China Miéville: Vastanács – Ötletorgiába szőtt propaganda lett Miéville legjobban várt regénye

Az elmúlt néhány év talán legnevetségesebb konfliktusa a sci-fi berkein belül a Sad Puppies mozgalom megjelenése, akik szent küldetésüknek tartják, hogy mindenáron megpuccsolják a baloldali és liberális ideológiáktól megfertőzött Hugo-díjat, a tudományos fantasztikum talán legfontosabb elismerését. Az egész tényleg csak és kizárólag annyiról szól, hogy van egy amerikai széljobb csoportosulás, akik szívesebben látnák Isten propagálását vagy akár a teljes ideológiamentességet a sci-fi irodalmában, mint mondjuk azt, hogy a jövőbeli szereplők körében elfogadott a homoszexualitás. Noha a sárdobálás nem mentes a hülye ötletektől és egyébként dühítően alakítja a Hugo végeredményeit (számos kategóriában nem osztanak díjat), azért egy érdekes kérdés felmerül a – legyünk magunkhoz őszinték – műbalhé kapcsán, amelyet kissé továbbgondolva egészen súlyos problémákhoz juthatunk el.

Vajon mi a sci-fi szerepe az irodalmon belül? Vegytiszta szórakoztatás vagy épp az ideológiák átadásának vagy akár gondolatkísérlet szintjén a gyakorlatba való átültethetőségüknek lehet a terepe? Mi ebben a szerző szerepe? Szabadságában áll-e akár propagandába hajlóan is hangoztatni egy nézetet? Ha szélsőséges, nem okoz-e ezáltal nagyobb kárt, úgy, hogy ráadásul be sem látja a tetteinek következményeit? Nos, ezek a kérdések motoszkáltak bennem, miközben olvastam China Miéville legfrissebb magyar nyelven megjelent könyvét, a Vastanácsot. Ennek pedig az az oka, hogy Miéville propagandát folytat a regényben, méghozzá nem is keveset. Márpedig a szerző életrajzából annyit érdemes tudni, hogy marxista és indult szélbalos színekben a brit választásokon is. Jelentem, a Sad Puppies megnyugodhat, mire végeztem a regénnyel nem lettem marxista.

Ezzel együtt muszáj leszögeznünk, hogy nagyon nehéz elfogulatlan kritikát írni, ha nem értünk egyet a könyv alapvetéseivel, de közben az elmúlt körülbelül egy évtized legjobban várt regényéről próbálunk értekezni. Mert Miéville ilyen. Annyira hányatott sorsa volt a könyveinek magyar kiadásban, hogy három különböző kiadónál jelentek meg, miközben minden regénye tele van jobbnál jobb ötletekkel, még ha néhol kissé öncélúak is. Jelen kötet a Bas Lag-trilógiájának záró epizódja (az első két könyv a Perdido pályaudvar, végállomás és az Armada címet viselte) és nyolc évvel a középső rész után jelent meg. Angolul pedig eléggé necces nekiállni, mert könnyen beletörhet a bicskánk a szóvirágokba.

A Vastanács a szerző többi művéhez hasonlóan eléggé nehezen kategorizálható. Rásüthetjük, hogy fantasy, ahogyan azt is, hogy western, de jut itt hely a steampunknak is bőven. Csakhogy egyenlő mértékben van jelen a tudományosság, sőt, néhol le is dominálja a mágiát, a western is csak néhol felbukkanva, háttérként létezik, mindeközben pedig a steampunk sem olyan páncélvonatok formájában jön át, ahogyan azt eddig megszokhattuk. Továbbra is a legjobb szó Miéville körülírására a weird fiction. Nehéz bármi mást gondolni egy olyan világról, ahol megférnek egymás mellett a vízszobrász, varangyszerű vogyanojok, a szárnyas humanoid garudák, a kaktuszemberek, a bogárfejű kheprik, az átműtött, állati végtagokkal felruházott bűnözők és a mezei, sima emberek is.

A cselekmény húsz évvel az első két kötet történései után veszi fel a fonalat. Félfohászos Jack balul sikerült forradalma óta Új-Crobuzon városában nyíltan járőröznek a milíciák, a közhangulaton pedig az sem segít, hogy a város háborúba keveredett a jóval több mágiát használó Tesh-sel. Az egyik szálon Orit követhetjük, aki úgy dönt, ideje megdönteni Új-Crobuzon a szélsőjobboldali uralmát, de ehhez nem elég a szamizdat újságok terjesztése, igazi forradalomra van szükség. A másik szálon egy maréknyi ellenállónak sikerül kijutnia a városból és megszöknie a milícia elől, hogy aztán a már-már mitológiává torzult Vastanács keresésére induljanak, akik ki tudták magukat vonni a kormányzat ellenőrzése alól.

Miéville talán ebben a regényében nyújtja át az olvasónak a legkidolgozottabb karaktereket, azt a fajta – mondjuk ki – beteg ötletorgiát, ami miatt szeretjük, pedig gond nélkül szállítja. Az viszont határozottan nem túl szórakoztató, hogy gyakran még a remek ötleteket is az osztályharcos propaganda szolgálatába állítja. Ezzel együtt egészen jó megoldások is születnek, például az, hogy a közbeszéd folyamatosan kitermeli a maga ellenálló népi hőseit, ami által életben marad a remény egy jobb világ felépítésére.

A Vastanács talán az egyik legnehezebben olvasható regény az író tollából. Nem csak azért, mert megint várnunk kell, hogy a kezdeti szándékos összezavarás után összeálljon bennünk annyira a sztori, hogy végre elkezdhessük szeretni a könyvet, hanem azért is, mert ilyen mélyrehatóan, a regénybe ennyire szorosan beleszőve még sosem foglalkozott Miéville sem a saját ideológiájának közvetítésével. Az biztos, hogy ez nehéz, azt viszont nem tudom megállapítani, hogy rossz-e. Semmiképpen sem hangzik üres szócséplésnek, egészen eredeti gondolatokkal közelíti meg a marxizmusát, mégis azért ott motoszkál az emberben valami, ami miatt kedve lenne egyszer-kétszer félretenni a könyvet. Ezzel együtt remek olvasmányélmény, akinek pedig az ideológia nem inge, az legfeljebb nem veszi magára.