Utolsó epizódjához ért öt évad végeztével az elmúlt évek legjobb cyberpunk sorozata, a Person of Interest. Gyászolunk.
Ha egyszer abbahagyod, lehetőleg a csúcson hagyd abba – a CBS futtatta sikersorozat, a Person of Interest (nálunk A célszemély) pedig pont a hét elején tett így és rábólintott az axiómára, ami főként izzadtságtól fénylő sportolók, politikusok és a középszerből kikalapált celebzenészek világában hangzik el Az Okosabb Embertől egy pohár kézműves paranoia mellett. A PoI nemcsak a cyberpunk közönség egyik legkedveltebb kultúrterméke, hanem a lassan beérő, de annál nagyobbat pusztító dózis (Kuang 11, mondanák erre egyszerre a Neurománc-olvasók) példája: az ember csak vár és vár arra, hogy lebetegedhessen vagy nagyon rossz legyen az idő, hogy elkezdehesse nézni, aztán ahogy nekilát, az átlagos binge-watching tempó ötszörösével darálja végig magát és barátait az epizódokon.
A sztori ugyanis minden szereplőtől és amerikai helyszíntől függetlenül rólunk is szól, az utalások pedig se nem békések, se nem megnyugtatóak, a huszonegyedik század okkult DNS-ében viszont ott ketyeg a paranoiapornó, úgyhogy mindig ráköszönünk az utcán és rácsodálkozunk a Semtexből formált kemény idomokra, ahogy azt kell.
A sztori
Bárki is futna neki a sorozatnak elsőbálozóként, figyelmeztetni kell arra, hogy a teljes első évad a nagyon lassú és körülményes randik közé tartozik, a worldbuilding viszont kifejezetten meghálálja magát a későbbi évadok során. A karakterek pont annyira klisések, hogy könnyű lesz kapcsolódni hozzájuk: adott egy, a kormányszervek által elárult CIA-ügynök (John Reese), akiben több a céltalanság, a fókuszhiány és a PTSD, mint a komplett Kárpát-medencében és adott a visszahúzódó, milliárdos zseni (Harold Finch), aki megkódolta az Amerikát védő nemzetbiztonsági megfigyelőrendszer tetején csücsülő mesterséges intelligenciát, akit a sorozat későbbi részében csak The Machineként nevez mindenki.
A rendszer ki tudja kalkulálni a begyűjtött adatokból (megfigyelőkamerákból, telefonokból, webcamekből, online kommunikációkból, bármiből, ami elektromos, igen, a FitBitből is) a terrorista cselekményeket, ezzel egyidőben azonban a terrrorveszélyt nem jelentő bűntényeket is előre látja, úgyhogy a Reese és Finch alkotta csapat naponta egyszer kap egy társadalombiztosítási számot az AI-tól: az ezzel jelzett célszemély érintett egy esetben, de nem tudni, hogy ő az áldozat vagy az elkövető.
A csapat dolga kideríteni mindezt, ez pedig első körben elég is ahhoz, hogy egy hagyományosabb krimisorozat crime-of-the-week tempójában kiderüljön, hogy mi is a Machine pontosan, mire képes, miért született, kik felügyelik, illetve mik a csapattagok motivációi és miért vannak éppen abban a helyzetben, amelyben látjuk őket. (Nem, próbálunk nem spoilerezni, amennyire csak lehet, az ördög sokszor a részletekben van, amelyek néha évadokkal később köszönnek csak vissza és színeznek át mindent.)
A csapat (amelyet két new york-i rendőr, az ex-katona Carter és a város legmegzsarolhatóbb zsarujaként felvezetett Fusco egészít ki) így sepri ki a rendőri állományból a legkorruptabb egységeket tömörítő „HR” nevű szövetkezetet és egyben sikeresen el is kapja New York legveszélyesebb maffiózóját is, mindeközben sikeresen ad gellert újra és újra azon kormányügynököknek, akik jégre akarnak tenni mindenkit, aki bármit is tud a Machineről.
A történet azonban ott kapcsol hipersebességbe, amikor megjelenik Root, az a hackerlány, aki abban a tudatban él, hogy az emberekben alapjában véve rossz kód fut, a Machine pedig ezt hivatott megjavítani, ehhez viszont meg kell szabadítani a beléprogramozott korlátoktól. Root az a szereplő, akinél az addig kvázi a háttérben futó mesterséges intelligencia hirtelen arcot, nemet (nyilván nő, külön oldalakat lehetne értekezni a modern popkultúra AI-genderjéről és annak miértjeiről), érzelmeket és személyiséget is kap. Root mellé csatlakozik még a hiperracionális és törhetetlen Shaw is, a két ultrastabil és hihetetlenül erős női karakter az elmúlt évek legjobb leszbikus párja a képernyőn – az így felerősödött csapat pedig sokkal nagyobb tétekkel is kezd el küzdeni.
Hiába van ugyanis Machine, ha hirtelen megjelenik online párja, az erkölcsi limiteket nem ismerő Samaritan is, amely aktiválása után villámgyorsan kezdi el nemcsak a bűnügyek eliminálását, hanem az emberi társadalom ésszerűsítését is. Adottak tehát a kérdések: melyik AI-nak van jobban igaza? Ilyen létformák mellett van-e értelme az emberi életnek egyáltalán? Hogyan működik egyáltalán egy mesterséges intelligencia és mit képes tenni az ellen, ha el akarják pusztítani? Mennyire menti meg az életünket egy AI-k által felügyelt maxmegfigyelt társadalomban, ha a föld alá vonulunk és új személyiségeket meg parókákat veszünk fel?
A tech
Nemcsak a fenti kérdések és karakterek adják a PoI legnagyobb szexepiljét, hanem az a tény, hogy a sorozat milyen intenzitással reagált a való világ technológiai, biztonságtechnikai és politikai történéseire, a Snowden-leakektől kezdve a Silk Roados botrányon keresztül az olyan utalásokig, mint a kriptoközösség által magasztalt titokzatos játék (vagy toborzóesemény, ki tudja), a Cicada 3301. Valamint, tennénk hozzá, arra a tényre, hogy az utalások is egyértelműek: olyan szépen körbebástyáztuk magunkat megfigyelésre alkalmas hardverrel, hogy már nem tudjuk eldobni.
A huszonegyedik századi urbánus közegnek szüksége van a laptopra, tabletre, telefonra, szenzorra, okoshardverre, biztonsági kamerára és gyerekkamerára és kutyakamerára és online ügyintézésre, ezekből pedig mindent, de mindent be lehet gyűjteni. És mivel az ember lánya és fia kiszámítható, ezért egy stabilabb profilozórendszer igencsak jól meg tudja mondani, hogy hova megyünk, kivel találkozunk és mit fogunk csinálni elkövetkező napjainkban. Heteinkben. Hónapjainkban.
És még akkor is, ha az ezeket összesítő AI-kat meg akarnánk semmisíteni, félre akarnánk szavazni vagy el akarnánk lehetetleníteni, mindig jönne egy új változat. Az igazi kérdés tehát leginkább ott rejlik, hogy mihez akarunk kezdeni a big datával és azzal a szintű transzparenciával, amit ez tesz lehetővé. Ezekre a kérdésekre persze válaszokat is kapunk és egyik válasz sem könnyű: az erkölcsi dilemmák feloldása pedig minden esetben a néző feladata.
A szubkult
Öt évadnyi surveillance-pornó után nem kapni nagyobb dózist meglehetősen sokkoló élmény, próbálunk segíteni ebben egy kicsit. Július 13-án tér vissza a képernyőkre a USA Network sokak által méltatott hacker-pszichodrámája, a Mr. Robot (amelyben legalább annyira izgalmas a főszereplő végletekig töredezett, bomló emléje, mint az, hogy mi történik akkor, ha eltörlik az amerikai állampolgárok pénzügyi adatait), illetve a BBC America (illetve a Space) klóntechnológiai, LGBTQ-témákkal is alaposan megszórt scifije, az Orphan Black (amelyben a főszereplőnő Tatiana Maslany egyedül lejátszik mindenkit a képernyőről, főként önmagát, mivel minden klónját ő maga alakítja). Ha valakinek nagy szüksége lenne a Reese-t alakító Jim Caviezelre, szügyig tocsogva a paranoiában, akkor javasoljuk a 2009-es The Prisoner című minisorozatot, amely hangulatban és arcmimikában a megismert, stabil minőséget hozza.
Mindezek mellett reménykednünk nem nagyon szabad: hatodik évad már nem lesz a Person of Interestből (más networknél sem) és a showrunner Jonathan Nolan által meglebegtetett mozifilm sem túlságosan esélyes. De amilyen felütéseket kaptunk az utolsó évadban, ideje elölről elkezdenünk végignézni a sorozatot, lesznek részletek, amikre csak most fogunk felfigyelni. (A Machine, a Machine mindig figyel.)
Bari Máriusz
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
