebből semmi nem jön át, azon kívül, hogy léteznek.
Továbbá szomorú, hogy a három epizód alatt nem igazán ad a sorozat egy olyan szereplőt, akit meg tudunk kedvelni, egyikből sem tud kiépíteni egy szerethető karaktert. Sokkal inkább ellenkezőleg: a főszereplő „város egykori ribanca” anyát játszó ausztrál modell, színész, Alyssa Sutherland teljes mértékben ellenszenves. A legszörnyűbb az, hogy nem lehet megállapítani, hogy miért: azért, mert rosszul játszik, vagy azért, mert a karaktere kellemetlen, vagy esetleg azért, mert a színészi játéka teszi unszimpatikussá az általa játszott Eve Copelandet. A lányát, Alex Copelandet játszó Gus Birney pedig képtelen úgy megformálni a „de szar nekem” tini-karakterét, hogy sajnáljuk érte. A három epizód alatt egyetlen karakter mondható valamilyen szinten érdekesnek, az pedig Adrian Graff, ő is csak azért, mert Russel Posner képes alakot adni a számkivetett, roppant sunyi tinisrácnak. Ez azért is sajnálatos, mert a sorozatban is fel fog tűnni a vallásos „öregnéne” vélhetőleg a Golden Globe-díjas Frances Conroy alakításában, ám sajnos az ő karakterét is nagyon lassan és unalmasan építi a sorozat, hiába talál egy „új Istenre” a ködben, így várhatólag nem fogjuk megkapni azt az elvakult végítélet-krízis keresztény banyát akit élve temetnénk el.
Pozitívum, hogy a The Mist eltér a bevásárlóközpont színhelyétől és több helyszínről indítja a cselekményt. Ezeken a helyszíneken (egy templom és a pláza) a szereplők próbálják feloldani a köd problémáját, amiben egyaránt szerepelnek a ködben rejtőző dolgok és az emberi tényezők. Úgy gondolom, ez mindenképpen egy jó és logikus megközelítése a misztikus katasztrófa bemutatásának. Ezeknek az embereknek el kell indulniuk majd egymás felé, ezáltal megismerhetjük magát a ködöt, valamint elkezdődhet egy intenzívebb cselekményfolyam, ami kevés eséllyel fulladhat meg olyan gyorsan, mint ahogy azt ellenkező esetben egy plázában tenné a narratíva. De hangsúlyozom, ez csak egy ösvény, amelyen elindulhat a sorozat, viszont ha elindul, az sem garantálja, hogy ebből egy hosszútávon nézhető széria válik. Addig nem, ameddig olyan jeleneteket látunk benne, mint a „húzzunk sorsot, ki menjen ki” szituációk. Az egyik epizód meghatározó jelenetében a plázában rekedtek meg akarnak szerezni egy rádiót, ami az épület egyik ködben úszó szektorában található. A plázaigazgató kitalálja, hogy húzzanak sorsot, miután húznak, persze, hogy az egyik főszereplőnő húzza a rövidebbet és lám, elengednék egyedül úgy, hogy ott a biztonsági őr, akinek a hozzáállását a forgatókönyv még csak egy szájbarágott gyávaságot és önzőséget prezentáló monológgal sem igazolja.
Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy egy nő ne lehetne erre képes, leginkább arról, hogy az a karakter, akit egyedül engednének ki, ebben a problémában nagyon kis eséllyel jönne ki pozitívan, röviden: nagyobb az esély, hogy elpatkol a jelek szerint gyilkos ködben egyedül, s a rádió marad ott, ahol van. Éppen ezért válik következetlenné, butává az egész jelenet, mert a többség kiengedné a modell alkatú nőt egyedül azért a rádióért, amire szükségük van, pedig a logika nem túl sok esélyt jósolna neki.. Persze rögtön megértjük, hogy miért: a rádióra másnak is szüksége van. Írói szemszögből teljesen érthető és logikus a narratív-cél, csak annyira ügyetlenül és ostobán van összerakva, hogy nem az jut eszünkbe, hogy biztos így viselkednének az emberek a valóságban, hanem az, hogy ezek részmunkaidőben dolgoztak a sztorin. S ez nem vicc. Az első epizódokban annyira nem érződik valós problémának a gyilkos köd a szereplőkön keresztül, hogy az hihetetlen. Az első három rész inkább időhúzás, mint a történetmesélés. Próbálják még jobban misztifikálni az amúgy is pont eléggé misztikus ködöt, ahelyett, hogy elkezdenék a benne rejlő lehetőségeket: csodás szörnyűségeket kibontani, kifejteni. A karakterek részéről nincs igazi pánik output, nem akar senki sem a végére járni, csak úgy ímmel-ámmal szeretnének valamit a szituációval kezdeni.
Na de hogy ne maradjon ki a címadó jelenség sem, a sorozat sajnos ezen a téren sem remekel. Első nagyon zavaró probléma, az az a homályosító szűrő, amit akkor használ a sorozat, amikor valaki a ködben tartózkodik. Olyan zavaró, mint egy meg nem született tüsszentés. Olyan, mint egy Instagram filter, amit az amúgy is rossz minőségű képre erőltetnek, mert azt hiszik attól szebb lesz az arcberendezés, és a kép, olyan érzés nézni, mint amikor ott van a nyelvünkön a keresett szó, de mégsem jut az eszünkbe. Az a legnagyobb baj vele, hogy elveszi a köd élményét, hitelteleníti azt.
Egy interjúban Thorpe azt nyilatkozta, hogy a sorozat amolyan unokatestvére hivatott lenni King könyvének és Darabont filmjének. Lesznek párhuzamok a sorozat és az említett művek között, de a sorozat írói megteszik a saját maguk kis kitérőit. Ezzel fel is vezettem a második zavaró problémát. Az eddigi részek alapján sejthető, hogy a „transzdimenzionalitást” úgy összemossák transzcendens alapú vallással, mintha az életük múlna rajta. Míg King regényében és Darabont filmjében egy másik dimenzió lényei lestek a gomolygóban, addig itt már régen meghalt nagyi szelleme is hiányolta az ő kicsikéjét. Hogy ez ne csapjon át irgalmatlanul kínos erőltetettségbe, nagyon profi írócsapattal kellene dolgozni. Nos az eddigiek alapján nem igazán érződik, hogy ilyen emberekkel dolgozna a The Mist. Sajnos ezt az előrelátható mellényúlást nem tudják kompenzálni a leszakított állkapcsok és a bőr alól feltörő molylepkékkel, amik ráadásul nagyon gyér, olcsó CGI-jal valósítanak meg nagy kiszámítható módon.
További probléma a Spike csatorna Ködjével, hogy nem képes horrorrá válni. Hiába csonkítanak meg benne egy nőt, ölnek meg benne csúnyán egy kutyát, hánytatnak molylepkét egy emberrel, az egész érdektelen, impotens, nem intenzív, nem izgalmas. Még egy, a ködben történő autós üldözés is titokzatosabb és félelmetesebb lenne, mint a jelenlegi semmi.
A Spike csatorna The Mist (A Köd) sorozata az első három epizód alapján erőtlen, gyenge próbálkozás. Még Frank Darabont adaptációja a 126 perces játékidejével képes volt ugyan azon történetet érdekfeszítően, intenzíven és okosan tálalni, addig a sorozatváltozat háromszor 47 percben semmi olyat nem tudott mutatni, ami miatt azt érezném, látnom kell a következő szeletét a sztorinak. Elcsépelt karakterek típusok, kidolgozatlan motivációk, súlytalan problémák, unalmas cselekmény – ezeket öleli körül Stephen King Ködje. Aki jó horrorsorozatra vágyik, annak továbbra is várnia kell (mondjuk a következő Stranger Things évadig), viszont addig tágíthatja az érdeklődését azzal, hogy ellátogat a Szilícium-völgybe, vagy tegyen próbát a Fargo krimi-dráma antalógiával…vagy mindkettő.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
