A Legendás állatok és megfigyelésük idén az a film, amelynek valószínűleg a legtöbb nézői elvárással kellett szembenéznie, és első megtekintésre azt kell hogy mondjuk: a legtöbbnek meg is felel. Aki legendás lényeket várt eddig nem látott mennyiségben, az ettől a filmtől megkapja. Aki végre felnőtt varázslókat akart látni jórészt felnőtt problémákkal, az nem fog csalódni.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Legendás állatok és megfigyelésük idén az a film, amelynek valószínűleg a legtöbb nézői elvárással kellett szembenéznie, és első megtekintésre azt kell hogy mondjuk: a legtöbbnek meg is felel. Aki legendás lényeket várt eddig nem látott mennyiségben, az ettől a filmtől megkapja. Aki végre felnőtt varázslókat akart látni jórészt felnőtt problémákkal, az nem fog csalódni.
Ezúttal J. K. Rowling és David Yates megtalálták a közös hangot, Rowling végre ki tudott bontakozni egy sztoriban, ahol aurorok erednek a varázsbűn nyomába, szereplői valós titkokat rejtegetnek, reális a motivációjuk, és közülük egyik sem maga a Gonosz, vagy egy a születése óta halálraítélt kamaszfiú. Hogy az utolsó négy Harry Potter-filmet átszövő drámai nyomás már nem nehezedett sem a rendező, sem a színészek, sem a nézők vállára, abszolút jót tett a Legendás állatokkal. Különösen üdítő volt, hogy végre először, mióta John Williams elhagyta a fedélzetet, a zene is teljes összhangban volt a film hangulatával, ami számomra a harmadik Harry Potter-film óta hiányzott.
A realitástól elrugaszkodott, szentimentális magizoológusként Eddie Redmayne remekel, amihez biztos hozzátett, hogy különcök megformálásában (Stephen Hawking – A mindenség elmélete, Lily Elbe – A dán lány) már nagy gyakorlata van. A többi szerepre szintén megfelelő színészeket találtak, és az olyan választásokkal és tökéletesen egyet lehet érteni, mint Dan Fogler vagy akár Ron Perlman, akik megtöltötték élettel a jeleneteiket, ellensúlyozva a gátlásos varázslókat. Egyedül Colin Farrell esetében éreztem úgy, hogy azon a karakteren még dolgozhattak volna, de ezt viszont ellensúlyozta Ezra Miller érzékeny alakítása. (Kíváncsian várjuk a későbbiekben Flashként!)
HIRDETÉS
A történet kezdetén, az 1920-as években – vagyis jó 70 évvel a Harry Potter-sorozat eseményeit megelőzően – Göthe Salmander (az eredetiben Newt Scamander) rejtélyes bőröndjével Nem Yorkba érkezik, ahol éppen egy mágikus katasztrófa van készülőben. A Mágiaügyi Minisztérium amerikai változata, a MACUSA látszólag tehetetlen, viszont ha nem állítják meg a New Yorkot fenyegető sötét lényt, a varázsvilág lelepleződhet, és akkor vége a békének a magnixokkal (vagyis a muglikkal, amerikai terminussal élve). Salmander belesodródik az eseményekbe, sőt még gyanúba is keveredik, és végül nagyobb titkokra bukkan, mint amit magával hozott.
Salmander karakterének felépítésében a film támaszkodik azokra az információkra, amelyeket ismerhettünk a könyve előszavából. A Roxfortból történő eltanácsolását követően a Mágiaügyi Minisztérium megbízásából varázslényekkel kapcsolatos kutatásokat folytatott világszerte. A filmben említés történik magáról a könyvről, amelyet ír, és ki is derül, hogy ő nem az a fajta magizoológus, aki csak ül a könyvtárában, és mások munkáiból plagizálja össze a maga búvárzsebkönyvét, hanem terepen is abszolút használható. Nem is tudtam volna fejben nem összekapcsolni az ismert brit zoológussal és íróval, aki ugyanígy lelkesedett az állatokért, és a kihalófélben lévő fajokért folytatott munka volt az életcélja: mert Salmander kiköpött Gerald Durell.
Mivel ez a film nem csak egy újabb történet a Harry Potter-sorozatból megismert világban, hanem egy felvezetés is a készülő négy további filmhez, így nehéz súlyos spoilerveszély nélkül érdemben nyilatkozni róla és arról, mennyit árul el a folytatásokról. Mivel már kiszivárogtatták, hogy számíthatunk Dumbledore felbukkanására a későbbiekben, és Gellert Grindelwald nevét visszhangozza a fél varázslóvilág… valószínű, hogy kettőjük között lesz majd némi feszültség. Ezenkívül a plakátokon is megjelent már egy ismert szimbólum, mely sejtet valamennyit a történet későbbi szálairól.
Azoknak, akik szerették a Harry Potter-heptalógiát nyolc filmben, azok mindenképp menjenek el megnézni a Legendás állatokat moziban. Akiknek pedig még kételyeik vannak, hogy talán nem állja meg a helyét önálló filmként, vagy felnőttek számára ugyanannyira gyerekesnek hat, mint az első Harry Potter-filmek, vagy esetleg unalmas lesz, mint egy természetfilm kitalált állatokkal -persze megértem, de… hogy lenne már az unalmas?! – azoknak is érdemes megnézniük, mert jó eséllyel kellemesen fognak csalódni, ha rosszat vártak a filmtől.
