A Föld felé száguldó aszteroida becsapódása előtt Hank Palace, az utolsó detektív még egyszer erőt gyűjt és nyomozásba kezd, hogy megtalálja a húgát. Ha lehet, Ben H. Winters trilógiájának záró darabja még szomorkásabb, szebb és jobb lett, mint a megelőző részek, ami elsősorban annak köszönhető, hogy biztos kézzel alkotja meg a preapokaliptikus világának legapróbb rezdüléseit is.
Hank Palace az utolsó ügyének utolsó pillanatában egymaga kiókumlálja, hogyan menthető meg az emberiség. Kiderül, hogy néhány szobatudós terve bejön és épp időben cselekszenek ahhoz, hogy megmentsék a Földet. De még előtte rájövünk, hogy az amerikai kormány még működik és hős amerikaiak az életüket feláldozva sikeresen felrobbantják a Maiát. Vagy nem is, inkább összefognak az egyes országok és az emberiség együttes erővel, mint egy nagy, boldog család, szívhez szóló énekléssel győzi meg a közelgő aszteroidát arról, hogy talán mégse kéne becsapódnia, mire a kavics könnyeket ejt és arrébb oldalog. Aki olvasta Ben H. Winters trilógiájának első két kötetét, az szíve szerint így zárná le a harmadikat, de közben végig tisztában van vele, hogy ez nem az a könyv, amivel ezt meg lehet tenni.
Hank Palace kutyájával, Houdinivel az oldalán ettől még rendületlenül nyomoz. Már tényleg nyakunkon a világvége, rég nincsenek megoldani való bűntények, mindössze napok vannak hátra a 2011GV1, vagyis Maia nevű aszteroida becsapódásáig, ő azonban nem ül le tétlenkedni. Ugyanis a húga, Nico lelépett egy hippi tudóstársasággal, akik a világvége elkerülésén munkálkodnak. Az utolsó nyomozónknak tehát meg kell találnia, ha másért nem is, hát legalább azért, hogy elbúcsúzhasson tőle, mielőtt mindennek vége.
A sorozat eddig sem volt túlzottan vidám, de Az igazság határán még melankóliában is rátesz egy lapáttal. Láttuk a társadalom teljes felmorzsolódását és káoszba fulladását. Csakhogy a Gyilkosság világvége előtt bakancslistás figurái és a Végső ígéretek mikroközösségei szintén mind a múlté. Már nem létezik semmiféle társadalom, a nyomozó csupán emberekkel találkozik útja során, akik tudomásul vették, hogy véget ér a világ. Teljesen mindegy, hogy redneck-ekről beszélünk, akik a fennmaradó napokban csak söröznek és csirkét zabálnak vagy egy amis bácsikáról, aki kétségbeesetten igyekszik eltitkolni családja elől a közeledő apokalipszist és fenntartani a normalitás látszatát. Ők már mind elérték azt a pontot, amikor minden mindegy, csupán másképp kezelik.
Hank továbbra is az a hamisítatlan hard boiled detektív, aki akkor is megy tovább, ha már tényleg nincs hová menni. Ha megütik, akkor fáj neki, ha rálőnek, vérzik, de ez nem tántorítja el attól, hogy az igazság lovagjaként felszívja magát és leszegett fejjel harcoljon. Nem vártam komplex ügyeket holmes-i huszárvágással megoldani, ahogyan azt sem, hogy a tudomány mindenkit megmentsen. Épp azt vártam, amit kaptam: olyan szereplőket, akik hiányozni fognak és olyan szöveget, ami szépirodalomnak sem utolsó. És azt már tudtam az első két rész alapján, hogy mindez elég ahhoz, hogy méltóképpen el tudjam engedni a kedvencek sorába emelkedett nyomozómat.
Ben H. Winters trilógiája végig remekelt. Nem szórakoztatott egyetlen pillanatig sem, hiszen egy Föld felé száguldó aszteroida baljós árnyékában bűntényeket felderíteni, legyünk őszinték, cseppet sem szórakoztató. Viszont folyamatosan szembejöttek azok a karakterek és momentumok, akik és amik miatt a közelgő világvége nem csupán hihetőnek tűnik, hanem egyenesen drámainak és elszomorítónak. Olvasóként kedvem lett volna egyetlen deus ex machina-tollvonással megmenteni a figurákat mindhárom kötetben, de akkor épp a lényegük veszett volna el. Nem az volt a fontos, hogy a szereplők közül mindenki boldog legyen, hanem az, hogy legalább megnyugvást – vagy még inkább feloldozást – nyerjenek.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
