Joel és Ethan Coen méltán híres, meglehetősen egyedi stílusvilággal dolgozó rendezőpárosa 1996-ban ajándékozott meg bennünket az impozáns karrier egyik legjobb filmjével. Ez volt a Fargo, ami nem is egy, hanem mindjárt kettő Oscar-díjat zsákmányolt, majd közel húsz esztendővel később sorozat formájában tovább örökítette génállományát. A Fargo antológiaszéria első évada egészen mesteri lett, de a második felvonásban sem kellett csalódnunk. A minőséget harmadszorra is sikerül a kiváló tartományban marasztalni, és ezáltal egyértelművé válik, hogy a Coen tesók múlt századi ötletében tényleg bőven akad spiritusz. A Fargo szellemisége és baljós üzenetvilága évtizedekkel később is ugyanolyan frissnek hat, mint ’96-ban.
Ez egy igaz történet. A következő események Minnesotában történtek, 2010-ben…
A régi csalás, a mára már kultikussá vált félrevezetés. Coenék nagy találmánya volt a hátborzongató, fiktív bűnügyi film valós események dokumentációjaként való tálalása. Természetes, hogy a sorozat tovább viszi a hagyományt, így a harmadik évad epizódjainak elején is olvashatjuk a félelmetes sorokat. Minden, amit látni fogunk, megtörtént.
Vagyis megtörténhet. Az előbb vázolt, ügyes narratív húzásnak tulajdonképpen ez a lényege. A valóságosság tettetése egészen közel hozza a látottakat a nézőhöz. Azt sugallja, hogy mindez bizony veled is megeshet. A felismerés nem is várat sokat magára, hiszen az egyszerre megrázó, de a különleges cselekményértelmezés okán mégis zseniálisan szórakoztató sorozatot nézve elfogadjuk, hogy ha nem is pontosan a történet szerint vázolt úton, nem a bemutatott karakterek által, de ilyen szörnyű dolgok igenis végbemennek. A való világban, ahol élünk.
Emmit Stussy (Ewan McGregor) a szerencse fia. Legalábbis életútja eddigi szakasza alapján. Az édesapjától örökölt antik bélyegeken túladva jelentős vagyonra tett szert, így válhatott később cégtulajdonossá, és igazán gazdag férfivá. Családi élete is rendben, eltekintve az öccsével, Rayjel (Ewan McGregor) folytatott ősöreg viszálytól. A fiatalabb testvér átverve érzi magát. Úgy véli, a bélyegek egy része őt illeti, így szeretné magáénak tudni az utolsó megmaradt darabot. Emmit azonban hajthatatlan, így a felügyelő tisztként dolgozó Ray meggondolatlan lépésre szánja el magát. Megzsarolja az egyik ráutalt ex-fegyencet, ezzel események beláthatatlan sorozatát indítva el. Meghal egy férfi, aki történetesen nem más, mint Gloria Burgle rendőrfőnök (Carrie Coon) nevelőapja. A nő nyomozni kezd. Mindeközben vérszívók telepszenek Emmit parkolócégére. A nem kellő alapossággal felvett kölcsön magával hozza a levakarhatatlan nagyipari uzsorást, V.M. Vargát (David Thewlis), aki egészen új szintre emeli a kegyetlenség és a lelki terror fogalmi kereteit.
Elég egy rossz mozdulat, egy félreértett mondat vagy akár némi lágy szellő ahhoz, hogy minden összeomoljon. A Fargo legújabb szezonjának története azért megrázó, mert a tervtől való, mindennapi apróságok generálta eltérések következményeként prezentálja tragédiákon és vérontáson alapuló cselekményét. A balszerencse filozófiája jelenik meg, a rendszer a káoszban, azok a szabályszerűségek, amelyek rajtunk kívül állnak, így nem érthetjük őket. Mert veled is előfordult már, hogy rosszul emlékeztél a megadott címre, vagy elhagytad a papírlapot, amire a rendkívüli fontossággal bíró információkat jegyezted le. És már kész is a baj. Persze, ez általában nem jár sorozatos halállal és kisikló életekkel, de néha… néha összejöhet az igazi gikszer.
A Fargo harmadik évada a véletlenekről szól. És azokról az emberekről, akik azt hiszik magukról, hogy képesek manipulálni a véletleneket, hogy ezáltal hasznot húzzanak, előnyt kovácsoljanak belőlük.
Mert nagyszerűek a karakterek, tényleg kivétel nélkül, ám mégis V.M. Varga figurája emelkedik ki közülük leginkább. Ez az undorító, hányingert keltő féreg. Gusztustalan, rothadó fogsorával vigyorogva, vélt vagy valós anekdotákat mesélve húzza le az áldozatok életét a vécén, és soha, egyetlen pillanatra sem inog meg. Annyira rideg, olyan szívtelen, sokkolóan kegyetlen, hogy félni kell tőle. Félni kell, hiszen hatalma elsősorban nem fizikai erőfölényen alapul, bár tény, hogy vannak izomemberei szükség esetére. Ám a gyilkosság és a testi fenyítés csak eszköz. Vargának terve, üzleti projektje van. Olyan nagyszabású aljasság, aminek kivitelezéséhez szint magától értetődően tapad a vér.
David Thewlis tán élete alakítását nyújtja az elvetemült uzsorás szerepében. Ez a fickó most rávilágít arra, amit igazából mindannyian tudunk. Tartanunk kell a fegyverektől és a fegyveresektől, a szegénységtől és a betegségtől, a háborútól és a balesetektől. De mindezekkel együtt is, a legjobban azoktól az emberektől célszerű rettegnünk, akik az átlagnál jóval magasabb szinten mozgó bölcsességüket és intelligenciájukat a beteg eszme, a rossz ügy szolgálatába állítják. Mert ők küldik végül pokolra a világot.
Kereszteződnek az utak. Olyan emberek sorsa fonódik össze, akik jó eséllyel soha nem találkoztak volna, ha minden a régi mederben marad. És miközben egymást követik a pusztító véletlenek, a szerencsétlenséget a végzet számára kitűzött célkeresztként magukon hordó emberek pedig sorra elbuknak, a Fargo bátran kísérletezik narratívájával.
Természetesen a kísérletezgetés velejárója a kockázatvállalás. A harmadik rész egész epizódot felölelő kitekintése egy már halott ember karakterét mélyíti el túlzott mértékben, és habár izgalmasak a látottak, kissé fölöslegesnek is tűnnek. Ugyanakkor egészen megkapó, amikor az egyik epizód fabulapárhuzammal kezdődik, vagy említhetjük a szezon vége felé érkező érdekes húzást, ami behoz a történetbe némi misztikumot, méghozzá úgy, hogy megidézi a Coen testvérek korábbi művét. Nem, nem a Fargoról van szó, hanem A nagy Lebowskiról.
Michael Bay A sziget című filmje óta tudjuk, hogy egy Ewan McGregornál kevés jobb dolog van, de a kettő Ewan McGregor kétségtelenül ebbe a kategóriába sorolandó.
A készítők bevállalták azt, hogy a Stussy fivéreket, akik ráadásul nem is ikrek, ugyanazzal a színésszel játszatják el. McGregor pedig alaposan meg is hálálja a személyébe vetett kétszeres bizalmat. Karaktereit lenyűgözően szeparálja el egymástól, megtalálja az utat Emmit és Ray figurájához is, mindkettőjüket maximális hitelességgel, profin prezentálja, pedig egymástól igencsak különböző alakokról van szó. De ugyanúgy néznek ki. Raynek hosszabb haja van persze, ám alapvetően nincs különbség. A viszálykodó hasonmástestvérpár motívumában mintha a siker és a bukás érmeszerű összetartozása jelenne meg. Ahogy a feldobott pénz forog folyamatosan, úgy változhat pillanatok alatt a paradicsom is pokollá, és fordítva.
A Holtodiglanból és A hátrahagyottakból ismerős Carrie Coon szintén kiváló az elhivatottan nyomozó, közben munkahelyi válságot megélő Gloria szerepében. A konzervatív figurához a jelek szerint a technológia is hasonlóan viszonyul. A fotocellás ajtó nem nyílik ki előtte, és a mozgásérzékelő szappanadagoló is tojik a fejére. Gloriának néha az az érzése, hogy nem is létezik. És ez gyönyörű allegória, kiindulópontja a karakter a cselekmény során bejárandó útjának, amely a felismerés jegyében telik. Gloria rendőrfőnök létére túl naiv, mintha tényleg nem is a való világban létezett volna eddig. Nem, az évad végére meg kell tanulnia, hogy esetenként a jók elbuknak, és előfordul, hogy a rosszak győznek.
Mindemellett még egy különleges szerelmi szál is megjelenik. Érdekes, pont egy olyan világban, ahol a jelek szerint nem is léteznek az igazán jó dolgok (erre jön rá Emmit megoldóembere is, miután V. M. Varga megitatta vele a pisáját, és ezért sírja el magát felesége vállán – mert a világ, amit eddig ismerni vélt, végleg átalakult). De mégis, akad itt egy különleges érzelmi kapcsolat Ray Stussy és egyik felügyeltje, Nikki Swango (Mary Elizabeth Winstead lenyűgöző alakításában) között. Persze nem biztos, hogy ez szerelem, lehet, hogy inkább csak bizalom, egyfajta sajátos kötődés. Swango a történet talán legtalpraesettebb karaktere, rendkívül jól bújtatja érzelmeit, így a végleges választ nem kapjuk meg, de legalább reménykedhetünk abban, hogy egyszerű kihasználáson alapuló viszonynál többről van szó.
A remekül megírt, kiváló színészek által prezentált karakterek játszmáit, a véletlen egybeesések megrendítő, ugyanakkor gyönyörűen harmonikus haláltáncát kegyetlen humor kíséri. Ez a humor sokszor a saját szerencsétlenségük előtt áldozó karakterek megnyilvánulásaiban fedezhető fel, de gyakorta elég némi jól irányzott hanghatás, szellemesen megválasztott zenei aláfestés és némi kimért vizuális adalék ahhoz, hogy a véresszájú, fajunk ostobaságát szétcincáló fekete komédia érvényesüljön.
Mindehhez Minnesota hófehér színpada szolgáltat színteret. Fagyos vidék, rideg északi látkép. Még annak idején Coenék választották meg kiválóan ezt a helyszínt. Tényleg nagyszerű érzékkel tapintottak a térképre, hiszen a hideget nem szeretjük, az fáj, a hó pedig mindent befed, nem találjuk benne célunkat. Minnesotában mintha elhagyatottak lennénk, mintha csak magunkra számíthatnánk.
Olyan érzés megfigyelni ezt a történetet, részévé válni az események hálózatának, akár egy, a világtól gondosan elzárt, megalkuvást nem tűrő, vérszomjas játéktéren küzdeni a túlélésért.
Igen, a Fargo harmadik évada nagyszerűen sikerült. De ismerjük azt a kellemetlen kis szúró érzést, amely akkor keletkezik, amikor egy általunk igencsak kedvelt sorozatot nem képesek igazán jól befejezni a készítők. A tizedik, évadzáró epizód erősen felemás képet mutat. Vannak bitang erős pillanatai, ez tény, viszont a végső soron levont következtetések szinte csak lógnak a levegőben, a kellően hatásos lezárás elmarad. Nem rossz az utolsó epizód, de sajnos összecsapott hatást kelt.
A Fargo harmadik felvonása természetesen a kissé gyengébbre sikerült végjátékkal együtt is erősen ajánlott néznivaló, hiszen bővelkedik stílusban, keserű, de hiteles világlátásban és momentumokban, amelyek rossz időben rossz helyre sodorják a szenvedésre predesztinált lelkeket, hogy mi tanulhassunk hibáikból.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
