Free Fire – Egy kis Guy Ritchie, egy kis Tarantino, meg egy csipetnyi Scorsese

Laza rock ‘n’ roll zenére, egy kicsit talán régebbi idők akciómozijait idéző hangulati töltésre úsznak be a főcím szegmensei a figyelmét ekkor még kíváncsian összpontosító néző szemei előtt. Habár a zene jó, a madártávlatból filmezett városi képek pedig kellő pontossággal felfestik a környezeti kontextust, kicsike szúrást azért már itt is érezhetünk.  Mintha láttunk volna már ilyet, tán nem is egyszer, és esetlegesen nem is tudatosuló belső jóslatunk be is igazolódik, a margóról megállás nélkül be-bevigyorgó kis mellékszereplőként zavar minket, nem engedi, hogy teljes mértékben átadjuk magunkat az élménynek.

Na, de mielőtt ezt jobban kibontanám, lássuk, hogy miről is szól a Free Fire! Nem túl sok mindenről, de ez nem is baj, hiszen eleve nem is úgy vezeti fel magát, mint holmi világmegváltó alkotást, már kezdettől fogva inkább laza dinamikát sugároz. 1978-at írunk. Chris (Cillian Murphy), az ír fegyverkereskedő azért érkezik Boston egyik elhagyatott sarkába, hogy átvegyen egy korábban rendelt szállítmányt. Az eladó fél, a távolról is alaposan bűzlő, minden hájjal megkent Vernon (Sharlto Copley) azonban tönkre vágja a bulit, amikor áruját prezentálva nem a kért fegyvertípust mutatja be vásárlóinak. Chris, és a két felet összekötő Justine (Brie Larson) azonban higgadtak maradnak, tudják, hogy egy üzlet, ahol puskák és éles lőszerek is jelen vannak, könnyen zátonyra futhat a kifejezés véresebb értelmében. A balhét nem is az ő gengszterdiplomáciájuk okozza, hanem egy egészen fatális nézeteltérés a két csapat egy-egy tagja között. Miután az első golyót kilövik, a feszültség nagyot robban, hogy ezáltal olyan tűzpárbaj vegye kezdetét, amelyet talán egyik tévútra szaladt hősünk sem fog egy darabban átvészelni.

Persze, meg kell adni, a fentebb leírt hatás, illetőleg kisugárzás, ami régebbi mozikat és időket idéz, tulajdonképpen érthető, hiszen a cselekmény a ’70-es években bonyolódik. A gond az, hogy ez önmagában nem lehet kifogás a sablonosságra, csak és kizárólag olyan esetben, amikor a rendezőnek valóban olyan víziója van, amelyet az elmúlt évtizedek taktusai és a műfaji sablonok tesznek, amúgy valamilyen egészen lehetetlen, de mégis sikeres módon mesterivé. Nem kell sokat keresgélnünk emlékezetünkben, mert pontosan ilyen volt Nicolas Winding Refn 2011-es Driveja.

Messze nem arról van szó, hogy a Free Fire nem hangulatos, hiszen az. A lassítások általában érdekesek, némelyik kamerabeállítás kifejezetten menő, az össznépi, morbid módon már szinte barátinak ható gyilkolászás egyik-másik véresebb megmozdulása ráadásul meghökkentően brutális, a mindezt aláfestő zenei témák pedig kimerítik a telitalálat fogalmát. Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül amellett, ami Wheatleyt valamiért mégis hidegen hagyta. Ha már felhoztam a Driveot, maradjunk is ennél a példánál. Említett műben Winding Refn megtalálta a módot arra, hogy nyélbe üssön egy egészen mennyei paradoxont, ami aztán az egekig repítette filmjét. Úgy mesélt el sablonokat, hogy közben megszelídítette őket, és képes volt saját egyedi hangvételével köríteni ezeket az ismerős paneleket. Így a néző azt gondolta: Igen, ezt már láttam. Na de így még soha! – Ezzel szemben a Free Fire nem tudja ezt az újszerű látásmódot, ezt a különleges egyediséget becsempészni a jelenetek mögé, talán csak pillanatokra felvillan, de ezek tényleg csupán másodpercek, feledhető gyönyörmomentumok.

Mindezzel együtt is kétségtelen azonban, hogy a forgatókönyv egészében nézve nem sikerült rosszul. Igaz, jól sem, de az arany középutat (ami persze ez esetben nem is annyira arany) egész ügyesen belőtte. A konfliktus felvezetése kifejezetten izgalmas, fenntartja a néző figyelmét, hiszen tudod jól, hogy mindjárt robbannak az indulatok, már csak az a kérdés, hogy mikor.

Néha érkezik egy-egy, az összhatást megtekerő kisebb-nagyobb fordulat, ám ez szinte csak fájdalmat generál a lelkünkben, mert egy idő után tudjuk, hogy az ilyen alkalmakat követően törvényszerűen érkezik az újabb lapos szakasz.

De amikor éppen lelkesebbik énünk figyel a képernyő felé, egészen izgalmas motívumokra is felfigyelhetünk. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy az egész káosz, a mindenfelé repkedő pisztolygolyók és egymás után elhulló testek tömege között ott hever a színtér közepén egy jó valag pénz, ami így, hogy az üzlet úgyis lehúzta magát a vécén, hirtelen annak is csábító lesz, akit jogosan meg sem illetne. Kérdés tehát, hogy az amúgy emberi ostobaságra és felelőtlenségre, és nehezen kontrollálható indulatokra apelláló konfliktusháttér nem azért van-e jelen, hogy elrejtse a nagyobb igazságot. Lehet, hogy minden csak a lóvéért történik, mintha hőseink annyira sóvárognának a zöldhasú iránt, hogy még egy ilyen végzetes lehetőségekkel bíró, könnyedén akár mindannyiuk halálával végződő játszmába is belemennek azért, hogy megszerezzék.

Mindemellett megjegyzendő, hogy habár a cselekményvezetés sablonos és unalmas az események szintjén, a karakterkezelés oldaláról ez közel sem mondható el. Egészen meglepő, hogy egy olyan filmben, amelyben az események nagy hányadát a lövöldözés adja ki, a szövegkönyv pedig a fuck felhasználhatósági módjait igyekszik minél precízebben kimaxolni, ennyire sok mindent megtudunk a történetben szereplő egyes figurákról. Chris Cillian Murphy vérprofi alakításában dobja le a higgadtság maszkját, miközben Sharlto Copley büszkén vállalja, hogy egészen tenyérbemászóvá kell válnia ahhoz, hogy Vernon kapzsi, ugyanakkor gyáva lényét igazán erőteljesen tudja prezentálni. Armie Hammer egyfajta komikusi szerepet is betölt, és ilyetén módon helye is van az összképben, hiszen a Free Fire nem veszi magát teljesen komolyan, igyekszik fekete humorral tálalni a sztorit.

És az urak mellett persze ott feszít Brie Larson is, aki a marvelizálódás előtt még kipróbálta magát ebben a kisebb alkotásban. Meg is kapta a legrejtélyesebb karaktert és ez jól áll neki. A mellékszereplők is nagyszerűen meglelik az érvényesülés módját, így ez a különös társaság végül felállít önmagából egy egészen impozáns sakktáblát, amelynek lényegét még a gyenge cselekményvezetés sem tudja mérvadóan roncsolni. Igen, ez a nagyszerű színészgárda képes lehet arra, hogy idővel – amikor tagjai egy kis szerencsével, na meg jó szerepválasztásokkal még nagyobb sztárok lesznek – magasabb státuszba emelje ezt az alkotást annál, amit ténylegesen megérdemel.

Mert összességében a Free Fire, azaz a Kereszttűz pont az az egyszer nézős, laza, de nem túlságosan emlékezetes mozgókép, amely bőven bír annyi értékkel, hogy megtekintése után ne sajnáljuk az elmúlt másfél órát, de persze azt sem érdemli ki, hogy kedvenceink közé, vagy akár a közelükbe emeljük. Ben Wheatley megpróbált valamit összerakni, amiben van egy kis Guy Ritchie, egy kis Tarantino, meg még egy csipetnyi Scorsese is, csak éppenséggel úgy tűnik, hogy a nagy tisztelgésben pont a Wheatley az, ami kimaradt.