Kevesebb nagyotmondás nélkül simán lehetett volna egy újabb szintlépés a Luke Cage. Spoilermentes évadkritika.
A Netflix egyvalamire biztosan nem törekszik: hogy konzumizálja, és a legszélesebb nézősereghez juttassa el a Marvel alapanyagból gyúrt sorozatait. Arra ugyanis ott vannak a mozifilmek. Anélkül, hogy lefitymálnám utóbbiakat (már csak azért sem teszem, mert magam is fogyasztója vagyok ezeknek), valljuk be, inkább szórakoztatni, mint nevelni szeretnének, és ugyan vannak olykor felfedezhető társadalmi mondanivalók a történetekben, az csupán a cselekmény leheletnyi árnyalását hivatott szolgálni.
A Netflix ehhez képest annyira közel hozza, annyira „valódivá” kívánja tenni a szereplőit, hogy azok már el is vesztik szuperhősi mivoltukat, és legalább akkor teret engednek a szereplők pszichológia mélyfurással egyenértékű cslekedetábrázolása, mint a társadalmi tablófestés.
- A Daredevil első évada egy bűnthriller, by the way egy önbíráskodó ügyvéddel
- A Jessica Jones első évada egy detektív-noir, by the way egy poszttraumás magánnyomozóval
- A Daredevil második évada egy nyomozós akciófilm, by the way a még mindig önbíráskodó ügyvéddel.
Ezt a fajta tagolást jelen sorozatunk is megtartotta:
- A Luke Cage első évada egy gengszterdráma, by the way egy útkereső mosogatófiúval.
Persze ez csak az egymondatos, konyhásított leírása a sorozatnak, ahogy a korábbi alkotások, a Luke Cage is jóval komplexebb ennél, a 13 epizód ezúttal is alkalmas, hogy méltóságteljes komolysággal hömpölygő sztorivá váljon. Ismét pszichológiailag megalapozott karaktereket kapunk, akik naponta találkoznak az igazságtalansággal, a bűnnel, a korrupcióval, ráadásul egy olyan közegben, ahol teljesen magától értetődő, ha egy tizenpáréves gyerek fegyverrel a nadrágjában megy ki az utcára. És nem, ezúttal nem Hell’s Kitchenben járunk, ahogy az előző két három alkalommal, hanem Harlemben.
A Jessica Jones történései után ugyanis itt húzta meg magát Luke Cage, méghozzá egy olyan ember, Pop mellett, aki tulajdonképpen egy kis Svájcot üzemeltet borbélyüzletében. Kemény policy van, az ide betérők nem beszélhetnek az utcai tevékenységükről (a rablásról ofkorsz), ha valaki káromkodik, akkor pénzt dob egy konzervdobozba és a gyerekeket arra biztatja, teljesedjenek ki, merjenek álmodni, és ne féljenek elérni az álmaikat.
Ahogy az lenni szokott, légypiszok kerül a gépezetbe, három srác, akik Pop állandó vendégei, úgy gondolják, a lehető legjobb biznisz a meggazdagodásra, ha a helyi kiskirály, Cornell ‘Cottonmouth’ Stokes egyik fegyverbizniszét megfúrják, és ellopják a pénzt meg a flintákat is.
Luke Cage akármennyire is akar kimaradni az egészből, folyton necces helyzetbe kerül, s hamarosan a dolgok sűrűjébe keveredik, hiszen történetesen Cottonmouth egyik night clubjában is dolgozik másodállásban, és hiába próbál ő is Svájcot játszani, a maffiózó, illetve annak erősen korrumpálható helyi tanácsos kuzinja elég szarok földrajzból ahhoz, hogy egy idő után már ne csak csúnyán nézzenek betonkemény bőrű hősünkre.
Utóbbi kifejezést sem véletlenül használom, ugyanis a sorozat a korábbi két társánál jóval markánsabban foglalkozik azzal, hogy kit mi tesz hőssé. Mert az egy dolog, ha valakinek szuperkalapácsa van és földönkívüliekkel harcol, brutális páncélokat épít és lezúzza a terroristákat, vagy éppen csillagsávos pajzzsal óvja a nemzet ideológiáját, de valakinek a sikátorokban, a mellékutcákban is helyt kell állnia, reményt adva az embereknek. Luke Cage például kurvára nem akar hős lenni, ő nagyon jól elvan azzal, hogy egy borbélyshopban takarít és egy kupiban mosogat, mert megfizetik érte. És ha nincs is ugyan kimondva, vagy szarrá mantrázva, hogy
A nagy erő nagy felelősséggel jár!
helyette Pop állandóan elmondja:
Mindig előre. Soha hátra.
Ez persze sokáig semmit sem jelent Luke számára, de egy idő után olyan kényszerpályára kerül, hogy mégiscsak fel kell emelnie mázsás valagát és tennie kell szűkebb pátriájáért. Még ha ez ilyenkor persze azzal is jár, hogy még több embert sodor veszélybe maga körül. Végül is ez egy ilyen játék.
Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez!
De mint említettem, egy „hős útja sztoriban” hiába fontos a hős útja, a Luke Cage-ben ennél is kardinálisabb Harlem és a benne élők helyzete.
Mert, amellett, hogy egy gengszterdrámát kapunk (némi szuperhős utánérzéssel), a hood-filmek minden zsáneri eleme is megtalálható:
- afroamerikai, latin-amerikai kultúra
- hiphop zenék
- utcai bandák
- faji megkülönböztetés
- illegális bevándorlás
- bűnözés
- szegénység
És ez a jelleg lehet az, ami talán sokaknak nem tetszik majd. Egész biztos vagyok abban, hogy a történet szabása totálisan szembemegy a tömegízléssel. Ezt jól exponálja már a főcím is, ami kicsit olyan, mintha a Daredevil intróját ötvözték volna a True Detective-ével, és sárgára színezték. Harlem karakteres utcanévtáblái tűnnek fel, amik nemcsak „fun factként” kerültek a vágóképek közé, hogy bizonyítsák, Harlemben vagyunk, hanem azért is, mert New York ezen kerülete önálló szereplő a sorozatban, még kardinálisabban, mint korábban Hell’s Kitchen.
Luke Cage, ha nem tépelődik, egy személyben válik válna Martin Luther Kinggé és Malcolm X-szé, ehhez mérten gyakran mond hosszabb monológokat arról, kit mi tesz emberré, hogyan kell tisztelni a hagyományokat és a környezetet, pláne, ha valaki történetesen pont Harlemben született. De ez viszont túl van tolva. Érzem a szándékoltságot a nagyotmondásra.
Arról nem is beszélve, a legutolsó trailernek olyan hatása volt, hogy Luke Cage-dzsel ujjat húzni olyan, mintha lapáttal rontanánk egy tanknak, és annyi ökölcsapkodás lesz, hogy a Bud Spencer-filmek óta nem láttuk hasonlót. De az előzetes igencsak félrevezető volt, mert a korábbi Netflix-Marvel sorozatokkal ellentétben talán itt van a legkevesebb akció, sokkal nagyobb szerepet kapnak a dialógok és az ármánykodás.
Viszont ez sajnos nem jár együtt azzal, hogy olyan komoly antagonistákat kapunk, mint korábban, nincsen ugyanis a bestialitás és a sérülékenység határán táncoló, magát nemes indíttatású filantrópnak beállító narcisztikus Wilson Fisk, és nincsen olyan vegytiszta szociopata sem, mint Kilgrave. Luke Cage ellenlábasai ugyan szintén tépelődő alakok, de inkább arctalan rosszfiúk, akik azért gonoszak, mert ilyenné tette őket Harlem. Még a tanácsosasszony, Mariah Dillard motivációs készlete is elintézhető ennyivel: ő azért tetű, mert kézzel-lábbal ragaszkodik a hatalmi pozíciójához, meg hogy minél több pénzt harácsolhasson össze.
A 13 epizódot kicsit „muszájból” toltam végig, nem volt meg ugyanaz az érzés, mint a Daredevil első évadánál, hogy zabáltam egyik részt a másik után. Nem voltak erős amplitúdói az évadnak, extra emlékezetes részt nem is tudok kiemelni, nem lehet hivatkozni lépcsőházi vagy börtönös verekedésekre, sőt, a Luke Cage utolsó bossfightja egészen nevetségesre sikeredett.
Látszik, az alkotók szinte teljesen le akarták bontani a karaktert, hogy a szupersérthetetlensége másodlagos legyen, sérülései pedig inkább a lelkét érjék, mint a testét, de ezzel talán sikerült legalább annyira elérni a végleteket, mintha a Zöld Íjász egymaga legyőzött volna 300 katonát felkötött bal karral. Pedig jól van felöltöztetve az egész: Luke eredetsztoriját csak a negyedik részben ismerjük meg, ötletesen kapjuk meg röhejes első képregényes outfitjét, jók a gegek, miért hívják Power Mannek, stb. De közben az is nagy erény, hogy igazából úgy is tökéletesen élvezhető a sorozat, ha az ember életében nem látott Mavel-filmet, vagy Netflixes szuperhősös sorit. Nem hivalkodók a kikacsintások.
Vérzik a szívem, de a Daredevil 2. évada után úgy lett a Luke Cage a leggyengébb Netflix/Marvel sorozat, hogy közben a legkomplexebb, és a legintelligensebb is egyben. A már említett hivalkodó monológokon túl van azért nagyon sok jó pillanata, amikor érzékenyen mesél az afroamerikai kisebbségről. Nincs indokolatlan East Side/West Side bullshit, nincs gettóromantika.
Viszont sokat ront az összképen, hogy a záróepizód is szájbarágós lett, pedig anélkül is célt ér az üzenet (Jessica Jones is úgy tudott erős női karakter lenni, hogy nem mondta ki, ő egy erős női karakter). Bántott, hogy az alkotóknak még terve van bizonyos szereplőkkel (pedig nem kéne), meg hogy nagyjából négy befejezése is van. Az is zavart, hogy néha egyes karakterek klisésen reagáltak az eseményekre, volt némi pozőrség, sőt, bizonyos helyzetekben igazán logikátlanul viselkedtek (csak egy példa: a szereplők egyszer csak eltűnnek egy zárt szobából, amelynek egy kijárata van, de a rosszfiúk ahelyett, hogy benéznének mindenhová, széttárják a kezüket, és elsétálnak).
Simán lehetett volna egy újabb szintlépés a Luke Cage, de sajnos elég középszerű lett. Viszont még így is messze jobb, mint az ellenlábas (értsd: nem Netflixes) szuperhőssorozatok.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
