Itt egy társasjáték, ami szerep- és a kártyajáték egyben. Jó móka akkor is, ha szolgáló vagy benne.
A videojátékok forgatagában is akadnak még sokan olyanok, akik a kézzel fogható játékokat sem vetik meg. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy a társasjátékok között – legyenek táblásak, kártyásak, kockásak, vagy akármilyenek – egyre több kreatív újdonság bukkan fel.
A minden háztartásban szinte kötelezően megtalálható Activity, Monopoly és Scrabble világától egyre távolodva jelenik meg egy olyan típus, amely egyre többet bíz a játékos képzeletére, és nem kell hozzá 80 figura, 893 kártya, 74 pontjelző gomb és egy tárgyalóasztal, mint mondjuk a Dixit, a Beugró, vagy akár a Story Cubes (bár ez utóbbi talán még kevésbé széles körben elterjedt) játékokban.
Az Igenis, Sötét Nagyúr! is ennek a formabontóbb irányzatnak a képviselője, de azért mégis egy adott kerettörténetbe zárja a játékosait. Adott egy Sötét Nagyúr, esetleg Sötét Úrnő, aki a játékot tulajdonképpen vezeti, a többiek pedig az ő alázatos, de borzasztó szerencsétlen és haszontalan goblin szolgálói.
Hogy játsszák?
A játékmenet nagyon egyszerű, a goblinok kapnak három akció-és három ötletkártyát. Az akciókártyákkal terelhető a gyanú másra, az ötletkártyákon pedig a képzelt világbeli karakterek, helyek, tárgyak találhatók, amelyeket a mentegetőzésre lehet felhasználni.
A Sötét Nagyúr minden körben kitalál egy feladatot, amely az egyik inkompetens, kétbalkezes goblin hibájából sikeredett félre, meggyanúsítja az egyiküket, aki megpróbálhat magyarázkodni, terelni a gyanút, vagy bemártani valaki mást. A kör végén a Nagyúr eldönti, kit tesz felelőssé a malőrért, és egy lesújtó pillantással bünteti meg. (Ez a kártyalap neve.) Az a goblin, amelyik először kap három lesújtó pillantást, veszít. Vagy nyer, mivel a következő körben ő lesz a Nagyúr. Már ha lesz következő kör. Igazából ez senkit nem érdekel.
Hiszen amíg a legtöbb játékban kulcsszerepe van a versengésnek, addig az Igenis, Sötét Nagyúr! erre nem sok hangsúlyt helyez. Cél tulajdonképpen nincsen, csak rövid, mókás történetek alakulnak ki az ötletkártyákra írt tényezők segítségével. (Például vízben oldódó kard, értelmezhetetlen pergamen, démoni piramis.) A céltalanság ellenére viszont remek szórakozást nyújt, néhány óra észrevétlenül el is röppenhet a jétékosok feje fölött, ha nagyon belemelegszenek.
Kinek való?
A játék viszont nagyon sokban támaszkodik a játékosok fantáziájára és történetmesélési, improvizációs készségeire. Emiatt pedig ez a játék mindig annyira jó, amennyire a játékosok képességei. Az sem árt, ha van némi tapasztalatuk asztali szerepjátékok terén, hiszen tényezőket kell fejben tartani, fantáziadúsan gondolkodni, és meglátni az igazán frappáns megoldásokat adott helyzetben. Tulajdonképpen ez egy kártyákkal irányított szituációs játék, ami mondjuk ha a Beugróhoz mérjük, lényegesen kevésbé szabad, így könnyebben megunható.
Tehát egy potenciálisan jó Sötét Nagyúr-parti kreatív, jó humorú emberek közt zajlik, egy nagyobb társaság is játszhatja, mivel aki épp nem kerül sorra, az is jól szórakozik. (A dobozon 16 a maximális résztvevők száma.) Házibulikon is lehet játszani, de inkább csak akkor, ha még az elfogyasztott alkohol nem támadta meg az agy beszédért felelős részeit. Hosszabb távon problémát jelenthetnek az ismétlődő ötletkártyák, illetve pont amiatt lehet nagyon fárasztó, ami alapvetően a varázsát adja a dolognak.
Összességében…
A folyamatosan készülő különleges társasjátékokra érdemes odafigyelni, hiszen remek szórakozást nyújthatnak úgy, ahogy addig társasjátéktól nem is vártuk. Az Igenis, Sötét Nagyúr! egy kellemes meglepetés lehet bárkinek, aki egy kicsit unja már az általános formulákat, és nem esik nehezére egy kis szellemi munka sem.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
