A Drive rendezőjének legújabb filmjét kikapcsolt aggyal érdemes nézni, vagy kikapcsolt képpel hallgatni. Felszínes film a felszínes divatvilágról, amiből megtudjuk, hogy hogy is néz ki a szemrehányás.
Nicolas Winding Refn vállalása a Neon Démonnal nagyjából az, hogy a los angeles-i helyszínt és hangulatot, meg a feltörekvő „új játékos” narratívát hozza a Drive-ból (ami egy okosan építkező, érzékeny film), és az őrületet az Only God Forgives-ből (ami egy elgondolkodtató, mély alkotás). Két előző filmjére viszont csak stílusjegyeiben hasonlít.
A szinopszis egyébként David Lynch Mulholland Drive-jának egyszerűsített változata: Hollywoodban szerencsét próbálna az ártatlan szőkeség (itt: Elle Fanning), aki körül őrület keveredik fokozatosan. Refn-ről már az Only God Forgives-nél is érződött, hogy pályázik Lynch mindfuck-mesteri pozíciójára, de a Neon Démon írásakor valamit csúnyán félreérthetett példaképének munkásságában. Abban, hogy egy fiatal lány leszbikusok és hallucinációk közepette, egy megfelelési kényszertől frusztrált közegben próbál érvényesülni, a Fekete hattyúval is rokonítható, de világa, konfliktusai és karakterei merőben különböznek.
Mindkét említett filmtől azonban azért áll a lehető legtávolabb, mert végtelenül unalmas és sekélyes marad, és ami talán a legszomorúbb: még provokálni, felbosszantani sem tud rendesen, csupán szimplán hidegen hagy. És mint ilyen mértékű blöff, a hülyének nézett közönség némiképp megalázva érzi magát és a kukázott elvárásait.
A szándék feltehetőleg az volt, hogy a megannyi megmutatott tükör együttesen egy nagy görbét tartson a divat- és modellvilág elé. Ez azonban mondanivaló híján elmarad, így trashfilmmé válik, arról sajnos megfeledkezve, hogy csak az önreflexív trash válhat kulttá, különben csupán filmszemét marad. A játékidő nagy részében mesterséges külsejű modellek mozognak gépiesen, és mondanak suta dialógokat akadozottan, mintha egy GTA-epizód kínos átvezető videója előtt ülnénk, amit nem lehet továbbkattintani két órán át.
Továbbá: mivel az, hogy egy nő szép-e, ráadásul hibátlan szépség-e, elég szubjektív dolog, ezt a filmnek kell eldöntenie: éreztetni kell a nő környezetében lévők viselkedésének apró változásain keresztül. Ez csak Jena Malone karakterénél volt meg, mindenki másnak hevesen affektálnia és folyamatosan beszélnie kellett arról, hogy Elle Fanning milyen csodálatos – amitől teljesen érdektelenné vált a tény, hogy valóban szép-e. (Amúgy az.)
A cikk címében ugyanúgy hazudtam, mint Refn a filmében: a Elle Fanning karakterét nem boncolgatja a film (inkább boncolja), a csaj pedig ugyanúgy nem démoni, ahogy a neoncsöveknek sincs jelentősége. Sem a főszereplő emlegetett veszélyessége, sem a mellékszereplőkben (Karl Glusman, Keanu Reeves és Christina Hendricks karakterei) rejlő lehetőségek nem voltak kiaknázva egyáltalán. A dramaturgia szempontjából fontosabb jelenetek nagyon ritkán sikerültek hatásosra, így nem mondható igazából, hogy sok fordulattal kecsegtet a film. Sokkal inkább néhány ötlet felvázolása egy kétórás operatőri showreel keretében, ami mintha szomorú hipszter-idézetes tumblr-gifeknek lett volna alapanyagul forgatva.
Azonban nem szabad elmennünk a fontos pozitívumok mellett sem, amik egyszer kibírhatóvá tették a filmet: Jena Malone kifejezetten jól alakítja a gondoskodó, de szeretetéhes, lelkibeteg barátnőt, és tagadhatatlan az is, hogy a főcímben és néhány jelenetben olyan jól passzolnak a fények és a set design a zenével, hogy kellemes, gondolkodás-mentes zsibbadást érezhetünk ott, ahonnan az álmok jönnek.
Viszonylag egységes vizuális- és hangzásvilágával a Drive, az Only God Forgives és a Neon Démon különös trilógiát alkot: az aláfestő funkción túl önálló érvényre lépő zenét ismét a darkwave koronázatlan császárának, Cliff Martineznek köszönhetjük (de a Sweet Tempest és Julian Winding hozzájárulásai is emlékezetesek), a markáns, összetartó látványt pedig valószínűleg magának a rendezőnek, hiszen minden alkalommal teljesen különböző operatőrökkel forgatott.
Ha Refn teljesen ismeretlen vagy elsőfilmes lenne, a Neon Démon láttán azt mondanám, hogy „na, ebből a srácból előbb-utóbb lesz valaki”. Viszont kereken a 10. filmje volt ez a 46 éves rendezőnek, akit – látszólag – most a videóművészet jobban érdekel, mint a gondolkodás vagy a forgatókönyvírás.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
